Immáron kilenc éve, hogy először láthattuk, hogy Jack Bauer hogyan vészeli át élete legnehezebb napját. Azóta több ilyen nagyon szar 24 órája volt amik megtekintése több-kevesebb izgalommal szolgált a nézők számára. Persze azért ezesetben a több a jellemzőbb, hisz igazán unalmas és/vagy gyenge 24 évad csak egy volt, az viszont annyira rosszul sikerült, hogy szerintem ha lenne szavazás ahol a legalább öt évadot megélt sorozatok közül kéne kiválasztani, hogy melyik a legrosszabb szezon, valószínűleg magasan utasítaná maga mögé még a Gilmore girls híresen szar hatodik évadát is…

Az előző évad azért szerencsére visszakanyarodott a 24-i útra, bár a régi nagyok színvonalát nem érte el, de legalább nem volt meg az az érzése az embernek, hogy inkább tolják ki a szemét, mint hogy még egyszer megnézze. Ez persze most csak szemétkedés, nem volt rossz a hetedik évad, épp csak kicsit túlzsúfolták és a szokásos egy évad – két leküzdendő főköcsög forgatókönyv helyett vagy négy egymáshoz relatív lazán kapcsolódó sztorit láthattunk amitől az évad – főleg a végére – nagyon elaprózottá vált. Ezek után a kérdés csak az, hogy vajon a nyolcadik évad végképp helyrelöki-e a széria szekerét, tartja az esett, de élvezhető színvonalat, vagy belöki a süllyesztőbe, egy hatodik évadoshoz hasonló trágyadombbal.

A válasz erre röviden… dobpergés… fogalmam nincs róla. De komolyan. Az első öt rész eddig nem rossz, de azért leginkább a “laposka” jelzőt érdemelte ki. Most szidtam itt a hatodik évadot, de az az elején brutálisan jó volt, azonban a nyolcadik eddig nem pörgi agyon magát. Az alaphelyzet (filmélményt elrontó spoilerektől mentesen) a következő: az iráni elnök (jó oké, én is tudom, hogy nem Irán az, hanem valami Arabisztán, de azért elég nyilvánvaló, hogy Iránt jelképezi) az ENSZ-ben tárgyal és nyal be mélyen az amcsi elnökasszonynak, aki mint a világ ura, ragaszkodik, hogy Arabisztánnak ne csak hogy atomja ne legyen, de efelől az USA bizonyosodhasson meg, mert hát végülis az ENSZ ki a francot érdekel. Kik ők, hogy az USA felett állnának, mi? Ha nem Amerika mondhatja meg, hogy kinek lehet atoma, akkó’ ki, nemde? Szóval zajlik a tárgyalás, amit Jack papa immár csak távolról szemlél, mert unokája van neki, meg heróltja a világmegváltástól. Utazna is el a lányával Kimbával, meg annak családjával el New York-ból Los Angeles-be, hogy boldogan amíg meg nem… de befut egy régi informátora, aki azt mondja, hogy infója van egy az arabisztáni elnök ellen készülő merényletről. Jack küldené a picsába, nem a CTU-ba, de aztán azért győz a hazaszeretet. Telefonoz a volt cégének, mert hát az megint van, mióta Taylor elnök meglátta, hogy a csúnya terrorista bácsikat csak Jack papa “térden lőjük, aztán tuti beszél majd” módszerével lehet megregulázni. Szóval Jack telefonoz a CTU-nak, akik megmondják neki, hogy merre kéne vinnie az informátort, hogy átadhassa az ügynököknek. Közben persze azért galibák lesznek, meg Jack megöl két bérgyilkost, de hát mind tudjuk, hogy ez neki olyan, mint másnak levinni a szemetet: napi rutin feladat. Az infó megvan, Jack a háta közepére nem kívánja ezt a nyomozósdit, de hát mégis ő a CTU legendája (mondjuk valami kis gyík az irodában még nem hallott róla, meg is kérdezi a többiektől, hogy ki a rák az a Jack Bauer, de abból ahogy ránéznek rögtön sejti, hogy valami olyasmit nem tud, ami valószínűleg a CTU kiképzés során legalább egy évfolyamnyi tananyag, szóval nem feszegeti tovább a kérdést) szóval nem marad ki a dologból. Ott van persze a CTU-ban Chloe is, aki kénytelen visszatérni a melóba, miután kenyérkereső férjura elvesztette állását. Ez még hagyján, de jelen helyzetben Chloe a frissember, akinek kurvára semmi fogalma nincs semmiről. Hoppá! Ilyet sem nagyon láttunk még, mi? Szóval zajlik az élet, képbe kerül még némi harcászati uránium, orosz, ex KGB-s maffiózók és csupa-csupa finomság. Persze nem 24 évad az, ahol valakinek a világ megmentése mellett nincs valami fontosabb dolga is. Ez a valaki idén a tepsi szájú Katie Sackhoff, aki produkálja azt a bravúrt hogy a karaktere nem csupán az ő rusnya pofája miatt unszinpatikus. Szóval az ő magánszála annyira kurvára érdektelen, idegesítő és legkevésbé sem sztoriba vágó, hogy az már botrányos, ráadásul mindig sikerül a készítőknek a legrosszabb időpontban előcitálniuk. Arról van szó, hogy a csaj vezető elemző a CTU-nál, meg minden, de feltűnik egy pasas, aki valamikor a fiúja volt és jó ideig börtönben ült valami csúnya dolog miatt. Na már most a csavar az, hogy a csajnak nem is az a neve, amit annó a CTU-s jelentkezési lapjára írt. Hoppá bizony! Most azon persze senki ne akadjon fenn, hogy hamis papírokkal hogyan képes valaki vezető elemzői pozícióig vinni az Amerika utolsó védőbástyájaként szolgáló CTU-nál. Szerintem a csajt már az ajtóban lekapcsolták volna a Patrióta törvény értelmében… Szóval kurva érdektelen szál, amire kábé akkora szükség van, mint piszoárra egy leszbibárban, ráadásul az eddigiekben teljes egészében úgy alakul, ahogy az ember már abban a pillanatban látta, amint a csaj telefonjába az expasija szólt bele. Van itt persze idióta CTU főnök is aki a Boomtown Fearless-eként még nem volt ilyen segg, de azért létszámnövelő karakternek jó lesz, már ha képes megtanulni az egyetlen örökérvényű szabályt, hogy Jack Bauer-nek MINDIG igaza van. És persze kell lennie valakinek, aki a CTU-t a terepen irányítja, erre a legmegfelelőbb a símaképű Freddie Prinz Jr. akit így ránézésből még Jack lánya, Kimba is leverne, mint vak a poharat.

Most persze rettentő szarkasztikus vagyok, nem olyan rossz ez az évad, ha tartja ezt a szintet, nézős lesz, de őszintén megvallva eddig ez a legérdektelenebb 24 szezonnyitány amit csak láttam. A javulás esélye megvan benne, hisz mindig elő lehet húzni a kalapból egy nagyobb összeesküvést, mint ami elsőre látszik, de ennyire nagy szüksége még soha nem volt rá a 24-nek. A jelenleg felvázolt szituáció ugyanis elég harmatos egy teljes, de még akár egy fél évad kitöltéséhez is.

Vannak sorozatok amiket már a megjelenésük előtt az ember tűkön ülve vár. Vannak amiket csak a főszereplőjük miatt, de akad olyan is, aminek a sztorija olyan frenetikus, hogy előzetesen kihagyhatatlannak tűnik. Na és aztán ott van az a kategória is, ami felett az ember valamiért átsiklik és ha egyáltalán észreveszi valaha és úgy dönt hogy megnézi, akkor is inkább amolyan “Tudjuk le, hogy aztán többet ne is gondoljunk rá” stílusban. Na számomra valamiért ebbe a kategóriába tartozott a White Collar. Igazából semmit nem tudtam róla még a sztoriját sem, olyannyira, hogy mikor a párom mondta, hogy van ez az új sorozat, nézzünk bele, teljesen idegen volt számomra a dolog. Még csak nem is hallottam róla és ez gyanús volt: ez tuti nem lesz nagy szám, mindegy azért egy részt tuti túlélek belőle…

Nos abból azóta már kilenc rész lett, szóval az előzetes idegenkedésem igen nagy baromságnak bizonyult. Ezért kell elolvasni egy sorozat sztoriját, mielőtt minimális ítéletet hoznánk róla, ugyanis ha tudtam volna miről szól, kapva kaptam volna hogy megnézzem. A történet annyi, hogy van egy fiatal nagypályás szélhámos Neal Caffrey, aki pár hónappal a többéves börtönbüntetésének lejárta előtt megszökik a sittről. Hogy miért azt senki nem érti, de gyorsan utánaszalajtják Peter Burke-öt az FBI ügynököt aki annó elkapta. Most ez nem telik sok időbe, Caffrey kezén úgy csattan újra a bilincs, hogy magába roskadva ül egy lakásban és a legkisebb ellenállást sem tanúsítja. Másnap hívja az ügynököt a börtönbe, hogy kössenek alkut: segít neki az éppen zajló nyomozásban, ha cserébe kihozza a börtönből. Burke rövidebb habozás után beleegyezik a dologba, így lesz az FBI-nak egy benfentes csalója/szélhámosa/műkincshamisítója/tolvaja, akit egy nyomkövetős bokaperec segítségével két mérföldes pórázon tarthatnak. Persze Caffrey nem az igazságszolgáltatás iránti elkötelezettsége miatt jelentkezik FBI-os tanácsadónak: a szerelme váratlanul eltűnt és azt gyanítja, hogy valaki fogságban tartja. Ez egyébként a sorozat, vagy legalábbis az első évad főszála.

A sztori nagyjából ennyi. A történetet meg lehetne fogni a véresen komoly oldalról is, de a készítők inkább egy könnyed nyomozós szériát akartak készíteni és nagyon jól sikerült eltalálniuk a rejtély-akció-humor arányt. Igaz, hogy sok újdonsággal nem találkozunk benne, de a már ismert elemeket igazán élvezetesen elegyítik benne. Ott van például a zsaru filmek egyik legrégebbi összetevője, a nagyon-különböző-habitusú-társak-akik-barátokká-válnak aminek milliónyi változatát láttuk már és itt is működőképes. A nagydumás, találékony, szabályokat rugalmasan kezelő Caffrey és a kissé merev mindent a nagykönyv szerint csináló Burke kiváló párost alkotnak. Szerencsére azért amennyire lehet, a kliséket kerülik, tehát itt például nincs válófélben lévő, vagy elvált nyomozó, akinek a felesége/exfelesége nem érti meg a munkája iránti elkötelezettségét. Amennyire lehet, mindig csavarnak a sztorin és igyekeznek már ennyire az elején is frissen tartani a sorozatot azzal, hogy a műfaj keretein belül mozogva minden epizód más forgatókönyv szerint zajlik.

Ami a szereplőket illeti: a sorozat főszereplője Matthew Bomer aki a Tru Calling és a Traveller című sorozatokból lehet ismerős, de én azt hiszem a White Collar-ral valószínűleg igazán komolyan sikerül majd befutnia. Kiválóan alakítja a nagystílű, meggyőző, de mégis szerethető szélhámost és gondolom a csajok nem csak a karakter egyénisége miatt fogják szeretni. Burke szerepére a sorozatok veteránjának számító Tim DeKay-t választották, aki az IMDb tanúsága szerint kismillió olyan szériában játszott, amit nézek, mégsem ismertem sem az arcát, sem a nevét… mindezek ellenére képes bizonyítani, hogy nem véletlen az a temérdek epizódszerep és megérdemelte, hogy egy sorozatban végre főszerephez juthasson. Ami a mellékszereplőket illeti: a sorozat legnagyobb nevét egyértelműen ott találjuk: Burke feleségét El-t Tiffani Thiessen alakítja, akit valószínűleg senkinek nem kell bemutatni. Ott van még rajta kívül a Vészhelyzet Gallant dokija, Sharif Atkins, valamint Willie Garson és James Rebhron akik névről valószínűleg senkinek nem ismerősek, de biztos vagyok benne, hogy az arcukat látva mindenki a homlokára csap, hogy: “Ó én ezt a palit már ezer filmben láttam!”

Röviden a White Collar könnyed, szórakoztató kikapcsolódás bárkinek aki nem keresi sznob módon minden sorozatban-filmben, hogy valami egészen újat mutasson. A formula szerintem működőképes, és bár nem ismerem a nézettségi adatait, de meglepődnék, ha ez a sorozat csak egy évadot élne meg.

Igaz kicsit megkésve, de írok az idei sorozatszezon másik újoncáról is amit az NCIS:LA mellett nézek. Illetve ezt jóval inkább mint azt, mert mind a hat eddig leadott részt láttam. Ebből már ki is tűnik, hogy nem leszek lesújtó véleménnyel róla. Úgy harangozták be a Flashforward-ot, mint az új Lost-ot. Nem az. Hogy ez jó, vagy rossz, azt döntse el mindenki saját ízlése szerint, én pl soha nem szerettem egy-két hasonló húzás, vagy stílusjegy miatt azonnal egybemosni két különböző filmet, vagy sorozatot. Itt is ez a helyzet, van egy hatalmas rejtély és sokat foglalkozunk a szereplők lelki életével, de ezen kívül maximum a nagy költségvetés miatt lehet összevetni a két szériát. Ezért én inkább meg sem teszem.

Az alapötlet frenetikus a maga egyszerűségében: az egész világon mindenki egyszerre veszíti el az eszméletét és mindenki pontosan 137 másodpercre. Ezen idő alatt betekintést nyernek a fél évvel későbbi jövőjükbe. Itt nem nagy dolgokra kell gondolni, pontosan ugyanazt az időpontot látják a saját szempontjukból, nem az elkövetkező fél év történéseit. Ha épp abban az időpontban egy dugó közepén áll az autójával, akkor nem tud meg túl sokat a jövőjéről. A széria főhőse persze nem lehet olyasvalaki aki egy baráti sörözést vizionált csak, ő épp nagyon nyomoz valamin fél évvel később, mivel amúgy FBI ügynök. Tehát a 137 másodpercnyi szunya után megkezdik a károk helyreállítását, az FBI meg gyorsan felállít egy nyomozócsoportot, hogy kiderítsék mégis mi a rák volt ez.

Az alapsztori nagy vonalakban ennyi. A sorozat az eddigiekben nagyon jól alakul, mindenképp nézős kategória. Az hogy mégsem vagyok igazán elájulva tőle, az én ízlésemnek nem megfelelő arányoknak köszönhető. A nyomozó szál érdekes és izgalmas, a rejtély furmányos, viszont legalább ugyanannyit törődnek a szereplők lelki világával, ami nekem igazán nem tetszik. Ilyen szempontból a 4. rész volt az abszolút mélypont, ott a történet csak egészen minimálisat haladt előre. Persze olyanok minden szériába becsúsznak. Szóval a lényeg, hogy számomra a “nézős és érdekes” sorozattól a “belehalok ha nem látom most rögtön a következő részt” ez a túlzott lelkizés választja el a szériát. A karakterek egyedisége még nem igazán alakult ki, egyelőre viszonylag sablonosak. Nem vészesen, de tény, hogy az összes nyomozós filmes karakter felvonultatásra kerül. Ami a színészeket illeti, nem igazán tudnék olyat mondani aki akár felfele, akár lefele kilógna a sorból, itt mindenki hozza a jó átlagot. Persze ez is olyan dolog, hogy valaki jobb szereti, ha van egy-két zseniális alakítás a sekélyesek között, de szerintem ez a jobbik verzió.

Számomra a FlashForward az idei év egyik legnagyobb kedvence és ha képesek lesznek kevesebbet foglalkozni az igencsak érdektelen drámázással, akkor lehet akkora durranás, mint tavaly a Fringe volt.

Miután már jó pár rész lement minden általam nézett sorozatból, gondoltam nem ártana gyorsan számot vetni minddel.

Dr. House: nagyszerű! Csodás! Csak így tovább. Végre visszaállt a régi status quo, legalábbis nagyjából. Végre újra a régi team dolgozik az ügyeken, és ennél jobb húzást nem is tehettek volna a készítők. Engem ugyan Tizenhárom már nem irritált az előző évad közepétől, de ennek ellenére a fenének se hiányzott, mikor újra House-Forman-Chase-Cameron a diagnosztikai osztály. Taub sem volt rossz karakter, de egy perre sem hiányzik, az ő távolléte még annyira sem tűnik fel, mint Tizenháromé. Sajnos azt lehetett olvasni, hogy valakit kiírnak a sorozatból. Nevet is társítottak hozzá, és bizony nem a két fent említett színész egyike volt az.  Én nagyon sajnálnám, mert legyünk őszinték ez a mostani az igazán igazi House…

Supernatural: frenetikus évadkezdés után, ugyanolyan folytatás. Gyakorlatilag már csak a főszállal törődnek hőseink, amolyan mellékküldetések nincsenek is, de ezt már megszokhattuk az előző évadban. Ahogy durvul a tét és keverik bele a történetbe a keresztény mitológiát, persze csak azt a részét, ami illeszkedik is ide, a Supernatural napjaink talán legjobb sorozatává növi ki magát.

How I Met YourMother: az első részt nagyon lehúztam. A színvonal azóta emelkedett, de azért elég hullámzó. Az előző évadokét azért még nem igazán éri el, de ezzel együtt is lassacskán visszarázódik a régi kerékvágásba. Azért egy-két erőltetett poén így is becsúszott, és az újdonsült gerlepárral sem nagyon tudnak mit kezdeni, de azért mostanra már lényegesen pozitívabban tekintek a szériára, mint pár hete.

The Big Bang Theory: ez is kényszerít rá, hogy csak jót írjak róla. Nagyon jó az új évad is. Persze apróbb átalakuláson ment át a sorozat szerkezete, kicsit ritkábban gyűlnek össze a srácok, hogy szórakozhassunk az agymenésükön, de mindemellett is van elegendő humorforrás, nem kell elszenvednünk két percet sem nevetés nélkül, márpedig egy sitcomnak nagyon más ismérvnek nem is kell megfelelnie.

Fringe: a Fringe igazából semmit nem változott az elmúlt évadhoz képest. A történet persze halad tovább, feltűntek a korábbinál gonoszabb és veszélyesebb ellenfelek, de a színvonalon ez nem látszik meg. És ez bizony dicséret, mert ami a Fringe-et illeti, ennél nagyon magasabbra nem lehetett volna emelni a színvonalat.

Dollhouse: igazából erről sem nagyon tudok többet mondani, mint a Fringe-ről. Minden maradt a régiben. Legalábbis nagyjából. Egyelőre kellőképp változatos eseteket tudnak elénk tárni ahhoz, hogy ne igazán gondolkodjunk a sorozat cancel-álásán. Ez persze idővel változhat, de szerencsére annyit már biztosan tudunk, hogy érdemes nézni a szériát, mert a második évad vége előtt nem lövi le a Fox, sőt még azt is hagyják, hogy kapjon a széria egy kerek lezárást, ha nem lesz harmadik szezon és ez bizony rájuk nem jellemző.

Heroes: az írás óta egyetlen részt sem láttam belőle, ennyit Claire maciék történetének érdekességéről. Nem mondom, hogy nem fogok bepróbálni egy-két részt még, de annyira hátraesett a listámon a Heroes, hogy arra nincs kifejezés. Kár érte, annó szépen indult ez…

A Született feleségek hatodik évada is beindult. A rajongókat elég rendesen lógva hagyták az előző évad végén, hogy akkor most mégis ki van a fátyol alatt. Most leszek olyan kis mocsok, hogy nem árulom el én sem, aki nem látta, nézze meg. A lényeg, hogy az új évadban folytatódik az előzőben tapasztalt tendencia, hogy ez jó-e vagy sem, azt mindenki döntse el maga. Az tény, hogy én jobban szerettem, mikor a rejtély-dráma-humor arány úgy 40-20-40 körül volt a jelenlegi 30-60-10-el szemben. Igen, valóban életszerű drámákat láthatunk, na meg a két arajelölt közül mindkettő esetében egy kis sírvapicsogást, különböző okokból, de azokat akiket annó a humor rántott be ebbe a sorozatba, ez nem fogja meggyőzni. Nekem mondjuk még mindig tetszik a maga módján, de ahhoz képest, hogy pl az első évad részeit mindig néztem, ha éppen tudtam, most nem érne hatalmas érvágásként, ha kimaradna pár rész az életemből. Olvastam, hogy egyre többen elégedetlenek a széria alakulásával és hogy őszinte legyek annyira nem tudok velük vitatkozni. Eleinte nem így indult ez, mostanra a csajsorozat jelző lassacskán valóban kezd megfelelő lenni a Született feleségekre. Odáig még nem jutottak el, hogy számomra nézhetetlen legyen, mert végül is még mindig leköt, de az eredetiség lassacskán kiveszni látszik a történetből. Nagyon sajnálom, remélem van még innen visszatérés. Vagyis tudom, hogy vissza lehetne térni, a kérdés csak az, hogy a készítők akarják-e majd még valamikor, hogy ez egy könnyed szórakoztató sorozat legyen, vagy végképp azt a pályát tervezik bejárni, mint a Hetedik mennyország, és kvázi vígjátékból családdrámába fordulnak. Én remélem, hogy nem így lesz.

A Dollhouse második évada is megkezdődött, de jó eséllyel Eliza Dushku ennek a sorozatnak sem hoz több szerencsét, mint annak idején a Tru Calling-nak. Ahogy az, úgy ez is a Fox-on fut, és ahogy az ennek is olyan nézettséggel indul a második évada, hogy valószínű pár rész után cancel lesz belőle. Sőt, hogy mondjak még egy párhuzamot amiben azért nem vagyok 100%-ig biztos, a Tru Calling is péntekenként ment, ahogy a Dollhouse is. És hogy az utolsó párhuzamot se hagyjam ki: ennek a cancel-éért is nagy kár lenne, mivel mostanában kezd igazán beindulni.

Bizony a Dollhouse volt az a sorozat, amit tavaly a legjobban vártam, de az első epizód annó óriási csalódás volt (jellemző a Fox baromságára, hogy a később a DVD-re kerülő Unaired Pilot mérföldekkel jobb volt a műsorba kerülőnél) de aztán a széria lassan észhez tért és úgy a negyedik-ötödik rész tájékán már a szezon legjobb újoncai közé tartozott, a sorozat utolsó részei pedig már megközelítette a Fringe színvonalát. A második évad ugyanott folytatja ahol az előző abbahagyta. Időben ugyan ugranak egy kicsit, de a színvonal maradt, sőt talán még emelkedett is. Új karakter egyelőre nem lépett a képbe, ellenben az eddigiekkel nagyon jól variálnak az alkotók. Ígérték, hogy az utolsó, TV-ben le nem adott rész bizony nem egy amolyan Kés/Alatt féle betekintés lesz a jövőbe, komolyan azon a szálon tervezik tovább vinni a történet folyamát. Ezt már az első részben is lehetett érzékelni és mondhatom eddig jól alakul a dolog. Persze azt nem mondhatjuk, hogy a happy end felé haladnak, hisz láttuk a sorozat szerinti jövőt, ami legalább annyira sötét, mint a Dark Angel-é.

Ami a színészek játékát illeti sem tapasztaltam változást semmilyen irányba. Aki szenzációs volt, az most is az, aki pedig az eddigiekben hozta az átlagot, az erre most is képes volt. Igazából nem értem továbbra sem, hogy mi ez a sok támadás Eliza Dushku ellen. Nem mondom, hogy tehetségét tekintve vetekedik Meryl Streep-pel, vagy Hillary Swank-kel, de egyáltalán nem mondanám, hogy rettenetes színásznő. Ha valaki rettenetes színészeket akar látni, az nézzen bele valamelyik napi szappanoperába a magyar kertévéken. Ott nagyítóval lehet csak elfogadható színészi játékot látni. De ugyanez igaz Emma Watson-ra is (Igaz az a pletyka, hogy idén nagyobb bevételei voltak, mint bármely más színésznek? Csak mert ha igen, kérek engedélyt felkötni magam… Szegényke csúnya és tehetségtelen, amely kombinációnál rosszabbal színésznő nem rendelkezhet.) Tehát aki rossz színésznőnek mondja Eliza Dushku-t, az nem látott még igazán rossz színésznőt…

Szerintem akinek a Dollhouse első évada tetszett, annak ez az új is tetszeni fog, aki viszont annó a második résznek sem adott esélyt, azt ez sem fogja meggyőzni. Nagyon sajnálatos, hogy a készítők minden igyekezete ellenére sem nézik elegen a sorozatot, így pedig nagy a valószínűsége az év közbeni cancel-nek, ami egészen biztosan tovább rombolja a nézettséget, hisz ki akarná egy félig sem befejezett történetre pazarolni az idejét…

Bevallom férfiasan, hogy bár az egyik kedvenc sorozatom az NCIS, még sohasem láttam egyetlen részt sem angolul belőle, én kizárólag a magyar sugárzást követem. Ilyetén módon a sorozat spinoff-jának nulladik epizódját sem láttam, ami a hatodik évad egyik epizódjaként volt megtekinthető. Az első immár önálló részről igencsak megoszlottak a vélemények, volt akinek bejött és volt akinek nagyon nem, de igazából a nézettségi adatok egyelőre az előbbi kategóriát látszanak igazolni.

Először is le kell szögeznünk valamit: ez NEM NCIS. Igazából nem is hasonlít rá, sőt még csak meg sem próbálkozik vele. Ahogy Horatio sem ugyanaz, mint Grissom, úgy az NCIS esetében is igyekeznek a hasonló alapok ellenére egészen más stílust kialakítani az új szériának. Olvastam olyan kritikákat, hogy a színészek között nincs igazán meg az összhang, laposak a karakterek, rossz a sztori, bla-bla-bla. Nem értem a kritizálókat, hiszen egyetlen rész alapján nem lehet levonni ilyen következtetéseket. Az való igaz, hogy nem egy túlzottan érdekes esettel indult a sorozat, de erősen érezhető volt, hogy inkább a szereplők megismertetésével törődtek a készítők, márpedig egy igazán pörgős epizód nem adott volna alkalmat ilyesmire. Az mindenesetre ennyiből is kiderült, hogy ennek a sorozatnak egészen más stílusa lesz, mint az eredeti NCIS-nek. Egészen mások a karakterek és más a humor stílusa is, de valahogy azért az az NCIS hangulat itt is megvan.

A két főszereplő jó eséllyel Chris O’Donell és LL Cool J karaktere lesz. Mindkét színész kapott hideget-meleget az első rész után, én igazából ennek nem látom okát. Jól játszottak, semmivel sem maradtak alul bármely más sorozat első részében szereplő színészektől. Senki ne várja el azt, hogy valaki már a pilotban annyira magáévá tegye a karaktert, mint mondjuk már az első évad felénél. Én mondjuk O’Donell-t soha nem szerettem, mert a nyálas buzi kategóriába soroltam DiCaprio mellé, ennek ellenére azt nem mondanám róla véletlenül sem, hogy rossz színész. LL Cool J meg a szokásos menő ex-gettós keményfiú és igazából ezt a figurát mintha neki találták volna ki. Persze gyakorolhatta ő a karaktert már megannyi más filmjében is, hisz folyton hasonlókat játszik. A szereplőgárdából rajtuk kívül egyedül James Bond Q-jának női alteregója volt ismerős, de ő sem mostani filmekből (Ovizsaru, Spionfióka) a többiek számomra teljességgel ismeretlenek, de ez az NCIS esetében is hasonló volt annó.

Az NCIS: Los Angeles az első rész alapján ugyan még nem ér fel a több éve futó őséhez, de nincs oka szégyenkezni, semmivel nem gyengébb, mint az volt, az első részek idején. Mire megismerjük majd a karaktereket és a színészek is igazán a saját stílusukra fogják formálni őket (ez mindössze pár rész lehet csak), a részek színvonala nem marad majd el az anyasorozatétól. Én mindenképp ajánlanám megnézésre mindenkinek aki szereti az NCIS-t, azoknak meg főleg, akiket elijesztett néhány az eredeti NCIS-t nem is követő blogíró, illetve kommentelő véleménye…

A tegnapi szolgáltaból hazaesve ma reggel végre volt időm megnézni a House hatodik évadának nyitó duplaepizódját. A következő írás a sorozatot a magyaron követőknek durván spoileres, de ha valakit nem zavar, hogy ellövöm neki az ötödik évad végének hatalmas csattanóját akkor olvasson tovább.

Szóval doktor Ház a (dili)házban, ez is lehetne az évad rendhagyó nyitórészének az alcíme. Miért rendhagyó? Mert nincs benne beteg. Vagyis van, nem is egy, de nem olyan fajta amit House gyógyítani szokott, sőt, ugyebár ő maga is beteg ebben a helyzetben. Szerencsére a Vicodin-ról történő leszokó időszakról csak egy klipet kapunk a rész elején, az azt követő 85 percet a rehabilitáció teszi ki, ami leginkább abból áll, hogy az intézet dolgozói hogyan akarnak az ősbunkó House-ból egy tisztes állampolgárt csinálni. Az igyekvés ugyan derék, de igazából a főorvost leszámítva senki nincs a szanatóriumban aki House-szal egy súlycsoportban lenne. Mindezekből eleinte igencsak durva house-i poénok születnek, de aztán a duplarész második felében már inkább a dráma uralja a hangulatot. Ez nem egy olyan epizód amelyben House egyetlen orvosként megoldja a megoldhatatlant is. Nem. Ez egy olyan rész amelyben olyan mélységét látjuk a karakternek, amelyet eddig nem igazán mutatott. Persze lehetett tudni róla, hogy ott van, hisz ha nem lenne, akkor Wilson már rég mással barátkozna. Ennek ellenére talán csak a negyedik évad zárórészében kaptunk ízelítőt ebből a House-ból, mikor kómában a buszra hallucinálta magát Amber-rel és kiöntötte neki, hogy mit érez. Persze attól még a jó öreg Greg nem lett egy síró-picsogó, a jellemének lényege az epizód végére sem változik meg jelentősen, de mindenképp pozitív irányba halad. Az persze nagy kérdés, hogy a továbbiakban mit kezdenek majd a karakterrel, hisz ha House ne adj isten jelentősen veszítene a bunkóságából, akkor az a sorozatnak nem tenne jót. Másrészről az alkotóknak lépniük kellett valamit, hisz az évadok során egyre durvábbá és durvábbá tették, ami odáig vezethetett volna, hogy a végén kifejezetten ellenszenvessé válik még a rajongók számára is. Azért van bennem egy kis félsz, hogy elmaradnak majd a nagy beszólások, de igazán nem hiszem, hogy ezt megtennék velünk a készítők.

Szemét lennék, ha kihagynám a bejegyzésemből az intézet többi bentlakóját. Szerencsére a készítőknek sikerült megtalálniuk az egyensúlyt a még vicces de a maga módján idegesítő és a lehetetlen karakterek között. Kapunk mindenféle figurát akit egy ilyen osztályra el tudunk képzelni, de mindezt úgy, hogy a karakterek nem lesznek túlzottan mesterkéltek és a színészek megfelelő hitelességgel képesek életet lehelni beléjük. Ugyanez egyébként jellemző a nem beutaltat alakítókra is, elsősorban az olyan nagyobb nevekre, mint Franka Potente (a Lé meg a Lolához képest felszedett vagy 15 kilót, amitől végre nőnek és nem csontváznak tűnik), vagy a főorvost játszó André Braugher (aki ugyan névről lehet, hogy nem ismerős, de megannyi filmben és sorozatban láthattuk már). Nagyon jól kapták össze ezt a színészi gárdát, bár a House-ra ez mindig jellemző volt, most azonban nem kizárólag egy hetibeteget és családját kellett castingolni, hanem egy komplett színészgárdát, hisz House-on és Wilson-on kívül (meg az elején talán Cuddy-t láttuk felvillani egy pillanatra, ahogy nézi House-t az ablakon keresztül) senki nem tűnt fel az eredeti szereplők közül.

Igazából kellett ez a duplarész ahhoz, hogy feloldják az előző évad végén kialakult helyzetet. Hogy lehetett volna másképp is csinálni? Biztosan. Azonban jól, már nem hiszem, hogy lehetett volna ennél jobban. Igen, tény, hogy hiányzott egy kicsit a többi karakter, de ha azt vesszük nem véletlenül nem “Princeton Plainsboro” vagy “Diagnosztikai osztály” a sorozat címe. Szóval szüksége volt erre a kis vérfrissítésre a sorozatnak, nagyon jól sikerült epizód volt, de nem szeretném, hogy a szériában nagyon több ennyire a témától elütő rész legyen. Remélem, hogy hamar visszaáll a világ rendje és House a diliházból visszateszi székhelyét az irodájába gyógyítani, a stábját és Wilson-t szivatni, na meg persze Cuddy-t idegesíteni (nem feltétlenül ebben a sorrendben).

A Heroes szezonnyitóján is túl vagyok. Igazából ennél jobb kifejezést nem is tudnék mondani rá, mert nagyon negatív jelzőt nem mondhatok rá, de jót meg nem érdemel meg. A siralmas harmadik évad végén én azt mondtam nekem ennyi, vége, soha többé ebből a szériából, de aztán most a párom rádumált, hogy ezt azért még próbáljuk be.

Igazából az az én nagy bajom, hogy nem lett olyan szar, mint amilyen a harmadik évad volt, de kellőképp jellegtelen volt ahhoz, hogy véleményt lehessen róla formálni. Megint nyolcmillió szálon indul el a sztori, de előre még nem lehet látni, hogy hogyan kapcsolódnak majd össze. Az nyilvánvalónak tűnik, hogy azok akik az eddigi évadokban fontosabb karakterek voltak, azok most is azok lesznek. Egyelőre a nagy bekövetkezendő apokalipszist amellyel minden évad elején riogattak minket nem látjuk, de valószínű, hogy ha lesz, az T-Bag-gel és csapatával függ majd össze. Ha már szóba került Robert Knepper, róla és az embereiről egyelőre nem igazán lehet megállapítani, hogy pozitív avagy negatív karakterek lesznek-e. Egyelőre az utóbbi felé dőlnek, de ismerve a Heroes íróit, lazán kihozhatnak belőlük mást is. Tudom, hogy amúgy T-Bag áthozásával nyilván Prison Break rajongókat akartak idecsábítani, de olyan a sorozat végére már nem sok maradt (erőteljes gonosz vigyor) szóval kizárólag miatta nem hiszem, hogy túl sokan vágnak majd bele, a már amúgy is haldokló Heroes-ba.  Amúgy Knepper ide, Knepper oda, ebben a sorozatban továbbra is egyetlen színész van, aki zseniálisat alakít, az pedig Zachary Quinto, a többiek inkább csak elvannak.

A nagy baj ezzel a szezonnyitóval igazából kettős: egyrészről a történtek alig tesznek ki többet egy epizódra valónál, mégis kettőbe húzták szét őket, másrészről nem tereli igazán új irányba a sorozatot ami megfeneklett egy szinten. A karakterek sem igazán fejlődnek semerre, hisz ugyanazokat a siralmasan idióta hibákat képesek elkövetni, amiket már korábban százszor, és az írók továbbra is egyszerűen képtelenek (vagy jobb szó, hogy nem is akarnak) meghúzni legalább egy leheletvékony vonalat a pozitív és negatív karakterek közt, most épp még csak Tracy-t billentették át egy pillanat alatt a pozitív oldalra, de korábban megtették ezt a szociopata Sylar-rel vagy fordított irányban Suresh-sel, Nathen-nel és ez libikóka azért már több mint unalmas.

Ez a bevezetés egyébként vitatathatatlanul jobb lett, mint a harmadik évad (szinte) bármelyik része, de ekkora színvonal emelkedés a túléléshez kevés lesz. Én a magam részéről egy-két részt még vállalok, de ha csak ennyire lesznek képesek, akkor az nem elég ahhoz, hogy még a szezon (fejezet) zárót is megnézzem.

Hú alig bírom kapkodni a fejem, olyan gyors egymásutánban indulnak a sorozataim. Most épp a Fringe új évadának leírása következik, de visszavan még a House, a Heroes, a Flash Forward, Dollhouse, Született feleségek… Na mindegy, ez csak egyéni szoc. probléma…

Szóval Fringe. Tavaly az első évad szerintem kiérdemelte a legjobb újonc címet, annak ellenére, hogy bevallom őszintén én nem sokat vártam tőle előzetesen, főleg az új X-akták jelző miatt. Hát nem az lett, de még milyen szerencse, hogy nem.

Az előző évad azzal ért véget, hogy Olivia egy másik világban találkozott Bell-el a Massive Dynamic alapítójával és Bishop prof régi nagy barátjával, Peter-ről pedig kiderült, hogy valójában már évek óta halott, legalábbis az eredetije, őt valószínűleg Walter szerezte be egy másik univerzumból. Szóval bonyolult a helyzet. Az új évad nem tudni, hogy mennyivel az előző vége után kezdődik, de nem kizárt, hogy közvetlenül a Dunham-Bell találkozót követően. Olivia autója balesetet szenved, ő pedig kirepül a szélvédőn keresztül az úttestre. Apró érdekesség, hogy a beleset és a szélvédőn való keresztülrepülés között eltelik cirka 2-3 óra ami alatt Olivia nem is volt az autóban. Ez így ebben a formában viszonylag ritka az autóbaleseteknél és ezt az ügyben nyomozó FBI ügynöknő is így gondolja, nyomozna is a témában csak aztán átnyújtják neki a jelentést amit legnagyobb meglepetésére ő maga írt… Közben valami okos kitalálja, hogy az FBI Fringe részlege (az előző évadban nem rémlik, hogy valaha is nevezték volna így) csak viszi a pénzt és különben is minek, úgyhogy nosza be kéne zárni. Közben feltűnik egy érdekes képességekkel rendelkező gyilkos akit valaki Olivia megölésével bízott meg és a feladatának végrehajtását tekintve igen lelkes.

Nagy vonalakban ennyi a szezonnyitó alapsztorija. Igazából nem is érezni, hogy hónapok óta nem láttunk Fringe epizódot, már az első pillanattól kezdve berántja az embert a már megszokott hangulat. Kapunk egy kis ízelítőt, hogy milyen irányba indul majd a sorozat, de egyelőre több a kérdés, mint a válasz. Az új irányt leszámítva viszont nem érezni, hogy egy új évadba léptünk, ez még mindig ugyanaz a magas színvonalú, rejtélyekkel és (ál)tudományos húzásokkal teletűzdelt sorozat, ami tavaly is olyan sok embert magával rántott.

Az első részben (lehet, hogy csak Olivia balesete miatt) az eddigieknél fontosabb szerepet kapott Peter (az sem zárható persze ki, hogy a sok Anna Torv kritizáló miatt közkívánatra őt emelik majd előre főszereplőnek) és feltűnt egy új állandó szereplő, a balesettel kapcsolatban nem hivatalos nyomozásba kezdő FBI ügynöknő, aki egyelőre szimpatikusnak tűnik és a választott színésznő is megfelelően alakítja a karaktert.

A szezonnyitó hozta a megszokott izgalmas rejtélyes légkört és emiatt szerintem idén is érdemes lesz hétről hétre követni az FBI különleges csoportjának nyomozásait.

A másik általam nézett hétfői sitcomnak is most volt a premierje, szerencsére számomra pozitívabb kicsengéssel, mint a How I Met esetében.

A Big Bang második évada azzal ért véget, hogy bár Leonard és Penny is szerelmes a másikba, de nem adják ezt egymás tudtára, még akkor sem, mikor Leonard a fiúkkal három hónapra az északi(déli? nem emlékszem már) sarkra indul egy tudományos kutatás miatt. Az új évad a három hónap lejárta után kezdődik pont azzal, hogy a fiúk télapó méretű szakállal (persze Sheldon nem, hisz ő nyírta, vagy mifene) és szintén a nevezettéhez hasonló méretű zsákokkal beesnek a bérház ajtaján. Amint felérnek a lépcső tetejére, Penny finom célzásokkal (nyakába ugrik és lesmárolja) Leonard tudtára adja, hogy akkor lépjenek már Túl a barátságon (heh:P) Mindezt egyedül az expedíció alatt történtek hátráltathatják…

Elöljáróban annyit, hogy nagy szerencséje a How I Met-nek, hogy nem a Big Bang-gel kezdtem a sorozatok megnézését, mert akkor még nagyobb lett volna a csalódásom. Ami engem illet ezen a szezonnyitón végig dőltem a röhögéstől, nem is volt talán olyan perc, amikor ne lett volna valami minimum megmosolyogtató poén. A készítők egyre jobban éreznek rá, hogy hogyan lehet a Sheldon agyament karakterében rejlő lehetőségeket kiaknázni és meg is tesznek azért mindent, hogy ezt bizonyítsák is. Persze a többiek sem maradnak sokkal el tőle, hisz az ő viszonyulásuk hozzá (a megölésére írt tervek milyenek voltak már!) szintén rengeteg humornak forrása. Igazából a How I Met-tel ellentétben itt nem igazán történt semmi, ami nagyon előremutatna a jövő történéseit illetően leszámítva persze a Penny-Leonard vonalat. Kíváncsi leszek, hogy az epizód végi poénnak lesz-e folytatása a továbbiakban, vagy csak egy egyszeri húzás volt.

Ami engem illet maximálisan elégedett vagyok ezzel az epizóddal, ha így halad tovább (tehát nem esik a színvonal) és a How I Met sem húz elő valamit a kalapból akkor villámgyorsan átveheti az első helyet az aktuális sitcom-jaim között.

Folytatom az írást a nemrég elindult sorozataimról. Mivel ugyebár a Tesó kódex-et is fordítom logikus, hogy a hétfői sitcom estéről először a How I Met Your Mother-ről írok. Mivel ezesetben is az amerikai sugárzásról van szó, ami immár kerek egy évad egy epizóddal jár a magyar előtt, spoileres lesz annak, aki nem naprakész.

Tehát ugyebár az előző évadnak ott lett vége, hogy Ted tanárnak állt, egy tanterem közepén állt, és azt narrálta, hogy ha nem megy tanárnak soha nem ismeri meg AZ anyát, aki ott ült abban a teremben. Mivel már jó párszor belógatták ezt a mézesmadzagot, az ember fejében ilyenkor hajlamos felmenni a pumpa. De azért így, hogy Ted osztályába jár a hölgy, hihettük, hogy most aztán már tényleg megjelenik. Nem nagy spoiler, nem így lett. Sőt, nem csak hogy ebben a részben nem jelent meg, hanem úgy húzták ki magukat a helyzet alól az írók, hogy akár még évadokon keresztül is el lehet húzni ezt a dolgot. Szeretem a sorozatot, de hogy őszinte legyek ez a szál kezd már kurvára idegesítő lenni. Aztán ott van egy másik szál, ami igen érdekes húzás volt: Robin és Barney összehozása. Ez készült már a harmadik évad végétől kezdve, de csak az előző végén jutottak el addig, hogy lehet lépni kéne valamit. Odáig azért eredményezett nagyon vicces helyzeteket. Azonban most hogy valóban kapcsolatba kerültek (legalábbis Lilly szerint, aki azt mondja, hogy ezt már csak épp az érintettek nem látják) nagyon könnyen lehet, hogy a sorozat legnagyobb poénforrását törlik el egyetlen tollvonással. Én elfogadom, hogy Barney nem lehet örökké agglegény, de ha a humor legnagyobb forrása az ő hímsoviniszta véleménye, csajozási trükkjei, és kapcsolat ellenes beszólásai és ezekhez hasonlók, akkor nem tudom hogyan tervezik viccesen tartani a szériát, ha ezeket nagyjából ki is húzzák. Az a baj, hogy az első rész alapján ez nem csak elméleti felvetés, nem volt vicces az évadnyitó. Nagyon nem. Akadt ugyan egy-két poén amin lehetett nevetni, de összességében rettenetesen erőltetett volt az egész. A legviccesebbnek szánt jelenet is, Ted szenvedése az osztály előtt, nekem inkább sírógörcsöt okozott és még csak véletlenül sem a nevetéstől.

Sajnos nagyon veszélyes vizekre eveztek a készítők, egyrészről egy nehéz és szinte megoldhatatlan helyzetbe hozták magukat (Robin és Barney) másrészről pedig megint szemérmetlen, szemét, aljas, köcsög tetű módon nem mutatták meg AZ anyát és ez mostanra szerintem sokaknak annyira böki a csőrét, hogy elpártolnak a sorozattól. Ha nem fejlődnek valamit az évad során, én még azt sem tartom kizártnak, hogy lefeleződik a nézőszám…

Itt az ősz, folytatódnak a sorozatok, elsőként az általam nézettek közül a Supernatural (oké, Odaát, de tökön szúrás a magyar fordítóknak a címválasztásért) vágott bele az új évadba. Az amerikai vetítésről fogok írni, szóval aki a magyart követi, vagy nem látta az előző évad zárását, az DURVA spoilerekbe futhat ha továbbolvas. Én szóltam előre.

Tehát a tavalyi évben ott hagytuk abba, hogy Sam balga módon a drogok(démonvér) és a (démon)punci mellett tette le a voksát a bátyja helyett, ami odáig vezetett, hogy tudtán kívül a világra engedte minden gonoszok ősatyját Lucifert. Ekkor már észnél volt és hatalmas szarban Dean-nel az oldalán. Itt lett vége az évadnak és innen folytatódik az új. Hőseink csodával határos módon megmenekülnek a helyzetből, de ők maguk sem értik, hogy hogyan. Nekilátnak utánajárni a dolognak és megoldást keresni az apokalipszis problémára. Nagy vonalakban ennyi a kezdetről, mert a részekből már nem akarok konkrét spoilert írni. Az új évad nem igazán tereli más irányba a sorozat vonalát, mint amerre eddig haladt, egyszerűen megy tovább a megkezdett úton. Persze az elmúlt történéseknek a fiúk kapcsolatában is megvannak a következményei is, egyértelműen látszik, hogy Dean (egyelőre?) nem képes túltenni magát az öccse “árulásán”, Sam-et pedig furdalja a lelkiismeret ugyanezen okból. Az új évadban valószínűleg folytatódik az előzőben látott tendencia, azaz a régi egy sztori per egy epizódot végképp fel fogja váltani a Lost stílusú minden rész a teljes egésznek egy kirakódarabja. Ugyebár nincs Lilith és nincs Ruby sem, de lesz helyettük más főgonosz, aki lazán veri mindkettejüket: Lucifer. Sokat nem tudunk még róla, és a céljairól, de az valószínűleg a világvége, nem igazán hiszem, hogy ennél jobban túl akarná bonyolítani a dolgot.

A sorozat szintje szerencsére ugyanúgy maradt a megszokott, ahogy a történet sem vett új irányt. A nagy kérdés csak az, hogy a történet egyik alapját adó testvéri kapocst hogyan állítják helyre, mert ha nem teszik, egészen biztos, hogy sokan pártolnak majd el a szériától.