Mostanában úgy hozza a helyzet, hogy rengeteg időm van filmet nézni (hogy miért, azt itt és most ne annyira részletezzük) és ilyenkor az ember hajlamos minden szutykot berakni a lejátszóba. Na a most következő film nem erre lesz példa…

A magyar keresztségben a rettenetesen szánalmas Halálos hajsza címet kapó Running scared 2006 nagy sikerfilmje… lehetett volna, ha az akciórajongók ismerték volna, hogy mi ez. Pedig a szereplőgárda nem teljesen no name színészekből áll, a sztori kiváló akcióalapanyag, és a rendező is tudhat már a háta mögött egy kult filmet a Cooler-t (A szerencseforgató).

Miről is van szó? Adva van egy piti bűnöző Joey Gazelle (Paul Walker a Halálos iramban és a Tenger vadjai főszereplője) aki a maffia egyik utolsó kifutófiújaként dolgozik. Egy félresiklott ügylet amiben részt vesz a bandájával, néhány mocskos zsaru halálával végződik és nem annyira venné ki jól magát, ha fény derülne rá, hogy nekik is közük volt a dologhoz, ezért azt a feladatot kapja, hogy tüntesse el a gyilkos fegyvereket. Csakhogy nem olyan hülye ő, mint a főnökei gondolják, megvan a maga terve is, amihez nem árt, ha van nála némi bizonyíték a fejesek ellen, úgyhogy a fegyverek a pincéje egyik titkos szobájában kerülnek elrejtésre. Sajnos nem végez túl jó munkát, a fia és a szomszédban lakó barátja megtalálják a pisztolyokat, amiből nem is lenne gond, ha az orosz fiút nem terrorizálná a nevelőapja… Még a vacsoraidő vége előtt a zsarugyilkos fegyver ismét elsül, ezúttal a szomszédot sebesíti meg. A fiú eltűnik, Joey pedig hatalmas bajban van: ha a rendőrök rájönnek, hogy a két fegyver egy és ugyanaz, nem lesz nehéz dolguk eljutni a maffiához. Márpedig ha egy ilyen banánhéjon csúsznának el, azt Joey főnökei biztos nem hagynák megtorlatlanul, szóval mindenki más előtt kell előkerítenie a fiút és a fegyvert. A helyzetét bonyolítja az is, hogy a meglőtt szomszéd az orosz maffia fejének (John Noble – Walter a Fringe-ből) az unokaöccse és ez akár még bandaháborúhoz is vezethet. A maffia sejti, hogy Joey nem teljesítette megfelelően a rábízott feladatot, egy korrupt rendőr (Chazz Palmintieri – a maffiafilmek állandó szereplője) pedig teljes bizonyossággal tudni véli és ebben a gyors meggazdagodás lehetőségét látja, szóval főhősünk igen nehezen lehetne ennél rosszabb helyzetben. Eleinte próbálja a lehető legfinomabb módszereket alkalmazni a fiú megtalálására, de ahogy egyre jobban sürgeti az idő, bekapcsolja a Jack Bauer üzemmódot és már nem igazán nézi, hogy milyen piti bűnözőkön kell keresztül gyalogolnia.

Oké kicsit bő lére eresztettem a leírást, de ez most így alakult. A lényeg, hogy ez egy kőkemény akciófilm, ami lassítás nélkül pörög gyakorlatilag az első perctől fogva. A fenti Jack Bauer-es hasonlat egyébként már csak azért is megállja a helyét, mert a film közel real time-ban játszódik, mindössze pár óra történéseit fogja át. A készítők nem is próbálkoztak azzal, hogy korhatárossá tegyék a Running Scared-et, az erőszakot kőkeményen ábrázolják, bemutatják a bűn legmélyebb legundorítóbb bugyrait is és a nyelvezetet tekintve sem fogták vissza magukat. Egy szóval minden egyben van egy igazi tökös akciófilmhez.

A film látványvilága is nagyszerű, képesek voltak a lassításokat és dinamikus kameramozgást úgy felhasználni, hogy nem vált öncélúvá, hanem sokat adott hozzá a film feszített hangulatához. Mint már említettem durvulnak itt rendesen, de azért azt sem viszik annyira túlzásba, hogy önmaga paródiája legyen, mint teszem azt a Végső állomás legutóbbi részei, vagy a friss Spartacus sorozat.

A szereplőgárda is remek, bár A listás sztárok nem játszanak a filmben, azért rengeteg ismerős arccal találkozhatunk itt. A már említett Paul Walker, Chazz Palmintieri és John Noble mellet feltűnik itt elég jelentős szerepben Elizabeth Mitchell is a Lost-ból és Vera Farmiga a Touching Evil-ből. Szóval ezek után elképzelni sem tudom, hogy miért sikkadt el így a süllyesztőben a Running Scared, pláne, hogy az IMDb-n a nézőktől 7,6-os átlagosztályzatot kapott.

Szóval ha valaki szereti a feszültséget, a tökös akciófilmeket, vagy a maffia világát, az a Running Scared-el egészen biztosan nem húz mellé, én legalábbis rég nem csalódtam ilyen kellemesen egy filmben.

Bevallom derekasan, mikor meghallottam, hogy Sherlock Holmes legújabb megjelenését a filmvásznon Guy Ritchie rendezi, kicsit megijedtem. Guy Ritchie volt az a rendező, aki a Ravasz az agy és két füstölgő puskacsővel, valamint a Blöffel üstökösként jelent meg a brit filmkészítés egén, hogy aztán a Madonnával kötött házassága alkotóilag olyan mély válságba lökje, ahonnan már látszólag nem volt kiút. Szinte nézhetetlen filmek kerültek ki a keze alól, aztán a Rockanrolla-val visszatérni látszott a helyes útra. A Holmes igen újító próbálkozásnak tűnt tőle, és mikor utoljára próbálkozott számára ismeretlen terepen, iszonyat nagy bukta és egy újabb nézhetetlen Madonna film lett az eredménye. Ezek után nem csoda, hogy vegyes érzelmekkel ültem neki a filmnek…

A vegyes érzelmek nem tartottak soká, gyakorlatilag pár perc alatt magával ragadt az egész hangulat ami körüllengi a filmet. Ritchie-nek tökéletesen sikerült visszaadnia az 1800-as évek Angliájának miliőjét és ami lényegesebb, úgy képes mozgatni ebben a környezetben a szereplőket, hogy az összhatás teljesen eredetinek tűnik, annak ellenére is, hogy alapjában véve a film jól ismert és már sokszor alkalmazott elemekből van felépítve.

Hogy mi is a sztori? Ott kapcsolódunk be a történetbe, hogy Holmes és Watson egy hosszú nyomozás után végre kézrekeríti lord Blackwood-ot az őrült, megalomániás gyilkost, aki okkultista módszerekkel igyekszik hatalmat szerezni magának. A lordot halálra ítélik, miközben az ő elfogása óta Holmes majd meg hal az unalomtól, amin az sem segít, hogy Watson elhagyni készül a Baker Street-i lakásukat, hogy összeköltözzön arájával. A talán soha nem múló apátiából az rángatja ki a legendás nyomózót, hogy a vele való beszélgetés Blackwood utolsó kívánsága. A rövid csevej után Blackwood-ot kivégzik, ám annak sikerességét illetően megoszlanak a vélemények, hisz másnap reggelre simán kisétál a kriptából ahova tették. Na ez már Holmes-nak való feladat, különösen, hogy közben feltűnik A Nő, aki csinossága mellett, még a jó nyomozónk intellektuális és rejtélyek iránti érdeklődését is képes kielégíteni. Így tehát a legendás páros megkezdi nyomozását a londoni alvilágban, még ha Watson nem is mindig egészen saját akaratából vesz részt a dologban.

Hogy őszinte legyek nem igazán emlékszem már az eredeti Sherlock Holmes könyvekre. Valamikor még tizenéves koromban olvastam őket, de ahhoz túl régen, hogy össze tudjam hasonlítani a filmes karaktereket az eredetiekkel. Az biztos, hogy Guy Ritchie eddig a filmvásznon nem igazán látott oldalát mutatta be a legendás nyomozónak. Iszik, verekszik és úgy általában véve doktorhouseosan szarik bele az egész világba úgy ahogy van, nyoma sincs annak a finom, kissé sznob úrnak, akit a Jeremy Brett féle feldolgozásokból ismerünk. Mondják, hogy Robert Downey Jr-é a hitelesebb, de amennyire az én homályos emlékeim nem csalnak, az igazság valahol a két karakter között fél úton van. Ami fontos, hogy az új megvilágítás nagyszerűen működik annak ellenére, hogy a történet fonala a könyveket tekintve sehova nem illeszthető be, hisz amennyire kiderítettem, nem volt Lord Blackwood nevű ellensége Holmes-nak, Dr Watson soha nem nősült meg a regények során, olyan sem rémlik, hogy elköltözött volna, ráadásul ha feltételezzük, hogy a film a Sir Arthur Conan Doyle féle regények után játszódik, akkor sincs minden rendben, hisz a filmben feltűnő egyik karaktert akkor már rég ismerniük kellett volna.

Szóval lehet szőrszálhasogatni, de én most tőlem szokatlan módon mégsem teszem. Nem, mert a film tényleg nagyon jól sikerült. Hogy holmes-i szempontból milyen, azt nem merem megítélni, de ha azt ki is vesszük a képletből, nagyon jó. Hallottam, hogy valaki az akciót keveselli benne, de hát ez alapjában véve mégis csak egy krimi, szóval ennél több nem is kellett bele. A rejtély érdekes, a karakterek nagyon jók, és a műfaj keretein belül meglepően humorosak is, ami szintén jó. Ha hasonlítanom kellene valamihez a Sherlock Holmes-ot én a Johnny Depp főszereplésével készült Pokolból-t mondanám. A stílus hasonló, ahogy a környezet is, épp csak a hangulat az, ami azért lényegesen oldottabb. Mindezek ellenére azt bátran ki merem jelenteni, hogy aki azt szerette, az ezt is fogja.

A színészek kiváló munkát végeztek, mondom ezt úgy, hogy én Robert Downey Jr. évekkel ezelőtt végképp leírtam és addig sem tartozott a kedvenc színészeim közé, Jude Law-t pedig kifejezetten nem bírom. Ettől elvonatkoztatva nagyszerű párost alkottak végig megvolt köztük a dinamika és kellő eredetiséget tudtak vinni a két már jól ismert figurába. Az már csak egy személyes megjegyzés, hogy ebben a filmben egyértelműen kiteljesedett a már régóta emlegetett Sherlock Holmes – Greg House; illetve Dr Watson – Dr Wilson párhuzam. Mintha a készítők direkt rá is játszottak volna, így minden eddiginél jobban látszik, hogy miért is hasonlítgatják össze az említett karaktereket, mióta Dr House botját először láttuk végigkopogni a Princeton Plainsborough folyosóin. A főgonosz Lord Blackwod szerepét a számomra teljesen ismeretlen Mark Strong kapta, de hogy nem most kezdte a színészkedést az nem is kétséges, hisz megfelelően karakteres ellenfele tud lenni Sherlock Holmes-nak és az őt alakító Robert Downey Jr-nak, ami mindenképp elárul valamit. A famme fatale szerepét, Holmes szerelmét Rachel McAdams játsza és ő az aki talán kicsit kilóg a sorból. A karaktere igazán jó, ő valahogy mégsem képes hozzátenni azt a pluszt, ami miatt a többiekkel egy lapon lehetne emlegetni, ennek ellenére persze azt nem mondanám, hogy nem hiteles, de emlékezetessé nem tud válni.

Összegzésképp a Sherlock Holmes egy nagyszerű film, amit szerintem mindenki szeretni fog, aki oda van a rejtélyekért, humorért vagy csak úgy általában az 1800-as évek végének világáért. Való igaz, hogy nem egy tökéletes alkotás, de elég közel áll ahhoz, hogy nálam kiérdemelje az év eddigi legjobb filmje díját.

Ha létezik az idei évben olyan film ami egyértelműen a “Na ezt meg mégis minek kellett?” kategória, akkor az egyértelműen a Valentin nap. Nem több mint megannyi tízpercnyi romantikus sztori lazán összefűzve egy két órás!
filmmé, kiegészítve egyetlen hatalmas rejtéllyel: hogyan tudtak ennyi “A” kategóriás színészt összecsődíteni egy ekkora nulla valamibe?

Nem, a felvezetésem ellenére a Valentin nap nem egy rossz film, nem is jó. Nem. A Valentin nap az a film, amit ha megnézel, két nap múlva már csak momentumait tudod felidézni, annyira jellegtelen. Most nem a romantikus film gyűlölő hímsoviniszta tört elő belőlem, vannak romantikus komédiák amiken nagyon jót tudok szórakozni, vagy elérzékenyülni, de most nem így éreztem, igazán  felkacagni csak egyszer tudtam, átérezni az érzelmi szálat egyszer sem. A drámai rész és a konfliktusok nevetségesen sablonosak voltak, a happy end pedig valami röhejesen életszerűtlen. Olyan módon, ahogy az egy romantikus filmtől is elfogadhatatlan.

Nagyon előreszaladtam. Miről is van itt szó? Adva van február 14, adva van egy csomó pár, akik életük és kapcsolatuk különböző szakaszaiban járnak és adva van néhány az első pillanattól kezdve borítékolható konfliktus. Kik is a főszereplők? A virágárus srác (Ashton Kutcher) aki frissen az ágyból kipattanva kéri meg üzletasszony barátnője (Jessica Alba) kezét. Van a virágárus srác régi jó barátnője (nem olyan értelemben véve) a tanárnéni (Jennifer Garner) aki úgy érzi megtalálta élete szerelmét a frissen elvált (na persze…) szívsebész (Patrick Dempsey) képében. Van a tanárnéni legjobb barátnője a valentin nap gyűlölő sajtós (Jessica Biel) aki egy kiöregedő félben lévő sztársportoló (Eric Dane a Grace klinikából) ügyeit rendezgeti. A sztársportolónak van egy menedzsere is (Queen Latifah) akinél épp egy beugrós recepciós dolgozik (Anne Hathaway) aki reggel még nem be, hanem egy pasi (Topher Grace, Azok a 70-es évek show) ágyából kiugrós volt, egyébként mindenféle férfiakkal beszél domina módjára a telefonon. A már említett tanárnőnek van egy kis diákja, aki valakibe nagyon szerelmes ám így Valentin napkor és minden energiáját abba öli, hogy megajándékozza, még ha látszólag az egész világ össze is esküdött ellene. A kis diák bébiszittere épp a szüzessége elvesztését tervezi a pasijával, mert az ugyebár Valentin napon a legromantikusabb. A srácnak van egy legjobb barátja is (franc se tudja hogy hívják gyerek a Twilight-ból) annak meg egy tipikus sötéééééét (nem a haja árnyalatáról van szó) szőke barátnője (Taylor valami a csaj neve, állítólag ő is híres, biztos az…). A már említett kisdiák valamiért a nagyszüleivel lakik (Hector Elizondo és Shirley MacLaine) akik már közel járnak az arany lakodalmukhoz és annyira mintaházaspár, hogy Bree a Született feleségekből valószínűleg a teljes Lila akác közt lemészárolná, ha cserébe ilyen kapcsolata lehetne. Van egy magát nagyon sikeresnek tartó sportriporter (Jamie Foxx) aki akkora szám, hogy jobb híján őt osztják be utca embere riportokat készíteni Valentin nap alkalmából, ilyen minőségében gyakorlatilag szinte az összes főszereplővel kapcsolatba kerül valahogyan. Na és végül de nem utolsó sorban ott van egy repülő két utasa (Bradley Cooper és Julia Roberts) akik összebarátkoznak út közben, de hogy a többi szálhoz hogyan kapcsolódnak az két jelenettel a vége előttig rejtély marad.

Szóval az látszik, hogy a szálak összefonása szempontjából a készítők kitettek magukért, nem különben a színészek összeválogatását tekintve. Ekkora sztárparádé valószínűleg a Sin City óta nem készült. A gond csak az, hogy hiába a szépen felépített váz és kiváló színészek, ha nincs a dolog tartalommal megtöltve. Romantikus filmhez képest túl sok az ellenszenves, vagy agyilag tök sötét karakter (ráadásul ez elsősorban épp a női felhozatalra érvényes, a pasik közül csak egy példa van rá, ez egy csajfilmnél minimum érdekes). Ott a rengeteg szenteskedés (a végzős középsulisok várjanak a szexszel, ha valaki igazán szeret, még a legdurvább árulást is megbocsátja, ráadásul pár óra alatt) és a kierőszakolt happy end SPOILERES MONDAT KÖVETKEZIK: ha valakivel pár órával korábban szakított a menyasszonya, akkor az teljesen boldog lehet, mikor összejön a csajjal, akire mindig barátként tekintett és aki épp most jött rá, hogy az álompasija nős és mindvégig hazudott neki. Mert a valóságban ez úgy megy, hogy az ekkora csapások kiheverése pár óra alatt megy az embernek, ugye? SPOILER VÉGE. Gyakorlatilag hosszú-hosszú oldalakat meg lehetne tölteni azzal, hogy hány sebből vérzik ez a film, ami lehetetlenné teszi, hogy akár egy percig is komolyan vegyük, vagy beleéljük magunkat valamelyik karakter helyzetébe. Az alapötlet jó volt (kár, hogy a sok szálon futó szerelmi történet ötletéből az angolok évekkel ezelőtt már készítettek egy kategóriákkal jobb filmet…) de gyakorlatilag minden más nélkülözi az eredetiséget, de még a kliséket sem képesek úgy beleépíteni a filmbe, hogy élvezhetővé tegyék vele.

Az meg már csak Jessica Alba rajongóként az én nagy kérdésem lenne, hogy ezért a szerepért miért kellett őt be-castingolni? Kapott összesen 4, írd és mondd négy jelenetet, amelyek közül az egyik csak annyiból állt, hogy odasétál egy recepciós pulthoz és szól két szót. A maradék három sem nagyon volt két-három percnél hosszabb, abból egy volt a lánykérés, egy egy nagyjából teljesen fölösleges beszélgetés, amiből már egyértelműen látszott, hogy mi lesz itt a konfliktus, és ott volt még ugyebár maga a konfliktus. Ennyi. A karaktere pedig a legjellegtelenebb volt az összes közül, gyakorlatilag egy töltelékkarakter, amit más filmekben abszolút no name színésznőkkel szoktak eljátszatni. És ha ez még nem lenne elég, nem is illett hozzá a figura aki ráadásul mindezek után még ellenszenves is volt. Ismét megkérdem akkor: mi szükség volt arra, hogy ő játssza el ezt a karaktert. Négy jelenet, abból három a vőlegényével miközben az szinte végig a vásznon volt és majdnem az összes karakterrel volt interakciója…

Ez mondjuk már csak amolyan személyes dohogás persze. A lényeg, hogy a Valentin nap az a film, amit én senkinek nem ajánlok moziban (vagy úgy általában véve sehogy) megnézni, ha valaki ilyesmire vágyik, még mindig ott van az Igazából szerelem, ami kategóriákkal jobb. A Valentin nap sok mindenre jó (na persze…), de egy igazán romantikus estét megalapozni vele… na arra aztán biztos nem.

Törzsgyökeres Pókember rajongóként olyan jó hírt olvastam a minap, hogy órákig madarat lehetett velem fogatni. A Pókember 4 project éléről távozott az Evil dead trilógia óta csak hányadékot gyártó Sam Raimi, aki a legszuperebb szuperhősből lúzer óvodást csinált. Ami még jobb hír, hogy vele együtt búcsút inthetünk a kacsaszájú antiszínész Tobey McGuire-nek is, tehát lehet, hogy a következő Pókember nyomokban már emlékeztetni is fog a képregény eredetire. Ideje volt már. Nem tudom mit várhatunk, de nagyon remélem, hogy a milliószor elcsépelt tinifilmes vonulatot végképp magunk mögött tudhatjuk majd. Nekem színész ötletem most így hirtelen nem lenne Peter Parker szerepére, de az is tökéletesen megfelelő, ha egy feltörekvő fiatal színészt választanak, feltéve ha az a barátnője elvesztése felett érzett fájdalmát képes lesz széles vigyor nélkül a pofáján játszani…

Kethrine (Izzie a Grace klinikából) Heigl és Gerard (Leonidas király a 300-ból) Butler összeállt egy könnyed, de azért nem teljesen szokványos romantikus komédiára. És az eredmény? Az bizony egy olyan film, amit minden csajnak látnia kell, és bizony a pasik is jól szórakoznak ahelyett, hogy a romantikus gejtől hányingert kapnának.

Abby (Heigl) egy helyi TV csatorna közepesen sikeres hírműsorának producere. A munkájának él és őszintén szólva a pasiszerzéshez kábé annyit ért, mint Kiszel Tünde a magfizikához, talán épp ezért él egyedül a cicájával. Egy rettenetesen szar napja után véletlenül meglátja Mike (Butler) műsorát a TV-ben, ami épp az ő problémájára jelenthetne megoldást. Ennek ellenére nem igazán nyeri el a tetszését a dolog, hisz Mike tömör véleménye annyi, hogy a férfiak szívének meghódításához a legrövidebb út a köldökig kivágott dekoltázs és fenékig felvágott szoknya ráadásul ezt nem a legszalonképesebb formában adja a nagyközönség tudtára. Ezek után még sokkolóbb a lánynak, mikor másnap a főnöke bejelenti, hogy a hírműsort Mike ismerkedési tanácsadós blokkjával fogják feldobni. A viszonyuk ezek után a kendőzetlenül őszinte Mike-kal cseppet sem felhőtlen, egészen addig, amíg a férfi ajánlatot nem tesz neki: segít neki meghódítani a frissen megismert szomszédot, ha cserébe Abby nem próbálja kifúrni a műsorból. Bár a lány minden porcikájával ellenkezik betartani a férfi tanácsait, azok igen hatásosnak bizonyulnak…

A csúf igazság legfőbb erénye nem a meglepetés, hiszen igen kiszámítható, hogy mi lesz a végkifejlet, de nem is ez a fontos, hisz az odatartó út rengeteg sírvaröhögős poénnal van kikövezve. Már eleve is Mike karaktere ontja magából a poénokat (mondjuk azokon lehet lesznek csajok, akik nem annyira röhögnek…) de Abby néha kissé mániás depressziós viselkedése sem kevés vicc forrása. A bugyis jelenet meg… szóval nekem senki ne mondja, hogy Katherine Heigl nem jó színésznő.

A csúf igazság minden kétséget kizáróan a tavalyi év egyik legjobb vígjátéka, olyan mintha az ember másfél óra tömény sitcom-ot nézne. Bár sok újat nem mutat, mégis képes maradandó szórakozást nyújtani mindkét nem számára, márpedig ezt igen kevés romantikus komédia mondhatja el magáról.

Hatalmas elvárásokkal telve dumáltam rá a páromat, hogy nézzük meg ezt a filmet. Ő már Tarantino nevének említésénél kibukott egy kicsit én csak később csatlakoztam az ő negatív véleményéhez. Hogy miért? Több oka van annak. Egyrészről elismerem, hogy a Brigantyk a maga módján rengeteg zseniális húzást tartalmaz. Kétségtelen, hogy jobbnál jobb alakításokkal találkozhatunk és a színészek lubickolnak a tarantino-s karaktereikben. De van egy óriási hiba: a sok feszültségfokozós jelenet mellett a történet tényleges vezetése teljesen elsikkad és a nagy csavar, vagy a fantasztikus finálé is elmaarad.

Nem mondom, hogy rossz ez a film, de háborús mozinak nem nevezném. Gyakorlatilag szinte akármikor, akármilyen helyzetben játszódhatna, a háború inkább csak a hátteret adja meg. Talán éppen ezért is harc tulajdonképp egyáltalán nincs a filmben. Igen, a háború borzalmaiból kapunk ízelítőt, de ennyi szadizmus eddig minden Tarantino filmben volt, szóval ezt sem emelném ki. A sztori amúgy annyi lenne, hogy a második világháború elején egy francia zsidó lány családját egy náci tiszt kiirtatja. A lány évekkel később új néven egy mozit üzemeltet Párizsban. Beleszeret egy náci kiskatona, aki épp a Harmadik Birodalom hőse, film is készült róla, amit a zsidó lány (persze a fiú nem tudja, hogy a csaj zsidó) meghódításának céljából szeretne annak mozijában bemutattatni. A bemutatón ott lesz a náci vezetés krémje, így a lány elérkezettnek látja az időt, hogy bosszút álljon családja haláláért. Mellékszálként (és ezt tessék komolyan venni, mert bizony a film címszereplői, a Brigantyk nevű nácivadász banda valójában csak háttéralakként van jelen a filmben) ott van a Brad Pitt vezette zsidó katonákból álló különítmény, akik különös kegyetlenséggel öldösik a németeket válogatás nélkül. Amint tudomásukra jut a filmbemutató ők is tervbe veszik a náci vezetés kiírtását. És ennyi a sztori. Kész. Sehol egy csavar, akció, vagy bármi, ami igazán érdekessé tehetné azt a közel két és fél órát. Ez persze apró túlzás, de nagyjából ez a helyzet. A történet kábé egy másfélórás filmre lenne elég, de Tarantino a hosszú, elnyújtott és persze be kell ismernem néhol zseniális jelenetekkel túlhúzta ezt két és fél órára. Valahogy az volt az érzésem végig, hogy Tarantino szinte minden hosszabb jelenettel olyan maradandót akar alakítani, amit Michael Mann a Szemtől szemben szenzációs De Niro – Pacino párbeszédjével. A baj az, hogy igazából tényleges történetet nem tett mögé, ráadásul a harmadik hasonló jelenetnél már nem üt akkorát az egész.

Igaz ami igaz, a színészek valószínűleg az összes Oscar kategória jelöltjei között ott lesznek, mert szenzációsat alakítottak, a baj csak az, hogy tették ezt egy végtelenül unalmas, már-már művészfilmes tempójú alkotásban. Persze tudom, szinte egyedül vagyok a véleményemmel, de nekem a Brigantyk az év csalódása volt. Én háborús filmet vártam Tarantino stílusában, ez pedig szinte nem is állhatna távolabb attól…

Az elmúlt év sok szempontból hozott változásokat az életemben. Ott van pl a munka ahol először informatikusból munkanélküli, majd munkanélküliből katona lettem. Ami igazán vicces a dologban, hogy ez folyamatos színvonalbeli emelkedést jelent… Lehet egyszer majd írok az előző munkámról is, maradjunk annyiban, hogy nem volt még olyan melóhelyem ahonnan szívesebben jöttem el.

Az eddigi punnyadásból tavaly kezdtem el kirángatni magam és kezdtem el újra sportolni. Hogy milyen sikereim lesznek e-téren még nem tudom, mert a kiképzés óta egyetlen edzésen sem tudtam megjelenni, szóval ez még a jövő zenéje, de mindenképp pozitív pont.

A tavalyi év végén kisebb pénzösszeghez jutottam, ami arra épp elég lesz, hogy rendezzem a korábban összeszedett tartozásaim egy részét, megjavíttassam a kocsim, (vannak gondjai most szép számmal) és ebből sikerült modernizálni is egy kicsit a  számítógépet, amin így mostanra már a legaktuálisabb játékok is szép grafikával futnak.

Akadtak negatív dolgok is, ott van mindjárt a már említett albérlős esetünk, amely akkora kárt jelent, hogy a kisebb pénzösszeg amihez jutottam rögtön rámehetne a helyrehozatalára, ha egyben akarnánk kifizetni a dolgot. De az sem pozitív, igaz, hogy ez nem konkrétan a tavalyi évhez kötődik, hogy a törzsgyökeres csepeli családunk teljesen szétszóródott az országban, így pl a nagyanyámat és édesanyámat tavaly összesen ha hatszor-hétszer láttam. Bizony a pénz nagy úr, és ami azt illeti a hat hónapi munkanélküliség elég rendesen lenullázott minket anyagilag, egy fizetésből elég nehéz megélni…

Szóval ez volt 2009 magánéleti szempontból. Az év eleje nagyon szar volt, bár sajnos ez csak az elmúlt hosszú évek tendenciájának folytatása volt, de a végére, legfőképp az utolsó másfél-két hónapra nagyon sokat javult a helyzet, remélem most már ez lesz a jellemző.

Volt 2009-ben azonban sok más dolog is, néztem sorozatokat, filmeket, játszottam videójátékokkal és azok mellett sem szeretnék elmenni szó nélkül.

Sorozat

Ez nehéz kategória. A kedvenc 2009-ben megismert sorozatom az egyértelműen a The Big Bang Theory, de az már évek óta fut. Ha a 2009-ben induló sorozatokat vesszük, akkor a győztes a Dollhouse. Eliza Dushku szériája gyengébb kezdés után eszméletlenül beindult, a második évad pedig már egyszerűen zseniális. Hatalmas tökönrúgás jár az összes amcsi baromnak aki miatt ez a széria is épp akkor kap cancel-t mikor igazán nagy durranás lett belőle.

Filmek

Sok filmet láttam idén, akadtak jobbak és rosszabbak is. A győztes nálam egyértelműen az Avatar. Pár nappal az év vége előtt olyan zseniális alkotást ismertem meg benne, hogy nem tudtam nem neki adni a trófeát, de számomra a Terminátor 4 sem sokkal marad el mögötte. Azonban ki kell osztanom az év csalódása díjat is, ami három nappal ezelőttig a Watchman-nek járt volna, de aztán megnéztem a Becstelen Brigantyk-at… Majd fogok róla bejegyzést is írni alkalomadtán, előre legyen elég annyi, hogy én sokkal többet vártam tőle. Vannak benne tarantino-s karakterek, tarantino-s jelenetek és maga a film is tarantino-s épp csak súlytalannak tűnik az egész. Elnyújtott, hosszú és igen unalmas, én sokkal többet vártam tőle a hatalmas felhajtás után…

Sport

Voltak izgalmas meccsek és versenyek az idén. Említhetném a 2009-es év csúcspontját, az U20-as foci válogatottunk VB bronzérmét, vagy a két drámai mérkőzést is hozó NBA döntőt, de a legjobb meccset a Premier League egyik városi rangadója, a menchester-i derby hozta a United és a City között. De nem szabad megfeledkeznünk az úszó VB-ről, amin hosszú évek óta a legjobb teljesítményt hozta a magyar csapat, ami aranyakban és egyéb érmekben nyilvánult meg.

Videójáték

Ez talán a legnehezebb kategória. Sok játékkal játszottam az idén, de kifejezetten idei termés csak a PES2010, az NBA 2k10 (ezt összesen fél órányit próbáltam ki eddig) illetve a Call of Duty: Modern Warfare 2 és a H.A.W.X. Mivel a játszott idő alapján mind nagyot tetszik és igazán össze sem lehet őket hasonlítani, nem hirdetnék győztest ebben a kategóriában. Húz annyira a Tomb Raider felé a szívem, hogy ha idei induló lenne a Tomb Raider Underworld, őt hoznám ki nyertesnek, de sajnos ehhez két hónappal később kellett volna megjelennie.

Az év felfedezettje

A női felfedezett számomra Selena Gomez, a Wizards of Waverly Place főszereplője. Oké, gyerekes sorozat és oké, a színésznő is gyerek még (bár mondjuk egy átlag 17éves kiherélne, ha legyerekezném) de aranyos és a sorozat is jópofa. A férfi felfedezett az idei két kedvenc filmem alapján nem is igazán lehetne más, mint Sam Worthington. Meglátjuk mit hoz számára a jövő, de jó eséllyel személyében a legújabb akciósztárt köszönthetjük.

Zene

Megannyi jó zeneszám íródott idén, de igazán csak egy ami képes volt beleégetni magát huzamosabban az agyamba és ez a Boy Does Nothing Alesha Dixon-tól.

Az év botránya

Mindent egybevetve (illetve nem mindent, mert a politikát kihagyom a szórásból) szerintem ezt a kategóriát egyértelműen a Forma-1 nyeri. Hogy egy sportbajnokság ennyire ne a sportról szóljon, az siralmas… vagy röhejes. Attól függ honnan vesszük.

Azt hiszem számomra ennyi volt 2009, meglátjuk az új év mit hoz majd…

Adva van egy első látásra közepesnek tűnő sztori, adva van egy relatíve ismeretlen színész főszereplőnek és adva van mellé egy rakás pénz… ez még ugye nem tűnik feltétlenül egy jó filmreceptnek, de ha hozzávesszük, hogy a rendező a Mídász királyhoz hasonlatosan érintésével bármit arannyá változtató James Cameron, akkor az ember már elgondolkodik és magasra teszi a lécet. Talán túlzottan is magasra, amit lehetetlen megugrani. Nos… lehetetlen? Kezdem azt hinni, hogy James Cameron számára ez a szó nem létezik, hisz nem csak hogy megugrotta a lécet, de olyan magasan, mintha katapultból lőtték volna ki. Ki merem jelenteni, hogy az Avatar talán az elmúlt tíz év legjobb filmje. Én hosszú évek óta mondogatom, hogy a mai világban már képtelenség olyan filmet gyártani, ami után az ember azt érzi, amit az elmúlt évtizedben a Jurassic Park, a Függetlenség napja, vagy a Mátrix megtekintését követően. Azok monumentális nagyszerű és a maguk nemében újító alkotások voltak, de azt követően olyan dömping jött a hasonlókból, hogy egy újabb és újabb már képtelen felidézni azt az érzést. De ez már csak a múlt, az Avatar visszaröpít minket azokba az időkbe, mikor még nem évi tíz kétszázmilliós költségvetésű film készült…

A sztori nagyjából annyi, hogy 2154-ben, a naprendszer egy távoli zugában egy Pandora nevű bolygón egy gazdag társaság egy ritka ásványt bányászik, ami kizárólag két nehézségbe ütközik: az egyik a gyönyörű planéta rettenetesen veszélyes élővilága, a másik pedig a Na’vi nevű őslakos humanoid faj, akik voltak olyan tirpák bunkók, hogy már évszázadok óta a bolygó legnagyobb ásványlelőhelye fölött laknak, költözni meg nem kívánnak. Ebbe a helyzetbe csöppen be az egykori tengerészgyalogos Jake Sully, aki kizárólag ikertestvére halálának “köszönheti” hogy a bolygóra vitték. A feladata az, hogy agyi hullámaival vezessen egy félig ember, félig na’vi génekkel rendelkező lényt, javítsa a kapcsolatokat az őslakos fajjal és segítsen a bolygó tanulmányozásában. Ezekhez a cégnek csak érintőlegesen van köze, a kutatás vezetője egy nagynevű tudósnő. Mivel Jake katona volt a bénulása előtt és mivel a bolygó veszélyei miatt jelen lévő  zsoldosok vezetője katona, nagyon hamar azon kapja magát, hogy kutatás helyett a Na’vik közötti kémkedés válik az első számú feladatává, csakhogy ahogy egyre jobban megismeri ezt a csodálatos bolygót és a Na’vi népet, már nem annyira érzi a dolgot helyesnek…

Spoilermentesen nagyjából ennyi a sztori. Mondom tulajdonképp nem túl bonyolult és meglepetésekkel sincs teli, de erre az ember inkább csak a film megtekintése után jön rá, mert azalatt a közel három óra alatt annyira berántja a a vásznon megjelenő világ hangulata, hogy az egyik ámulatból a másikba esik. A látvány egész egyszerűen elképesztő, tényleg nem igazán lehet rá szavakat találni. Bocsásson meg mindenki, hogy ilyen durván fogalmazok, de ritka nagy hülyének kell lenni, hogy valaki ezt a filmet moziban kamerával felvett videón nézze meg. A film persze van olyan jó, hogy így is élvezni lehessen, de olyan látványorgiát von el magától aki megteszi, hogy örök életére sajnálni fogja. Különösen csodás ez a látványvilág 3D-ben. Az egész bolygó, még a legapróbb falevél is él, lélegzik, tényleg csodálatos az egész. És ha ez még nem lenne elég, olyan varázslatos, mégis természetesnek ható dolgokat kreáltak a CGI részlegnél, hogy az ember csak ámul. Elég csak a lebegő sziklákat említeni, amikről vízesés ömlik az óceánba, vagy a fát, ami vagy háromszáz méter átérőjű… Alig várom, hogy kipróbálhassam a filmből készült játékot, mert ha csak fele ilyen gyönyörű lett, máris megéri kipróbálni.

A filmhez összegyűjtött színészek tökéletesen helyt állnak. A két főszereplőről 2009 előtt valószínűleg kis túlzással a szomszédjuk sem tudta, hogy kicsoda, idén viszont két igazi abszolút “A” kategóriás mozival mind Sam Worthington (T4) mind Zoe Saldana (Star Trek) a legnagyobb hollywood-i sztárok közé katapultálta magát. Nem is érdemtelenül. Kettejük közül mondjuk utóbbinak nem adatik meg, hogy emberi valójában is lássuk a filmvásznon, de az semmit nem von le a színészi teljesítményéből. A többieket illetően: ott van ugyebár Sigourney Weaver, Michelle Rodriguez (mi más lenne, mint a már megszokott kemény csaj?), vagy Giovanni Ribisi, akik azért letettek már valamit az asztalra. Ami engem illett, az utóbbit kicsit rossz választásnak érzem, hisz általában béna lúzereket, meg hülyegyerekeket alakít és legyünk őszinték, neki az áll jól. Itt nem igazán éreztem hitelesnek (nem a színészi játéka miatt) a multimilliárdos vállalat helyi kiskirályának szerepében. Aki még ismerősebb lehet a filmvásznon az Stephen Lang (a Szökevény sorozatból) aki kiválóan alakítja a betonagyú katonát, és nagyon jól lehet utálni ezért, valamint CCH Ponder, akit emberi formában Zoe Saldana-hoz hasonlóan nem láthatunk.

Az Avatar vitathatatlanul az elmúlt évek egyik legjobb filmje. Ilyen újítást évek óta nem láttunk és szerintem talán még jó sokáig nem is fogunk. Egyértelműen a tökéletes közelében jár, közelebb, mint mostanában bármely más film. A nagy kérdés csak az, hogy James Cameron tervezi-e folytatni. Ez egy kész univerzum és az ilyesmit nem szokták kiaknázatlanul hagyni. A potenciál meglenne egy fantasztikus második részhez, akár még egy sokadikhoz is, de kérdés, hogy vajon sikerülne megismételni azt, ami most számomra örökre megismételhetetlennek tűnik…

A jövő héten kerül mozikba az a film ami előreláthatólag az idei év nagy durranás lesz. Én tuti sietek majd megnézni, hisz James Cameron alkotása meg 3D-s meg ilyenek, na és a látvány! Ha csak fele olyan jó lesz, mint az előzetes alapján látszik, az év, vagy akár az elmúlt évek filmje lehet belőle. Aki még nem tudna semmit róla (van még ilyen egyáltalán?) nézze meg ezt a trailert:

Már dúl egy ideje az Alkonyat mánia a szexuális érettségig legfeljebb csak gondolatban elérő lányok között és engem eddig éppen ez riasztott el a film megtekintésétől, most azonban úgy adódott, hogy egy ismerős kérésére megszereztük DVD-n és ha már úgy is itt volt nálunk, megnéztük. Hááát… én olvastam, hogy sokan a Harry Potter-hez hasonlítják, amin az Alkonyat rajongók rendszerint szeretnek vérig sértődni, pedig joguk aztán nincs hozzá. Egy ilyen összevetést legfeljebb a Harry Potter rajongók vehetnek zokon.

Persze a könyvet nem olvastam, de kétlem, hogy annyit variáltak volna a megfilmesítéskor az alapkoncepción, hogy egy zseniális mű legyen az adaptáció mögött. Az Alkonyat nem több, mint a vámpír mítosz, azon belül is a vámpír-ember szerelem százezredik feldolgozása. Semmi újat nem hoz a témába, amit már el nem mondtak volna ezer másik hasonló történetben, az eredetiségnek még a látszatát sem próbálja mutatni. Értem én, hogy a Rómeó és Júlia világában élő fiatal lányok miért vannak oda egy szerelmi történetért, de ez még annak sem túl fantáziadús. Félreértés ne essék, ez nem egy pocsék film, nem értem azt, hogy sokan miért tekintenek ilyen gyűlölettel rá, de azokat még kevésbé értem, akik fanatikusan rajonganak iránta és dicsőítik az egyediségét állítva, hogy ez a napjaink legjobb története.

Aki esetleg nem ismerné az alapsztorit: leányzó ideiglenesen az apjához költözik, mert anyuci az új pasijával az országot járja. A gimiben a csaj az első nap kiszúrja magának a helyi EMOs banda vezérhímjét (ezt a szerepet az új Dicaprio-ra Robert Pattinson-ra bízták. Na nem azért új Dicaprio, mert akárcsak megközelítené annak színészi képességeit, egyszerűen csak arról van szó, hogy őt is ugyanolyan szívesen pattintanám arcon egy szeneslapáttal) Az EMO-s banda nem közösködik senkivel, meg úgy általában véve is mindenki furcsának tartja őket, de mi persze már rögtön vágjuk miről van szó. A leányzó életét megmenti EMOfiú, mégpedig úgy, hogy ripityára tör egy kocsit, ami más helyzetben a leányzót törte volna össze. Ez a hölgy szerint igencsak furcsa (érdekes másnak nem tűnt fel, hogy mi az a kurva nagy horpadás a kocsin ott, ahova a lány szerveinek kellene felkenődve lennie) és rövid időn belül összeadja a kettőt a kettővel: EMOfiú vámpír. Ezt a fiú is bevallja, de a leányzót ez nem zavarja. Érdekes módon az sem, hogy EMOfiú azt mondja most épp vega életet él (értsd állatok vérét issza csak) de főhősnőnk vére olyan finomnak szaglik, hogy miatta még azzal is felhagyna. Neeem, a kiscsaj még ekkor is úgy megbízik a vámpírban, ahogy az ember évek múltán teszi csak a szerelmével. Persze összejönnek, de akad, akinek ez nem tetszik, aztán jönnek más vámpírok is, akik nem annyira vegák, ott van pl. az a gyerek is, aki kilométerekről kiszagol mindent, de a tőle három méterre álló csajról csak akkor veszi észre, hogy ember, mikor megfordul a szélirány… Szóval jön a sok galiba, de igazából semmi, de komolyan semmi olyan nem történik a filmben, amit ne lehetne látni az első perctől kezdve. Ami a romantikus szálat illeti (szinte csak az van) szintén elég vicces. Persze ezt nem nekem kéne megítélnem, mert alapból nem vagyok oda a romantikus filmekért, de egy percre sem éreztem azt a fajta érzelmi töltetet, amit mondjuk a Rakoncátlan szív hordozott magában. Persze az is lehet, hogy csak a film szereplői voltak képtelenek igazán hitelesen átadni ezt a lángoló, de valahol mégis bűnösnek érzett szerelmet.

A színészekre nem fogok külön kitérni, ha valahova pozícionálnom kellene a teljesítményüket, akkor úgy két-három fokkal a Barátok közt színészeinek játéka és az átlag közé tenném őket, annál feljebb semmiképp.

A film nézése közben amúgy két dolog járt a fejemben, az egyik az, amit Barney mond egyszer Lilly-nek, mikor az rá akarja venni valami igazán nem pasis dologra: “- Nem mehetek, mert van ez az izém. – Mid? – Péniszem” Kábé ilyen érzés felnőtt férfiként megnézni ezt a filmet. Más szempontból tekintve (értsd, megpróbálva eltekinteni attól, hogy pasi vagyok) az Alkonyat-ra egy másik jelző vonatkozik, az, amit az egyik kiképzőm szokott mondogatni néha: “Nem rossz, de a jó az nem ilyen.”

Eddig már kétszer láthattuk, ahogy az elsőéves medikusból Superman szakorvossá, majd könyvtári alkalmazottá váló Carter doktor, izé… Flynn Carsen megmenti a világot. Ez alkalommal ehhez John McLaine-hez hasonlóan kurvára nincs kedve, de szintén kedvenc zsarunkhoz hasonlóan senki nem kéri a beleegyezését, egyszerűen csak belekeveredik az ügybe és onnan már nincs kiszállás.

Mindenki kedvenc könyvtárosa ezúttal másra sem vágyik, csak hogy kivehessen egy kis szabadságot, mivel a munkája végképp kikészíti és a személyes kapcsolatai rovására megy. Ez persze viszonylagosan ritka egy könyvtárosnál, de mivel tudjuk, hogy az ő esetében a polcrendezés helyett általánosabb az Amazonas őserdejében rosszfiúk elleni harc egy ereklyéért, nem annyira lepődünk meg a dolgon. A szabit megkapja, de pihenés helyett nagyon hamar belekeveredik a vámpírok hatalmáért folyó harcba (végre egy valóban) gyönyörű nővel az oldalán, az Oroszország régi dicsőségének visszaállításáért küzdő rosszfiúk ellen.

A Titkok könyvtára receptje mindig is a humor, szép helyek, legendás kegytárgyak és világuralomra törő gonoszok elleni harc volt. Ez most sincs másképp. A különbség most talán csak annyi, hogy egy picit több szerepet kap a romantika a sztoriban, de persze azért még így sem megy el szerelmesfilm irányba. Az igazán nagy fordulatok elmaradnak, de igazából ez az előző két részben sem volt másképp, mindemellett az azért érezhető, hogy vagy költségvetési okokból, vagy ötlet hiányában, de ez a harmadik rész valahogy soványkábbra sikeredett, mint az előző kettő. Még így is nagyszerű szórakozás, de ha teszem azt ez lenne a széria első része, nem biztos, hogy készülne belőle folytatás. Mindamellett nekem még így is tetszett, de az előző két rész azért jobb volt és remélem, hogy a negyedik is (ha készül, nagyon remélem, hogy fog) az lesz. Ha tartanák az eddigi ütemtervet 2010-ben jönnie kéne egy újnak…

Ami engem illet én szívesen izgulnék végig még egy-két Flynn Carsen kalandot, hisz Indiana Jones, Lara Croft és Ben Gates mellett nem igazán akad valamire való kalandfilmes figura és a közeljövőben egyikük újra feltűnése sem várható sajnos, márpedig a jó kalandfilm jelenleg igencsak hiánykategória.

Az Éjszaka a múzeumban első része annak idején kiválóan példázta, hogy egy egyszerű ötletre hogyan lehet nagyszerű családi szórakozást építeni. Nem reformálta ugyan meg a filmvilágot, de arra a másfél órára teljesen le tudta kötni az embert. Vajon a második résszel sikerült ugyanezt elérnie a készítőknek?

Az Éjszaka a múzeumban 2 sok szempontból tovább viszi az első rész hagyományait. Vannak benne vicces történelmi karakterek, gonosz figurák és megannyi apró poén. Ami a kötelező folytatás receptet illeti, természetesen abból is kapunk: itt minden nagyobb, több és látványosabb. Azért akad olyan is amiben kevesebb ez a film és az pedig a sztori kohéziója. Igazából a kerettörténet nem sokkal több a látványos és/vagy vicces jelenetek összekötésénél. Az alapsztori annyi, hogy Larry (Ben Stiler) befutott feltaláló lett és magára hagyta az általa az előz részben őrzött múzeumot. Azt átalakítják és a kiállítási tárgyak többsége átkerül a Smithsonian Múzeumba, többek közt az az egyiptomi ereklye is, ami a múzeum életre kelését okozza. Larry nem hagyhatja, hogy barátai szétszóródjanak, azt meg különösen nem, hogy a nagy Smithsonian összes műtárgya életre keljen és úgy szabaduljon rá a világra, ezért felkerekedik, hogy ezt megakadályozza. Persze későn érkezik és így kénytelen megküzdeni az életre kelő Kahmunrah-val, Napoleonnal, Rettegett Ivánnal és sok egyéb gonosztevővel. Ebben többnyire csak Amelia Earhart segítségére támaszkodhat.

Nagyon sok mulatságos helyzet vezet végül a kiszámítható végkifejlethez, de az igazi szórakozáshoz azért nem árt, ha az ember az agyát alapjáratra állítja, mert akadnak benne akkora lehetetlen marhaságok (és itt most nem olyasmikre gondolok, amik a sztori fantasy jellegéből adódnak) hogy még egy gyerek is haját tépheti tőlük. Azonban ezeket figyelmen kívül hagyva tényleg jót szórakozhatunk, de azért személyes véleményem szerint az előző rész jobb volt.

A múlt héten a laktanya mozijában betévedtünk a Másnaposok című filmre és ez eszembe juttatta, hogy egy olyan fontos alapmű kritikája maradt ki eddig a blogról, ami a Tesó Kódex kedvelőinek kötelező jellegű. Hogy mást ne mondjak, a Tesó Kódex törvényei lépten-nyomon visszaköszönnek a film során. Akkor kezdjük…

A Másnaposok sztorija nagyon életszerű, autentikusságáról pár nagyon kedves kollégám is tudna mesélni a múltkori szakaszösszehozó buliról… mindegy, az más sztori. Szóval a sztori lényege, hogy négyen elmennek legénybúcsút tartani Vegas-ba, aztán másnap már csak hárman ébrednek fel a lakosztályban, jelen van köztük egy baba, egy tigris, viszont egy fő mínuszban vannak, ráadásul épp az hiányzik, aki nélkül a következő nap rendezendő esküvő okafogyottá válik. Mivel az előző éjszakából semmire nem emlékeznek a koraesti koccintást követően, kénytelenek nyomozásba kezdeni, hogy hova lett a vőlegény, az egyikük foga, kié a baba, a tigris, miért van szétverve a lakosztály, mit keres az egyikük ágybetétje a hotel egyik díszének tetején, és mikor cserélték le az autójukat egy URH-s kocsira… tehát csupa ilyen átlag bulizás utáni kérdések. A nyomozás persze tartogat érdekességeket, amiket nem fogok előre lelőni, látni kell. Ami viszont fontos, hogy a helyzet abszurditása ellenére maguk a karakterek valóban életszagúak lettek. Tetszik, hogy igyekeztek a karaktereket olyanokra megírni, amilyenek mi magunk vagyunk, vagy legalalábbis ismerünk ilyeneket. Kikerültek olyan kliséket, amiket szinte bármely hasonló filmben megpróbáltak volna elsütni a készítők. Nem próbáltak plusz poénokat csempészni a filmbe azzal, hogy hülyét csinálnak a szereplőkből és ez nagyon szinpatikus.

Ha már a karakterek, időzzünk el egy kicsit náluk: Ott van például a vőlegény aki látszólag egy tök átlagos srác Doug (a Nemzet aranyában Nicolas Cage segítőjét alakító Justin Bartha), akit valahogy az a szerencse ért, hogy megtalálta azt a lányt, akit kábé minden férfi keres: csinos, okos, kedves, és gazdag. Aztán ott vannak az ő legjobb barátai az általános iskolai tanár Phil (Bradley Cooper, ő sok filmből és sorozatból ismerős lehet: Alias, Kés/Alatt, Ünneprontók ünnepe) ő a társaság Barney-ja, nagydumás, pillanatnak élő, bevállalós, de amitől mégis valóságos a karaktere, hogy mikor igazán éles lesz a helyzet, már ő is komolyan veszi a dolgot. A másik legjobb barát a fogorvos Stu (Ed Helms, bevallom őszintén sehonnan nem rémlik) aki kicsit lúzer szegény. Együtt él a baránőjével, aki első adandó alkalommal megcsalta őt egy hajópincérrel (bocs mixerrel) elhidegült, irányításmániás és úgy összességében még gonosz is. Ennek ellenére Phil mégis a kezének megkérését tervezi a vegas-i buli után (amiről persze nem merte bevallani, hogy Vegas-ba mennek, a barátnője úgy tudta, hogy borkóstoló túra lesz a legénybúcsú). Phil amúgy két lábbal a földön típus és ettől akár unalmas figurának is mondhatnánk, de a film végére azért kiderül, hogy az első benyomások nem mindig bizonyulnak helyesnek. És akkor ott van még a vőlegény harmadik barátja, aki tulajdonképp az ara bátyja és enyhén szellemi fogyatékos szegény. Alan (Zach Galafianakis, aki a Tru Calling és az Emberre támad az eb című sorozatokból lehet ismerős) kétségbeesetten szeretne magának barátokat szerezni és ezért amint Doug megismerkedik a húgával rá is akaszkodik, majd ugyanezt teszi a többiekkel is. Jóindulatú amúgy, de az a típus, akinek a jószándéka több kárt okoz, mint hasznot. Egyébként rengeteg őrültsége van, Phil mellett rajta lehet a legtöbbet röhögni. A filmben igazán csak a négy srácot ismerjük meg, de a nagyobb nevek közül feltűnik még például Heather Graham (Pokolból, de sok filmben játszott még, csak most egy sem jut eszembe), vagy Jeffrey Tambor (Hellboy 1-2, Az ítélet: család), sztárvendégként pedig ott van Mike Tyson, aki nagyszerűen alakítja… Mike Tyson-t.

Ami kritikám lenne az nem is a filmet illeti, hanem a magyar szinkront. Sajnos nem igazán sikerült jól, nem mindenhol adja igazán vissza a sztori hangulatát. Az angol eredeti ismerése nélkül persze abszolút tűrhető.

A Másnaposok az a fajta vígjáték, amiből manapság igazán kevés van: képes sírvaröhögős poénokat szállítani anélkül, hogy alpári lenne és lemenne a fingós-böfögős humor szintjére. Én mindenkinek ajánlom, kivéve a házasodás előtt álló hölgyeket, nekik nagyon nem való belegondolni, hogy a vőlegényük legénybúcsúja idáig is fajulhat…

Roland Emmerich megannyiszor elpusztította részben a Földet (Függetlenség napja, Godzilla, Holnapután), most úgy érezte elérkezett az idő, hogy kiteljesítse ezt a munkásságát. Lássuk hogyan sikerült neki.

Ha csak egy szóval szeretnék fogalmazni, azt mondanám: jól. Szerencsére ha kibővítem sem úgy nézne ki, hogy odakerül a “nem” szó a “jól” elé. Mivel is kezdjem? A film látványvilága egész egyszerűen fantasztikus. Ahogy a városok pusztulását bemutatják, az valami hihetetlen és mivel gyakran ezt a szereplőink szempontjából láthatjuk, igazán félelmetes hatást kelt. Egyértelműen látszik, hogy rengeteg energiát fektettek az effektekbe. Bár olvastam véleményt, ami szerint a történettel nem szöszöltek ennyit, ezt nem merném kijelenteni. Oké, a sztori nem annyira összetett, mint mondjuk a Blöff-é, de attól még épp elég kidolgozott, hogy összetartsa a sztorit. Akadnak benne hibák, de annyira nem durvák, hogy kizökkentse az embert a film élvezetéből. Igazán kötekedni sem akarok rajtuk, mert hogy őszinte legyek a többségükbe csak a film után gondoltam bele.

Amúgy a sztori annyi lenne, hogy napkitörések hatására a Föld magja elkezd felmelegedni, ami pár év alatt odáig fajul, hogy a tektonikus elemek elcsúsznak egymástól, vulkánok törnek ki, meg ehhez hasonlók és ez nekünk rossz. Megjelenik kötelező jelleggel a tudós, aki ezt megjósolja előre (kihagyva egy kötelező klisét, itt nem csak a balhé kirobbanása után kezdenek el hinni neki) aztán ott van az elvált családapa, aki még mindig szereti a családját (feleség, két gyerek), van a feleség, az új férj, az USA elnöke és még megannyi olyan karakter, akiknek egy ilyen filmben fel kell tűnniük. A családapa, a feleség, új férj, gyerekek mind összeállnak, hogy eljussanak a túlélést jelentő Kánaánba, nagyrészt az ő útjukat mutatja be a film. Meglepő fordulatok tényleg nincsenek, de aki nem a látvány miatt ül be egy ilyen filmre, az tényleg magára vessen.

Roland Emmerich elég szép szereplőgárdát trombitált össze ehhez a filmjéhez is. A teljesség igénye nélkül: John Cusack, Amanda Peet, Danny Glover, Thandie Newton, Oliver Platt, Woody Harelson. Ilyen stáblistával nem érheti meglepetés az embert a színészi teljesítményt illetően. Mind hitelesek ahogy az tőlük elvárható.

Tipikusan moziban nézős film. Az ilyen látványvilág igazán ott érvényesül és egyelőre nem tudnám megmondani, hogy TV képernyőn megnézve is keltené-e azt a: “hű te jó ég” érzést, amit a moziteremben ülve. Én mindenkinek csak ajánlani tudom, aki nem mély drámát, vagy soha nem látott karaktereket vár el egy filmtől.

Egy újabb parádés szereposztású film érkezett a magyar mozikba, ami mostanában nem jelenti feltétlenül azt, hogy az adott alkotás nézhető is. Sokat nem tudtam a történetről (az abszolút alapsztorin kívül) így maximálisan csak a stáblistán szereplő nevek ültettek le minket a vászon elé. Szerencsére hamar kiderül, hogy az ismét sikeresen elbaxott címfordításon kívül (mikor belekezdtem a bejegyzés írásába, után is kellett néznem, hogy mit választottak a fordítók, annyira képtelen voltam megjegyezni ezt a jellegtelen valamit) semmi, de semmi, de semmi kivetnivaló nincs ebben a filmben. Végre azt kapjuk egy “A” kategóriás készítők kezei közül kikerülő mozitól, amit el is várhatunk. Miről is beszélek?

Az ugyebár evidens, hogy ha egy film stáblistáján Denzel Washington, vagy John Travolta neve feltűnik, akkor attól az ember sokat vár, ha mindkettő akkor még többet. Ha netalán a rendezőt Tony Scott-nak hívják, akkor tovább nőnek az elvárások, na de ha még mellékszerepekben is olyan kiváló karakterszínészek tűnnek fel, mint James Gandolfini vagy John Turturro, akkor az elvárásaink hajlamosak a teljesíthetetlen magasságokba nőni. Így volt ez a Taking of Pelham 123 (bocs, nem szennyezem a képernyőt a magyar címmel még egyszer) esetében is, egyetlen apró kiegészítéssel: ez a film képes volt felnőni a feladathoz.

A sztori egyébként röviden annyi, hogy Négy rabló (a bandavezér Travolta) elrabol egy metrószerelvénnyi utast és tízmillió Dollárt követelnek értük cserébe egy órán belül. A követeléseiket a metró diszpécserének (Washington) adják elő a rádióban, akinek amúgy is elég szar napjai vannak mostanában, mert igen zsíros állásából fokozták vissza a mikrofon mögé. Amint a követeléseket továbbítják, megérkezik az FBI is, egy profi túsztárgyalóval a csoport élén (Turturro) majd befut a polgármester (Gandolfini) is és nekilátnak megoldani az egyre elmérgesedő helyzetet. Spoilerek nélkül ennyi a sztori. Ami igazán tetszett a filmben, hogy bár megannyi klisét felhasználtak, azért igyekeztek kerülni a nagyon sablon dolgokat. Elsősorban itt a karakterekre gondolok. Travolta első látásra egy surmó paraszt, de aztán… Washington eleinte gáncsnélküli lovagnak tűnik, aztán kiderül, hogy mégsem az, vagy mégis?… Turturro úgy vonul be, mint egy átlag arrogáns FBI-os seggfej, aztán közben hamar kiderül róla, hogy erről szó sincs; és akkor ott van még Gandolfini, aki se nem a millió filmben látott populista polgármester, se nem az a gyenge kezű aki kettőt nem bír lépni az asszisztense nélkül, de nem is az a fajta bevállalós hős figura, mint Palmer elnök volt a 24-ben. Ami igazán viszi a hátán a filmet, az a karakterek valódisága-összetettsége, és a helyzethez való életszerű viszonyulása. Itt nincsenek felhőkarcolók felett repülő szuperhősök, de még csak késsel egész terroristaszervezeteket izzadtság nélkül kicsináló Jack Bauer-ek sem. A karakterek kidolgozottsága mellett azért a sztori sem sikerült rosszul, ott is egész szépen kikerülték a klisék alkalmazását, még ha nem is sikerült minden téren. Meglepő húzás persze kevés van, de az a jó, hogy nem is érezzük különösebb szükségét, annyira leköt az egész film hangulata.

Előrevetíteném, hogy ez NEM egy klasszikus értelembe vett akciófilm. Az első tíz, és az utolsó húsz percet leszámítva lényegi akció nem történik és mikor akció van, az sem az a mostanában divatos, kilassított-gyorsított, yamakasi módra falon futós, harminc embert egyedül legyakós csimbumm, hanem a régi jól bevált autósüldözés-lövöldözés kombináció, abból viszont a jól megkomponált fajta. Ebben a filmben nem is ez a fontos. Ha ez embert elkapja, akkor magával rántja a teljes közel két órára, ha viszont valaki egy olyan mozira vágyik ami zéró gondolkodás mellett kínál szűnni nem akaró adrenalinlöketet, akkor jobb, ha másik filmre ül be. Én a Taking of Pelham 123-at leginkább a Nincs alkuhoz tudnám hasonlítani. Nincs annyira szenzációs, mint az, de közel van hozzá, a stílusuk pedig száz-százalékig ugyanaz.

Általában szoktam írni a filmben szereplő színészekről is pár sort, de aki a két főszereplőt nem ismeri, az most rögtön keverjen le magának egy hatalmas nagy pofont és kezét a szívére téve ígérje meg, hogy soha többé nem mondja magáról, hogy filmrajongó. A többiekről azért szólok pár szót. James Gandolfini mindenkinek elsősorban Tony Soprano és punk-tum, de ha valaki nem tudja mi az a Maffiózók, lehet, hogy meg sem ismeri, hisz azon kívül nem sok jelentős szerepe volt, inkább csak epizódistaként domborított. Mindamellett egy nagyszerű színész, aki itt is nagyot alakít. John Turturro nagyjából hasonló kategória, bár talán egy fokkal kevésbé ismert. Olasz származása miatt megannyi maffiafilmnek volt a szereplője, de vígjátéki alakításai miatt is ismert lehet. Ha valakinek esetleg névről nem rémlene, a film közben tuti a homlokára csap majd.

A rendező Tony Scott igazán kitett magáért, de ha valakinek olyan alkotások díszítik a filmográfiáját, mint a Top Gun,  Beverly Hills-i zsaru 2, Mint a villám, Az utolsó cserkész, Tiszta románc, Az utolsó esély (ha valakinek nem rémlene a semmitmondó cím alapján: Denzel Washington és Gene Hackman harcol egy atomtengeralattjáró irányításáért, abban a hitben, hogy a másik kirobbantja, illetve elveszíti az atomháborút) , Közellenség, Tűzben edzett férfi, Déja vu, akkor igazán elvárható tőle, hogy egy ilyen filmet tegyen le az asztalra.

A Taking of Pelham 123 egy nagyszerű mozi, amit szerintem minden filmkedvelőnek meg kell néznie, a stáblistán feltűnők rajongóinak pedig kifejezetten kötelező. Ha valaki nem egy 120 percen keresztül tartó akcióorgiát vár tőle, akkor szinte kizártnak tartom, hogy csalódna benne.

Nyugodj darabokban

Tegnap elnéztünk a párommal a Végső állomás negyedik részét megnézni a kecskeméti 3D-s moziba. Neki tetszett, én igazából kicsit felemás érzésekkel jöttem ki. Egyrészről ez egy nagyszerűen megkoreografált horror, másrészről meg…

Szóval érdekes, mert tetszett nekem is ez a film. A hibái ellenére is. Akadt belőlük rendesen, de el lehetett őket nézni. A sztori vezetésével nem sokat törődtek, lényegében csak a fantáziadúsabbnál fantáziadúsabb halálokra próbálták kihegyezni az egész történetet, de ez valahogy mégis működött. Az előző részekhez hasonlóan ez is egy durván nagy balesettel kezdődött. Ezúttal egy NASCAR futamon alakultak úgy a dolgok, hogy több mint ötven ember lelte halálát a versenypályán. A pár túlélő elég hamar rájön, hogy a látomás ami megmentette őket, csak pár plusz napot adott, de azért megtesznek mindent, hogy több legyen belőle.

Ezzel a részével igazából nekem egyetlen bajom van, de ez inkább csak egy személyes jellegű probléma: túl sok a gusztustalanság. Nem vérre gondolok, hisz az egy horrorban evidencia, hogy több művért használnak fel, mint amennyi vizet a stábtagok megisznak forgatás közben. Én itt most konkrétan az emberi belsőségek mutogatását tartom túlzónak. A halálesetek önmagában is elég sokkolóak lennének, szerintem semmi szükség arra, hogy majd mindnél lássuk a beleket, agyvelőt meg ilyesmit. Annyira nem durva a helyzet, mint a Véres Valentin 3D esetében, de azért nekem lehetett volna kevesebb.

Ami a karaktereket illeti azokból is megkapjuk az ilyenkor szokásosakat. A látó fiú, aki küzd mindenki megmentéséért. A fiú barátnője aki kellőképp talpraesett. A lány plázacica barátnője, meg a fiú legjobb barátja, aki úgy hajtja a csajokat, mint Barney, épp csak nincs olyan stílusa, na meg a kívülálló érettebb figura, aki eleinte hülyének nézi hőseinket. Rajtuk kívül csak ágyútöltelékeket láthatunk akik csak azért vannak a filmben, hogy a készítők minél durvábban ölhessék meg őket. Érdekes módon a sablonos dolgok ellenére is élvezhető a film, annyi lehetséges halálmódot vetnek fel minden áldozatnál, hogy nem győzünk válogatni, melyik lesz a befutó, de ha kell, tudnak igazán váratlant is húzni. Persze a milliónyi lehetőség közé becsúsznak egészen lehetetlen dolgok is és ezek épp a leggusztustalanabb halálokhoz köthetők.

Ami a színészeket illeti igazából semmi extrát nem lehet róluk elmondani. Kellőképp jó ahhoz mindenki, hogy ezeket a nem túl bonyolult karaktereket hozni tudja, de hozzá semmit nem tesznek. Ez nem az a film ami a karakterépítésről szól. Az egyedüli ismert színész amúgy a megannyi filmben és sorozatban látott Mykelti Wiliamson, de még ő sem kapott olyan emlékezetes karaktert, mint a korábbi részekben Tony Todd.

Ami a 3D-t illeti, meglepő, de néhány kivétellel én nem éreztem, hogy ez egy 3D-s film. Volt egy-két sokkoló kép, aminél valóban az volt a benyomásom, hogy ott vagyok a helyszínen és így nagyon ütött, főleg az elején a NASCAR balesetnél, de összességében ha csak a 3D-t vesszük, a Véres Valentin sokkal többet hozott ki a technológiából.

Egyszeri látványos horrorszórakozásnak mindenképp megfelelő a Végső állomás 4, a rettenetes harmadik résznél fényévekkel jobb, de azért a másodikat, vagy az elsőt nem éri el. Az biztos, hogy aki szerette az eddigieket, az nem fog csalódni. A filmmel kapcsolatos egyetlen igazi anyázós megjegyzésemet a a tovább utánra tartogatom, mert DURVÁN spoileres. Tehát csak az olvassa aki látta, vagy nem érdekli, hogy ellövöm a film csattanóját.
Tovább »

Mivel mostanában ismét rákaptam a kosárlabdára úgy döntöttem, hogy végre bepótolok egy régi kosarasfilm elmaradást és megnézem Spike Lee alkotását, a Játék ördögét. Az alaptörténetet ismertem, de így sem azt kaptam amit vártam. A film arról szól, hogy az apuka Jake (Denzel Washington) sokéves börtönbüntetését tölti, közben a fia Jesus (Ray Allen, a Boston Celtics sztárja, aki a film készültekor még igencsak újonc fiúcska volt az NBA-ben) Amerika legnagyobb középiskolás kosarassztárjává cseperedik, akiért az összes nagy egyetem és profi klub versenyez. Az állam kormányzója hatalmas kosárlabdarajongó és nagy támogatója a régi alma mater-ének, amit ezúttal a nagy tinisztár odacsábításával akar prezentálni. Mindezt úgy kívánja megvalósítani, hogy kiengedi pár napra a börtönből Jake-et, hogy rábeszélje a fiát válassza azt az egyetemet és ha sikerrel jár, jelentősen mérséklik a büntetését. Kívülről könnyebnek tűnik a dolog, mint megvalósítani, hisz Jesus szívből gyűlöli az apját amiért az anyja halálát okozta.

Bármennyire is tűnjék úgy, ez nem kosárlabda, de még csak nem is sportfilm. Ez egy komoly dráma. Jesus lehetne akár zenész, színész vagy akármi más is. Persze van benne kosarasjelenet is rendesen, de az mégis inkább csak a háttere a filmnek és nem a lényege. A játék ördöge arról szól, hogy egy emberre aki sikeressé válik milyen módon akaszkodnak rá a kevésbé sikeres ismerősei piócaként. Jesus-tól mindenki akar valamit, igazából a húgán, a nagynénjén és talán még az unokatestvérén kívül senki nincs aki ne számításból lenne a fiú mellett. Az apja ebbe a miliőbe csöppen bele és valójában ő is akar valamit tőle, de az elsősorban nem is a szabadság, hanem a megbocsájtás.

Spike Lee ezúttal is kiváló érzékkel mutatja be a szegénynegyedek nyomorát, csak tőle látható hitelességgel vezet minket végig a bűn mélységein és gyakorol igen durva társadalomkritikát nem csak a feketékkel, hanem úgy általában mindenkivel szemben. Mindezek ellenére, vagy éppen ezért én nem tudtam igazán szeretni ezt a filmet. Lehet, hogy csak rossz hangulatban láttam, hisz vitathatatlan, hogy értékes alkotás, de a lassú történetvezetése miatt engem most nem tudott igazán lekötni.

Ami a színészeket illeti csupa nagy (vagy később azzá váló) nevet sikerült ismét összetrombitálnia Lee-nek, hisz a főszereplő Denzel Washington és Ray Allen mellet ott van még Milla Jovovich, Rosario Dawson, Hill Harper (CSI: NY) és epizódszerepben feltűnik John Turturro illetve a Lakers-szel bajnoki címet szerző Rick Fox is. Ők mind feledhetetlen alakítást nyújtanak és teszik ezt úgy, hogy az ember még azokkal is együtt tud érezni valahol, akik csak kihasználnák Jesus tehetségét.

És ha nem elég az igazán nagy név, akkor említsük még meg, hogy a kilencvenes évek végének megannyi kosaras sztárja teszi tiszteletét egy-egy hosszabb-rövidebb jelenet erejéig. A teljesség igénye nélkül egy lista: Michael Jordan, Shaquile O’Neal, Scottie Pippen, Reggie Miller, Charles Barkley; illetve a kor nagy edzői is megjelennek: George Karl, Dean Smith, Rick Pitino, stb.

Összegzésképp ez egy igencsak kiváló dráma, de sportfilmként nem igazán állja meg a helyét. Nem szokványos történet és nem szokványos történetvezetés az biztos, de aki szórakozni és nem elgondolkodni akar egy filmen, annak nem ajánlanám.

Michael Mann tipikusan az a rendező, aki két fajta filmet képes alkotni: kult amiről évekkel később is beszél az ember; dögunalom amire már a megnézés utáni napon is komoly nehézségekbe ütközik visszaemlékezni. A Miami Vice sajnos ebbe az utóbbi kategóriába tartozik…

A Miami Vice a 80-as években, (nálunk a 90-esekben) abszolút meghatározó nyomozós sorozat volt, minden fiatal kölyök Crockett meg Tubbs akart lenni. A film ilyen lavinát nem fog elindítani. Igazából nem merném azt kijelenteni, hogy távol állna a sorozat szellemiségétől, hisz a hangulat az megvan, a gond csak az, hogy nem az első pár évad (akkor) cool stílusa köszön vissza, hanem az utolsók pózolós, túldramatizálós lassú történetvezetése. Ez a film nem azt juttatja eszembe, hogy annó miért szerettem én ezt a sorozatot, hanem azt, hogy a végefelé miért fordultam el tőle. Hogy miről is beszélek? Bár sok karakter van, közülük (elméletben) kettő van megtéve főszereplőnek. És hogy miért csak elméletben? Mert itt kőkeményen Crockett a fő karakter, a többiekkel igencsak mostohán bánnak, mintha csak díszletnek lennének ott. Hiába vonultatja fel a film az összes jelentősebb karaktert, többségük jelenlétéről csak akkor bizonyosodhatunk meg, mikor megnézzük a stáblistán, hogy “jé, az ott xy volt a sorozatból?” Még Castillo-t is úgy tüntetik fel, mint egy tehetetlen majom, aki Crockett és Tubbs nélkül egy nulla lenne.

Amúgy a történet annyi, hogy Crockett-et felhívja egy egykori informátora aki az FBI-nak dolgozik. Baj van és hamar kiderül, hogy a hívást nem sokkal néhány beépített FBI nyomozó halála követi. Sajnos szivárog az információ, ezért az FBI felkéri a legendás nyomozópárost, hogy épüljön be és tudja meg ki szivárogtat, meg úgy általánosságban is buktassák le a nagy csúnya kábítószerkereskedőket. Bele is vetik magukat a munkába (eddig jónak tűnt a film) a beépülés megvan, az első gondot a nagy kartellvezér mitugrász alvezére jelenti (mert kell egy ilyen minden hasonló filmbe), a másodikat meg a vezér csinos pénzügyi felelős alkalmazotthölgye (a másik kihagyhatatlan karakter) akivel Crockett annak rendje és módja szerint szerelembe esik. (Az mondjuk örök rejtély marad, hogy egy latin karakterre miért kellett egy egyértelműen ázsiai színésznőt beválogatni) Innentől a film alakulása végig abszolút kiszámítható és meglehetősen lassú mederben folyik. A kiszámíthatóság egy tökös akciófilmben nem baj, de ez sajnos nem az. Annyira nem, hogy akciójelenet az nem is nagyon van a filmben, ami meg véletlenül mégis bekerült abból nem látni semmit, mert a: sötét van, mint Kiszel Tünci fejében; b: úgy rángatják a kamerát, mint epilepsziás a gyógyszeresüveget roham közben. Persze kemények azok az akciók, durvulnak rendesen, nincs olyan: “hú, törvénytelen lelőni a mocskot aki már a földön fekszik”, de még így is kevés van belőlük, főleg, hogy két óra a film.

A film fényképezése egyébként gyönyörű, ez plusszpont, bár azt nem értem, hogy a napfényes Miami-ban miért dörög folyton az ég, ha egyszer az eső nem esik… Amúgy itt is hibádzik valami, hisz a sorozat lazaságát annó a napfény-pálmafák-tenger-kemény zsaruk vonulat adta, itt pedig estéket és borult eget kapunk az idő igen nagy részében.

A két fő karakter kiválasztásánál amúgy nem húztak mellé, meglepő módon nem csak Jamie Foxx, hanem Collin Farrel is jól működik a filmben. Sajnálatos módon a sorozat többi fő karakterével már nem voltak ennyire körültekintőek és ez leginkább Castillo hadnagy kiválasztásánál érződik. Nem tudom ki vehette volna át Edward James Olmos helyét, de nem ez a millió filmben mellékalakot játszó figura az biztos.

Igazából ez a film nem is Michael Mann-nak való alapanyag volt. Szövevényes, karakterközpontú akció-drámák és egyéb bűnügyi filmek rendezésében utolérhetetlen, de itt egy cool akciófilmet kellett volna készíteni és az neki nem megy. Ha valaki engem kérdez, szerintem a Miami Vice egyértelműen McG-ért kiáltott akinek a nevéhez fűződik az eddigi egyetlen igazán jó Miami Vice utánérzés sorozat, a Fastlane.

Összegzésképpen: nem akarok senkit elriasztani a Miami Vice megtekintésétől, de nem szabad nagy elvárásokkal nekikezdeni, mert úgy hatalmas a csalódás. Sajnos bármilyen más esetben is…

Hát emberek, én ilyen hígfos filmet már nagyon rég nem láttam. A kép alatt folytatom kicsit árnyaltabban.

Tudom, hogy sokan imádják ezt a filmet, meg kultképregény az alapja, meg minden, de szerintem csak egy unalmas szar, amiben a látványvilágon kívül semmi értékelhető dolog nincs. Pedig úgy ültem én le nézni, hogy szeretni akartam, nagyon szeretni, de untam, a szó szoros értelmében untam azt a két és fél órát, amit elvesztegettem rá. Félreértés ne essék, nem egy tirpák paraszt vagyok aki nem érti a film alapvető mondanivalóját, hisz van neki olyan, ez kétségtelen, de attól még végigunatkoztam az első perctől az utolsóig. Nem tudom milyen lehet a képregény, de ha az is ilyen lassú víz partot mos, akkor végképp nem értem, hogy miért imádják. Sokan írták fórumokon, hogy képtelenség volt belegyömöszölni a 12 képregényfüzet tartalmát egyetlen filmbe, de kérdem én, ha megtették volna, lehetett volna ez még ennél is unalmasabb? Szerintem az egész film egy órával rövidebben is érthető lett volna. A sztori, legalábbis a főszál egyszerű mint a faék: egy alternatív 1985-ben vagyunk, az USA megnyerte Vietnam-ot, Nixon már az ötödik ciklusát tölti a Fehér házban, küszöbön áll az amerikaiak és a velejéig romlott mocskos szemét komcsi oroszok közti atomháború, amit csak az USA szuperfegyvereként működő szinte mindenható dr. Manhattan akadályoz meg. Ha ő nem lenne, a csúnya komcsibácsik már lőnék is a rakétáikat az USA-ra… A hősöket egy rendelettel betiltották, nincs többé álarcos bűnüldözés, mert az rossz. Megölik az egyik régi hőst (hőst? A figura akkora köcsög, hogy ha Batman ebben a filmben lenne, előbb csapná agyon, mint a Joker-t) aztán ezzel kapcsolatban el kezd nyomozni a hősök utolsó maradványa, aki nem hajlandó levenni a maszkját. És ennyi az alapsztori, ebből még akár jó is kisülhetne, de nem fog… A film nagyrésze lassú előkészítése az abszolút kiszámítható végnek. Na jó, a végkifejlett kicsit talán tud váratlan lenni, de a nagy rejtély, amit megpróbálnak kinyomozni a hőseink abban a kábé tíz percben amikor ténylegesen a főszállal törődnek, az abszolút kiszámítható. A főgonoszon már az első percben, amint megjelenik látszik, hogy ő lesz az. És itt nem amolyan Angyalok és démonok, vagy Harper’s Island szintű kiszámíthatóságról beszélek, hanem konkrétan látni a figurán, hogy “Na ő lesz az” És ha ez nem lenne elég, egy csomó apró jelet is hagynak nekünk, hogy még akkor is rájöjjünk, ha annó általánosban megbuktunk osztályfőnökiből. De ez nem is fontos, hisz a film kétharmadában a szereplők mást sem tesznek, mint moralizálnak: az ember alapvetőleg egy állat; a szerelem jó dolog; az igazságnak minden körülmények között ki kell derülnie; néha jobb, ha az igazság nem derül ki; az emberiség léte, vagy nem léte mit számít az univerzumnak; ha valaki képes továbblátni az emberi életnél akkor vajon el  is veszti az emberségét; stb… Értem én a mondanivalót, csak ne azzal menne a film kétharmada, hogy ezt a szánkbagyömöszölik. Tudom sokan ezért a mondanivalóért már okos filmnek tartják, de nem az. Okos film, ha magad jössz rá a lényegre, vagy finoman próbálnak meg rávezetni, és úgy érted meg, ebben viszont csak álfilozofikus blabla van, amitől egyesek akik fogékonyak az ilyenekre okosnak képzelhetik magukat. Sokrétű a film, peeersze. Meg bonyolult a mondanivaló, amit a pórnép agya nem fog fel. Ja. Véletlenül sem arról van szó, hogy dögunalom az egész, amin a közönség fele bealszik egy óra után és azért veszti el a fonalat. Már ha van olyan aki elveszti a fonalat, hisz mondom a filmben nem sok minden történik… És nem azért mondom, hogy a filmben nem sok minden történik, mert nem egy első perctől az utolsóig tartó adrenalinlöket az egész, hanem azért, mert igazából egy percig nem figyelnek arra, hogy előremozdítsák a történetet. Az akciók nagyrésze amúgy csak öncélúan odavágott valami. Látványos, de igazából szükség nincs rá a történet szempontjából. A film főszálával az egyetlen igazán jól kitalált karakter Rorschach-ot leszámítva a kutya nem törődik. A többiek méláznak a régmúlton, meg szakítás szélén vannak, meg próbálják megőrizni az emberségük utolsó morzsáját (illetve ez csak az egyikükre igaz), miközben nagyon nagy szavakat használva próbálják a film mondandóját és az elgondolkodtatónak szánt kérdéseket a fejünkbe verni. A film vége is inkább röhejes, nem lehet valaki annyira naív, hogy ezt megoldásnak találja, miközben a történelem már bizonyította, hogy hosszútávon ez semmit nem old meg. SPOILER!!! Második világháború, hahó! Kb öt évig volt utána olyan nagyjából béke. Egy emberiségre mért csapás nem hozza össze hosszútávon a nemzeteket. Amint kicsit is helyreáll a helyzet megy tovább a gyűlölködés. Amúgy már eleve az is abszurd elképzelés (már így a távlatokból visszanézve) hogy komoly esélye volt valaha egy atomháborúnak. Mindkét fél tudta, hogy amint valamelyikük kilő egy rakétát, mindketten elpusztulnak. Amúgy ezek szerint Hitler is csak azért indította a világháborút, hogy megóvja az emberiséget a kipusztulástól? Ez persze kifacsarása a film mondandójának… Megölünk egy csomó embert, hogy ne haljanak meg még többen. DE AMÚGY SEM HALTAK VOLNA MEG, MERT OLYAN HÜLYE EGYIK FÉL SEM LETT VOLNA, HOGY ATOMHÁBORÚT INDÍTSON!!!!! SPOILER VÉGE

A karakterek is rettenetesek szerintem. Rorschach mondjuk frenetikus mint üldözési mániás, kissé őrült igazságharcos, de a többiek… Ott van a kék ember Dr. Manhattan akibe kábé annyi emberség vegyült, hogy hozzá képest Mr Spock egy szentimentális, érzelgős sírópicsogó. Aztán van neki az a nője, aki egy komolyabb balhé után már rohan is más karjaiba. A csajnak van egy anyja aki (na jó, ez legyen akármennyire is szánalmas és előrelátható dolog, de akkor is SPOILER!!!!! képes volt lefeküdni önszántából egy olyan alakkal, aki pár évvel korábban meg próbálta megerőszakolni, aztán jól össze is rugdosta. Aztán persze kiderül, hogy az erőszakos barom a csaj apja, hát ez is egy meglepő fordulat volt, mondhatom SPOILER VÉGE) Aztán ott van az a bizonyos “hős” akinek a halálával a film indul. Akkor még sajnáltam, hogy Sam és Dean Winchester apját itt ilyen gyorsan kicsinálják, de ez az érzés igen hamar elszállt mikor kiderült, hogy nőket erőszakolt, embereket gyilkolt (ártatlanokat is, mint pl a vietnami csaj, akinek egyetlen bűne az volt, hogy berágott rá amiért felcsinálta aztán hagyta volna ott ebek harmincadján) szemrebbenés nélkül és egyéb ilyen nyalánkságok. Tette mindezt olyan álarc mögé bújva, hogy az emberek állatok és én ezt milyen jól tudom példázni. Most komolyan az ő halálát kéne sajnálni? A többi hős meg barátja tudott lenni, egy ilyen állatnak akinél kisebb szemétládákat is szigszalagozott már a bonctálcára Dexter Morgan? És akkor még ott van a hősből lett selyemfiú milliomos, akinek olyan tenyérbemászó a képe, hogy én minden különösebb indok nélkül szájba tudnám verni. Utolsó főszereplőnk pedig a tesze-tosza muja hős, aki tipikusan egy olyan alak, hogy azt sem hiszem el róla, hogy a főnökének meg merné mondani a véleményét, nem hogy az életét kockáztassa másért.

A színészi játékokra mondjuk nem lehet panasz, de hát nem is lettek a színészek (legalábbis a többségük) olyan megoldhatatlan feladat elé állítva.

Ha a filmben van olyasmi amit jó pontnak mondhatok az a látványvilág, az tényleg nagyon jól el lett találva. Az akciójelenetek nagyon ütősek, de talán azzal együtt túlságosan is brutálisak, én kicsit öncélúnak találtam a rengeteg elhasznált vért. Mondjuk érződik, hogy ugyanaz a rendező aki a 300-nál is volt, mert rengeteg megoldást onnan emelt át. Azok működnek is. Van sok szép és okos megoldás a filmben, pl a mosdós jelenet a börtönben, de annyira azért nincs eltalálva a látványvilág, hogy megérje miatta végigszenvedni a két és fél órát.

A zene abszolút a film mélypontja. És nem azért mert rossz zenék lennének benne (aki Jimmy Hendrix-re rosszat mond, velem gyűlik meg a baja) hanem mert abszolút nem illenek oda. Olvastam én a neten, hogy miért került be pl a 99 luftballons, de hiába a mondanivaló, ha maga a zene hangulata rohadtul nem illik oda. Ugyanez a helyzet azzal a rettenetes Hallelujah feldolgozással is ami abban a teljesen felesleges szexjelenetben van. Ezért a feldolgozásért amúgy külön járna a f@szkorbács a kedves készítőknek, mert a számomra talán legszebb érzelmes dalból valami olyan ótvar szart kutyultak össze, hogy az rettenetes.

Szóval elfogadom, hogy sokan sokrétűnek gondolják ezt a filmet, meg kimagaslónak, de ez inkább egyfajta sznobizmus ami abból ered, hogy az egyszerű filmnéző felettinek gondolják magukat. Ez nem egy bonyolult film, a feszegetett kérdések pedig megtalálhatóak voltak már megannyi alkotásban érdekesebb és emészthetőbb formában is. Nem azt mondom, hogy nem láttam idén rosszabb filmet (a Pókember 3 pl lazán alulmúlja ezt) de attól még nem jó. Lehet a képregény ismeretével jobban tetszett volna, de ez így nagy szar volt fiúk-lányok.

Napjaink, vagy talán a minden idők legsikeresebb könyvadaptáció sorozatának legújabb része végre elérkezett. Ideje volt már, hisz az eredeti tervek szerint tavaly ősszel lett volna a bemutató, csak azt szépen áttették idén nyárra. Ezek után a nagy kérdés, hogy megérte-e várni rá ennyit.

Az én válaszom egyértelmű igen, kiegészítve azzal, hogy ha most rögtön a film után leadták volna az utolsó könyvből készülő két epizódot is, én végigültem volna a moziban azt a maradék négy-öt órácskát. Persze akadtak a filmben hibák is, de olyan igazán komolyat nem tudnék említeni. Spoilerezni kivételesen nem fogok, amikre utalást teszek azok vagy már az eddigiek alapján ismert tények, vagy olyasmik, amiknek megismerése nem rontja a filmélményt, annyira általánosak, vagy előre láthatóak voltak. Szinte röpül az idő a film közben és a Harry Potter világ teljesen magába szippantja az embert. Amiatt azért persze sajnálkoznom kell, hogy mint az első kettőt leszámítva minden részben, ebben is sokmindent átírtak a könyvhöz képest. Akadt amit kivettek, akadt amit beleraktak, (utóbbiak közt egy olyan jelenet is van, aminek ha később nem lesz jelentősége, akkor nem értem miért volt rá szükség) de becsületükre legyen mondva ezt úgy tették, hogy lényegi változásokat nem tettek, tehát a hangulat és a fővonal maradt. A kevés valóban jogos kritika egyik okozója is lehet ez, ugyanis akad egy-két dolog amit az előző részben úgy ahogy van kihagytak (pl Ron és Ginny kvidics csapatba kerülését) itt viszont a könyv történetvonalát követve haladnak tovább, feltételezve, hogy a nézők mindazokkal már tisztában vannak. Nekem ez pl. csak apróbb bosszúság, de olyannak aki nem ismeri a könyvet, zavaró lehet. Nem komoly dolgokról van itt persze szó, de azért nem nem lehet szó nélkül elmenni mellette. Egy másik dolog, hogy Harry és Ginny szerelmét kicsit elkenték, legalábbis szerintem. Egyszerűen azt a szálat nem dolgozták ki megfelelően. Olvastam kritikát, hogy Tuti gimi-t csináltak a filmből, de az baromság, ennyi érzelgősségre szükség volt egy olyan környezetben ami tele van hormonjaikkal harcoló tinikkel.

Abszolút pozitív, hogy került humor is a filmbe, persze nem annyi, hogy vígjáték legyen belőle, de ahhoz épp elég , hogy az ember derüljön egyet a megfelelő pillanatban. Ezzel együtt is, a jelenlegi Harry Potter lényegesen sötétebb, komorabb, mint az első részekben volt. A filmet összességében baljós hangulat lengi körül, ez már nem egy könnyed esti mese alsósoknak. Igazán tetszik az is, hogy mennyi apróbb elrejtett utalás van a majdani végkifejletre. Ezek természetesen olyasmik, amiket az ember csak akkor vesz észre, ha már tudja mi lesz az, de éppen ez bennük a jó. Amit kicsit furcsálltam, különösen, hogy egy ilyen nagy költségvetésű hollywood-i filmről van szó, hogy a könyvvégi óriási harc úgy ahogy van elmaradt. Dramaturgiailag mondjuk nem hiányzik, de igazán látványos lehetett volna. A kimaradásnak persze megvan az oka, de az valószínűleg olyasmi, amit a könyvet ismerők szerintem sejtenek, a nem ismerőknek meg böszme nagy spoiler lenne, szóval nem írom le.

Hogy a színészekkel is foglalkozzak egy kicsit: igazából nem tudok kiemelni komolyabban senkit, hisz a felnőttek fantasztikusak ahogyan tőlük megszoktuk, a gyerekek meg… szintén olyanok amilyennek megszoktuk őket. Daniel Radcliffe ügyesen hozza Harry szerepét. Igazából semmi pluszt nem tesz hozzá a karakterhez, de nem is vesz belőle el és ez számomra fontosabb. Valószínűleg nem belőle lesz a következő generáció Johnny Depp-je, de meggyőzően alakítja a karaktert akivel már szinte egyé nőtt. Rupert Grint esetében kicsit tovább mennék, szerintem ő nem egyszerűen meggyőző, hanem képes kicsit magából is beleadni a karakterbe, ami nagyon jó. Ha valakiből a széria lezárásával is színész lesz, akkor az szerintem ő. Ennek ellentétje sajnos Emma Watson akiből valami rémesen rossz színésznő lett. Szerintem az egyetlen oka, hogy nem tették még ki a produkcióból az, hogy nem találtak olyat aki eléggé hasonlít rá. Egyszerűen rettenetes alakítást nyújt. Ha sír azt még csak-csak el lehet hinni neki, de azon kívül egy őszintének tűnő mozdulata sincs. Tom Felton parádézik Draco Malfoy szerepében, de ő helyzeti előnyben van, hisz a belső harcokkal szabdalt negatív karakter igen nagy teret enged a játékának, becsületére legyen mondva, meg is tölti azt. A többiek hoznak egy jó átlagot, ami nem rí ki semmilyen irányban és ez elég is.

Sajnos az idő szűke miatt néhány nem központi karakter szinte csak percekre látható. Ezt nem igazán tudom a filmnek sem a pozitív, sem a negatív oldalára tenni, hisz lehet, hogy plusz fél óra sokaknak túlzás lett volna, de én el bírtam volna viselni, ha kicsit többet látjuk Lupin-t, Tonks-ot, Neville-t, Luna-t, az ikreket vagy akár a tanári kar tagjait.

Ez egy nagyszerűen összerakott két és fél óra amelynek minden perce kiváló szórakozást nyújt. Az akciók látványosak, a baljós jelenetek elég baljósak, aki pedig az érzelmes részekre bukik, az is megkapja amit vár. Odáig azért nem merészkednék, hogy ez volt az eddigi legjobb Potter film, de mindenképp a legjobbak közé tartozik, amely minden rajongó számára kötelező. A kérdés már csak az, hogy MIKOR LÁTHATJUK MÁR A KÖVETKEZŐ RÉSZT?!?!