Már korábban is tettem ki Simon’s cat videót, most nemrég megjelent az új, márpedig ezt meg kell osztanom mindenkivel.

Ez a bejegyzés amúgy egy pályázatra íródik, de ha már az én szerzeményem, úgy gondoltam itt a helye a blogomon. Amúgy a párom itt áll a hátam mögött a szolgálati fegyverével arra az esetre ha nem kezdenék neki az írásnak kért meg rá, mivel szeretné ha a cicáink minél ismertebbek lennének.

Az hogy a macska mint olyan, játékos lény, szerintem senki számára nem kétséges. Az, hogy egy macska képes eljátszani a műegértől kezdve, a labdán, papírgalacsinon, fotelháttámlán és gazdi lábujján keresztül mindennel, az sem olyan nagy titok. De, hogy az éjszaka közepén mi játszanivalót talál az arcomban, mikor nekiáll félig kieresztett karmokkal nyomkodni, az nem világos számomra. Persze mióta hazatért a párom, már nem én vagyok a célpont, hisz azóta van kellemesebb tapogatni való is… És ezt bizony tessék úgy érteni, hogy az egyik macska olyan helyen tapogatózik, ahol ha egy férfi tenné ugyanezt, én tapogatózódnék el az arcán minimum egy baseball ütővel…

Szóval macskákkal egy lakásban élni nem unalmas dolog, egy lakásban aludni viszont kifejezetten kihívás, mert éjszaka nem csak nyomogatni szeretnek, hanem mászni is. A redőnyön. Az meg olyan hangos, mintha egy 180 kilós ember horkolna mellettünk. Meglepő módon a hangja is hasonló. Persze a párom szerint pofátlan vagyok ebből a szempontból, mert ha ágyút dörgetnek a fülem mellett, én akkor is tudok aludni (ez milyen jól jön majd a katonai kiképzésen ) ellenben ő nem egyszer ébred arra éjek évadján, hogy valamelyik cica épp azt játssza,  hogy megmássza a Mount Everest-et. Na nem mintha ne lenne olyan bútor a lakásban, amit direkt erre a célra szereztünk be (Vatera, az ég áldjon téged) de ugyebár azzal nem lehetne felébreszteni a gazdit, hogy adjon enni. Hisz a mászáshoz kell ám erő, ami sok energiát igényel, ahhoz meg kell a rengeteg táplálék. Éjjel háromkor… Mert arról azért gondoskodnak, hogy a játékot az éjszaka közepén kezdjék meg, véletlenül sem az elalvás utáni, vagy ébredés előtti időkben. Persze a macskák éjszakai lények, még akkor is, ha a mi nevezett cicáink számára az éjszaka az, mikor lekapcsoljuk a villanyt, nem mikor ténylegesen lemegy a nap.

Persze el tudnak ők játszogatni mással is, mint pl a lakásba betévedő rovarok. Bár, hogy az mennyire tekinthető játéknak, az erősen viszonyítás kérdése, a macskák biztosan így gondolják, ellenben a lakást élve már el nem hagyó bogaraknak és legyeknek egészen biztos más lenne erről a véleményük. Amúgy ilyenkor az is nagyon látszik, hogy a macskákból mennyire nagyon nem halt ki a vadászösztön. Hiába az őseiknek sok évezrednyi házi nevelése, hiába az, hogy a két szóban forgó cicának eddig az élelemért legfeljebb a macskakajás dobozzal kellett megküzdeniük, ha bejön valami állat, amire vadászhatnak, rögtön bekapcsol a párduc mód és onnantól kezdve szabályos és szervezett katonai hadműveletbe kezdenek, hogy bekerítsék (végülis katonák a gazdáik, vagy mifene, nem?). Persze ez az összetartás legfeljebb addig tart, amíg valamelyik el nem kapja, mert onnantól kezdve megkezdődik a fújás a másikra, jelezvén, hogy itt aki kapja, marja szabály van érvényben. Azért persze a fincsi házi kosztnak ilyenkor már meglátszik a következménye, mert ugyan eljátszanak a foglyul ejtett állattal, de mikor halálra szekálják szegényt és már kezdenének neki az elfogyasztásának, rájönnek, hogy nincs éppen olyan finom íze, mint a Whiskas Supreme-nek, úgyhogy inkább kiköpik. Apropó halálra szekálás: mert ugyebár nem lehet az ételt csak úgy elfogyasztani, legyen az élő vagy mesterségesen előállított. Pl ha bogárról van szó, hagyják szegényt, hogy hadd higgye megmenekülhet és mikor megpróbálkozna a repüléssel egy jó nagy pofon kíséretében tudtára adják, hogy mozgó játék csak addig jó, amíg a földön tartózkodik. De hogy a tálkájukba adagolt kajákat vajon miért szedik ki, hogy aztán rövid pofozgatás után egyék csak meg? Értem én, hogy előfordul, hogy egy kaja már a szó szoros értelmében elmászik, de nekünk nem szokásunk hónapok óta lejárt ennivalót adni nekik, akkor miért kell megölni azt, ami már amúgy sem él?

Amit még nagyon szeretnek játékra használni az a kidobásra ítélt papírgalacsin. Legyen bár vagy tízféle különböző csörgő-zörgő játékuk, bármit képesek otthagyni parlagon heverni, ha épp valamelyikünk összegyűr egy darab papírt kidobás céljából. Olyankor mindkét macska ott terem, hogy lecsapjon rá, még mielőtt a szemetesbe továbbítanánk. És persze olyan kérlelően néznek, hogy lehetetlen nem odaadni nekik. Aztán végül ezt is mi szívjuk meg, mikor este lefekvésnél a takaró alól kell előhalászni a galacsinokat, vagy rosszabb esetben a maradványaikat.
Tovább »

Úgy hozta a sors, hogy életem során először, ezen a héten szalmaözvegységre kárhoztattam. A fiatalabbak kedvéért, ezt arra mondjuk, mikor az ember párja hosszabb időre távol van. Ez a mi esetünkben úgy alakult, hogy az asszonynak adódott egy lehetőség, hogy kimehetett olaszba egy tanfolyamra és az ember bolond lenne ilyenre nemet mondani. Így vasárnap hajnalban könnyes búcsút vett a macskáktól és felszállt a Rómába induló gépre. Ja és tőlem is elköszönt. Azóta eltöltöttem pár napot így és hogy őszinte legyek egyáltalán nem rajongok a dologért. Mármint azért volt bennem előzetesen egy olyan érzés, hogy akár jó is lehet egy kis magány, hisz az milyen férfias már. Egyedül a lakásban, mint egy igazi keményfiú. Hahaaa. Ebben csak egy hiba van, én igazából nem vagyok keményfiú és szeretem a páromat. Upsz ez kettő, a matekkal is gondok vannak. Na nem mintha nem éltem volna még egyedül, de ez olyan, hogy szeretem az autómat, de egy Ferrari után biztos nem ugyanolyan érzéssel ülnék bele. Persze itt vannak a macskák, de nem sokat javítanak a helyzeten. Az egyik tiszta lelkibeteg, hogy nincs itt a rendszeres fekvőhelye, a másik meg mostanra időzítette a legrosszabb formáját és csak azt nem veri le a lakásban ami hozzá van szögelve a bútorhoz. És mivel nálunk nem bevett szokás, hogy a virágcserepeket, terítőket és üdítős poharakat szöggel rögzítsük… Persze összekapcsolom én ezt a viselkedést a szemükben bujkáló “Mit tettél Vele?!” nézéssel, de azért mégsem járja, hogy még egy hűtőszekrény nyitás is vérző sebet eredményezhet a lábamon, annyira ki vannak bukva.

Szóval sok szokatlan lépést szülhet egy ilyen helyzet, az esetemben például azt, hogy semmihez nincs kedvem. Ülök a gép előtt, netezek, filmet nézek, de semmi több. Még játékot sem kapcsolok be, az pedig nagy szó. Még arra is képes vagyok vetemedni, hogy még nincs este 11, de amint befejeztem ezt a bejegyzést, fekszem is le aludni. Pedig én mindig hittem és hiszem továbbra is, hogy kultúrember nem fekszik le azon a napon, amelyiken felébredt.

Most komolyan ki gondolná, hogy egy kis 155 centis nő hiánya a lakásból, képes kongó űrré változtatni az egész életteret? Ez nem mond ellent a fizika törvényeinek? Végülis az űrmérete törtrésze a lakás légterének, akkor miért olyan üres mégis így minden? Vagy csak én vagyok a bolond, hogy nem tombolásra használom ki ezt az időt?

Pár napja második kedvenc rajzolt macskám legújabb kalandja kikerült a netre. Ha valaki még nem ismerné Simon’s cat-ről van szó, egy Simon nevű brit pasas rajzolja és valami hihetetlenül ügyesen megragadja a macskák humoros oldalát. Nézzétek csak meg ezt a videót. Macskásoknak kötelező, aki meg nem macskás az röhöghet, hogy miért akarna bárki is egy ilyen állatot

Tegnap úgy alakult, hogy végre meg tudtam nézni a trilógiává bővült Szállító harmadik részét. Szóval most erről kanyarítok egy írást.

Először is le kell szögeznem, hogy soha nem voltam egy Szállító fanatikus. Számomra az első két rész nem volt több egyszerű jól kivitelezett akciófilmnél, soha nem értettem, hogy egyesek miért sorolják kult státuszba. Ezek után azt sem értem, hogy ezt a harmadik részt miért húzták le ennyire. Nem ez volt életem legjobb filmje, az biztos, de egész jól elszórakoztatott arra az időre amíg néztük.

Az alapsztori nagyjából annyi, hogy Frank-hez benéz az egyik barátja (kocsival a nappali falán keresztül) akinek egy lány fekszik a hátsó ülésén. Ez a barát a mentők megérkezését követően igen gyorsan elhalálozik, Frank-et meg leütik és egy karpereccel a kezén tér magához. Ekkor besasszézik T-Bag és közli vele, hogy a karperec robban, ha eltávolodik a kocsijától 25 méterre, amúgy meg csak úgy lehet megszabadulni tőle, ha leszállítja a csomagot az előre megadott helyre. Szeresse bármennyire is az autóját, Frank nem akar ilyen közelségben élni hozzá az elkövetkezendő években, úgyhogy elvállalja a megbízást és vele a kicsit irritáló útitársat is akit legutóbb a barátja kocsijának hátsó ülésén látott, mielőtt egy tompa nyilallást érzett volna a fejében. Innentől főhőseink átszáguldanak Európán olyan egzotikus helyszíneken keresztül, mint Budapest, közben egy csomóan üldözik őket.

Tehát a sztori egyszerű, mint a faék, de ezzel nincs is nagy baj. Azt hiszem talán az egyetlen igazi nagy hiba ebben a filmben, hogy valami rettenetesen ütemtelen. A sztori olyan amilyen, a logikai hibákon át lehet lépni, de ezen az ütemtelenségen már nem annyira. Hogy miről is beszélek? Ez a film két dolgot tud, iszonyatosan magas fordulaton pörögni és rettenetesen belassulni, átmenet egyszerűen nincs. Az akciójelenetek hihetetlen jól meg vannak koreografálva, a verekedések látványosak, az autósüldözések jók, de mikor épp nem zajlik valami akció, akkor a film az unalomba fullad. Nagy szerencse, hogy berepült egy bogár, amit a macskák el kezdtek kergetni keresztbe-kasul az egész lakásban, így a film üresjárataiban is volt mi lekösse a figyelmünket.

A színészi játékokra nem lehetett panasz, hisz egy ilyen film alapból sem a Laurence Olivier szintű alakításokról szól. Statham most is keményfiú volt, T-Bag (hogy is hívják igazából a fószert?) meg egy köcsög. Az eyecandy-nek szánt hölgy színészileg ugyan hozta a minimumot, de mivel itt elsősorban csinosnak kellett volna lenni, mint jónak, őt a negatívumok közé sorolnám. A francia zsaru most is jó arc volt, de nem igazán tudtak mit kezdeni a karakterével, kicsit lógott a levegőben. Ezzel együtt is, a beszólásai a film jó pillanatai közé tartoztak.

Hogy kinek ajánlanám a Szállító 3-at? Ami engem illet, mindenkinek, aki az első két részt kedvelte hozzá eléggé. Vannak hibái, de összességében sokkal rosszabbakat is láttam már az idén. Egyszeri megnézésre kiválóan alkalmas (elsősorban az akciójelenetek miatt), de nem az a fajta, amit azután többször is látni akarunk.

Ha az embernek állata van, az soha nem lehet unalmas. Egy kutya vagy egy macska, de még akár egy aranyhörcsög is bármikor képes izgalmakat kelteni, legyenek azok akár pozitívak, akár negatívak. Mondjuk a macskáknak elég jó képességeik vannak mindkettőhöz.

Nálunk például a lakáson eszközölt legutóbbi módosításra a macskák, illetve az csak egyikük miatt volt szükség. Az ugyebár mindenki előtt nyilvánvaló tény, hogy legyen az akár házi, akár a vadonban vadászó fajta, a macskák imádnak magas helyekről letekinteni a világra ezzel is bizonyítva az ő intellektuális és ügyessébeli fölényüket. Csakhogy néha ez bizony visszafelé is el tud sülni, ahogy történt az a mi fekete macskánkkal kétszer is. A második emelt erkélyének korlátján ücsörögve kacagva lehet szemlélni a sok forgolódó embert, akik nyilvánvalóan mind az ő kiszolgálására teremtettek, még azok is akik nem is ismerik. Ez mind szép és jó, de egyszer a fekete macskát is utolérheti a sors és nagyon könnyen a padlón találhatja magát. Ezesetben szó szerint. És bizony nem az erkély padlójáról beszélek, hanem a szomszéd kocsibejárójának padlójáról. Utólag persze nevet az ember az ilyenen, de azért nem volt vicces. Oké, hogy a macskák talpra esnek, (mint a mellékelt példa bizonyítja 7 méter magasból is) de azért ez mégsem tűnik annyira egészségesnek. Mindegy, a lényeg, hogy nem lett baja, csonttörés és bajt okozó belső sérülés nélkül túlélte, este már rohangászott is, mint máskor.

Na de nem ő lenne, ha egy ilyen pofára esés szemernyit is csökkentene a bátorságán/hülyeségén. Alig fél évvel később megint képes volt leesni a korlátról, de úgy… Szóval az első esetnél egyszerű volt a képlet, leesett, a földszinten landolt, oké. Na de hogy arra hogyan volt képes, hogy beessen az alattunk lakó erkélyére és vigye magával a kiterített takarónkat is, azt már el sem tudom képzelni. Bezzeg az ilyenekről soha nem készül videó.

A lényeg a lényeg, hogy azóta az erkély ajtaja kétféle állásban lehetett: csukva; nyitva, de úgy hogy az asztallal el volt torlaszolva. A macskák persze az utóbbit kedvelték kevésbé, hisz nem kicsit csípte a nem létező csőrüket, hogy az ajtó nyitva, ők mégsem mehetnek ki rajta. Nyáron azonban ez így nem mehet, amúgy is dögmeleg van, az erkély a felfordított asztal miatt enyhén minősíthetetlenül fest és még a levegő sem járhat a lakásban. Első javaslatom a korlát megemelése volt, hogy a macskák még véletlenül se ugorhassanak föl rá, de ez leszavazásra került (a páromnak sem tetszett és bár nem nyilatkoztak, de a két macska is nyilván ellene volt) úgyhogy az jutott az eszembe, hogy ha kiszélesítjük a korlátot egy falappal, akkor a két macska nagyobb valószínűséggel lesz képes megtartani az egyensúlyát a tetején. Azért a biztonságot növelendő vettünk polctartó vasakat is, hogy arra ki tudjunk feszíteni egy hálót ami aztán végképp megvédi cicáinkat a mélybe hullástól. Oké, hogy az egyiküknek még kilenc a másiknak meg hét élete még megvan, de azért nem kellen elvesztegetni, nem?

Szóval beszereztük az alapanyagot ami gyorsan meglett, fúrós embert szerezni azonban persze nem volt olyan egyszerű. Azért az is sikerült (a sógor jött el) felraktuk szépen a lapokat és láttuk, hogy ez így jó. És örültünk. És gondoltuk, hogy mivel este van, a folytatás ráér másnap. És nem néztünk időjárásjelentést, mert akkor tudtuk volna, hogy másnap nagyjából 24 órán keresztül esni fog az eső. Egy szempontból persze nem volt ez baj, hisz így tesztelhettük, hogy a szerzett falapok mennyire vízállóak. (semennyire) A tegnapom nagyrésze tehát ezután a háló felapplikálásával telt (nem igazán méretre igazított hálóval volt dolgom) De sikerült minden, az asztal elkerült az erkélyajtóból, a macskák letesztelték az új korlátot és minden szuper. Lentről is jól fest a dolog, idefentről is, az ajtó is nyitva lehet, szóval tök happy minden. Csak tudjátok mit? A macskák azóta le se szarják az erkélyt…

A múltkori cicás bejegyzésem óta a párom rágja a fülemet, hogy ugyan rakjak már fel képeket is a cicákról, de mivel ahhoz nincs kedvem úgy gondoltam, hogy inkább összevágok egy kis videót a két kis dögről. Mindenkinek ajánlom a megtekintését, de azért elsősorban azoknak akik nagyon buknak az aranyos kis és nagy cicákról készült videókra. A felvételeken egyébként összesen két macska szerepel, de az egészen kis kortól kezdve a felnőttig minden időszakból vannak bevágások.

A videóhoz jó szórakozást kívánok

Na persze nem az Andrew Lloyd Webber féléről lesz most itt szó, hanem a normál háziakról. Mármint ha normálnak tekinthető ha két macskának összesen 11 kiló a súlya… Na nem abból a Garfield kövér fajtából valóak, hanem egyszerűen nagyok. Hogy volt-e nagymacska a rokonaik között, nem tudom, de hogy méretüket tekintve komoly fejfájást okozhatnának egy rájuk támadó tacskónak, az biztos. Persze nem csak tacskónak, mert konkrétan az én Jugoszláv farkasölőmet is olyan módon képesek voltak terrorizálni, hogy szegény talán azóta is fél minden macskától. És ez nem vicc. Az már persze más kérdés, hogy fajtája nevétől (és a sajátjától is, hisz a híresen fejjel a falnak típusú sorozat karakter Boscorelli őrmesterről kapta a nevét) eltérően az én kutyám nem tekinthető épp valami erőszakos állatnak… Na vissza a macskákra. Igazából a párom cicái, de mivel már együtt élünk, inkább tekinthetőek közösnek. A nevük Zserbó és Negró, de így utólag rossz névválasztásnak bizonyult mindkettő. Jobb lenne a Mír-mur és a Maffia. Vagy újabban inkább a Zsír-múr és a Maffia, lévén, hogy az idősebbik eresztett egy kisebb pocakot. A másik esetében ellenben a Maffia név továbbra is állna, mivel fekete mint Tataglia szíve és bűn rossz, mint Sonny Corleone. Volt már nekem saját macskám is, vele közel sem volt ennyi gond, holott ő bizony már 9 hónaposan is eljárt csajozni. Az hogy egy macska felmászik a függönyre és táplálékkiegészítőnek tekinti a díszvirágokat meg gyakorlatilag minden egyebet is amit a lakásban talál, már evidens, de hogy képes legyen önellátó módon feltörni a macskatápos dobozt, az valami egészen új. Ahogyan azt sem tekinteném általánosan elfogadott viselkedési formának, hogy dobbantónak képes bármit használni amit a lakásban talál: virágállványt, fali posztert, a párom gyomorszáját… De azt sem magyarázza meg nekem senki, hogy az anyámtól karácsonyra kapott plüssmackót miért csóra el folyton az éjjeliszekrényről. Nem szedi szét, nem nyálazza össze, de folyton ellopja. A nagy bátorság persze csak addig tart, amíg vendég nem jön hozzánk, mert akkor aztán nyomát sem látni. Már nem csak a bátorságnak, hanem a macskának sem. Vagy titkos teleportációs képessége van (bár ennek ellent mond, hogy még akkor sem teleportált sehova, mikor töketleníteni vitte a párom), vagy egyszerűen talált egy olyan helyet a lakásban, ahova mi nem látunk oda, de akármelyik is legyen, amint átlépi valaki a lakásunk küszöbét, Negró úgy eltűnik, hogy utána órákig nem látni. A másikkal kevesebb gond van. Ő csak enyhén kajafüggő mostanában. Hogy csak enyhén kajafüggő az abban merül ki, hogy mostanában kevesebbet adunk neki, ha nem így lenne, inkább az erős kifejezést használnám. Igaz, ő nem tanulta meg kiszolgálni magát a macskatápos dobozból, de például képes volt felborítani a kávéfőzőt egyetlen falat mögéhullott Royal Canin-ért, valamint már a papírgalacsint, meg a barátnőm fogamzásgátlóját is a rendes napi étkezés részének tekinti. Más problémája a kajával tényleg nincs, ellenben a WC-t komoly ellenfélnek tekinti. Szerintem szent meggyőződése, hogy ha a párom bemegy oda, akkor soha többé nem jön ki onnan. Más logikus magyarázatot nem látok arra, hogy miért nyávog olyan keservesen olyankor. A nyávogás mondjuk csak a kisebb baj, mert mint tudjuk a nyávogás elszáll, a szétkapart ajtófélfa viszont megmarad.

Majd még alkalomadtán mesélek róluk, most azonban már vagy tíz perce itt nyávognak nekem, hogy simogassam meg őket…