Az elmúlt néhány évem sajnálatos módon a folyamatos tunyulás jegyében telt. Na jó ez így nem igaz, sokat futottam (busz után, villamos után, hév után, a csajok után csak azért nem, mert már van egy) de a szervezett sport valahogy egy ideje kimaradt az életemből. Eleinte azért, mert a barátnőmmel csak hétvégenként tudtam találkozni és épp akkor lettek volna a meccsek is a haverokkal, később a munka miatt (nem nézték jó szemmel, hogy szerdánként négy órával korábban be akartam zárni a boltot, hogy mehessek a bérelt terembe játszani), legutóbb meg azért, mert napi négy órát ingáztam otthonról a melóba és a hétvégén egyszerűen kedvem sem volt megmozdulni. Mióta munkanélküli lettem, időm és kedvem ugyan lett volna mozogni épp csak nem ismertem senkit itt Kecskeméten, szóval megintcsak meg lett lőve a dolog. De ez már szerencsére csak múltidő, ugyanis rátaláltam a kecskeméti amatőr kosárlabdabajnokság oldalára és gyorsan el is határoztam, hogy nekem oda csatlakoznom kell. Persze jelenleg olyan erőben vagyok, hogy még az öt kilós macskánk is lenyomna szkanderben és az elmúlt négy év során csak annyit volt kosárlabda a kezemben, hogy a labda ujjamon pörgetését gyakoroltam, szóval szükségem van egy kis edzésre. Szerencsére ez is megoldódott, a bajnokság oldalán egy srác ajánlott egy helyet, ahova el lehet menni gyakorolni, szóval tegnap ki is mentem arra a pályára. Mondjuk az első 10 dobásomból 7 a gyűrűt sem találta el (4 még a háló alját sem súrolta, olyan rövid lett), de ennek ellenére azért a későbbiekben lassan elkezdtek emlékezni a kezeim a helyes mozgásra (öt évi kosárlabdázás azért nem múlik el nyomtalanul) azonban a lábaimról ugyanez már nem mondható el. Illetve a mozgás helyessége az megvolt, épp csak a sebességet, meg kitartást  illetően akadnak hiányosságok… Mire befejeztem az elvégzett munka alapján abszolút lazának számító két és fél órás gyakorlást olyan érzésem volt, hogy jó eséllyel még egy járókeretes nagyi is odaverne százméteres sífutásban. A ma reggeli ébredés is tartogatott kellemes meglepetéseket, hisz most még olyan izmaim is fájnak amelyek létezéséről nem is tudtam, illetve ha igen, akkor már elfelejtkeztem róluk.  Eszembe is jutott, hogy ha ilyen formában akárcsak csereként is beférnék bármelyik csapatba ebben a bajnokságban, akkor inkább nem is kérnék az egészből. Persze az új évad szerveződéséig még hátra van jó egy hónap, sokat lehet addig fejlődni, de hogy fizikailag utol tudom érni magam, az egyenlőre igencsak esélytelennek tűnik. És ilyenkor már csak abba ijesztő belegondolni, hogy ha nem készültem volna idén egy teljes hónapon keresztül a katonai alkalmasságira, akkor milyen erőben lennék…