Mostanában úgy hozza a helyzet, hogy rengeteg időm van filmet nézni (hogy miért, azt itt és most ne annyira részletezzük) és ilyenkor az ember hajlamos minden szutykot berakni a lejátszóba. Na a most következő film nem erre lesz példa…

A magyar keresztségben a rettenetesen szánalmas Halálos hajsza címet kapó Running scared 2006 nagy sikerfilmje… lehetett volna, ha az akciórajongók ismerték volna, hogy mi ez. Pedig a szereplőgárda nem teljesen no name színészekből áll, a sztori kiváló akcióalapanyag, és a rendező is tudhat már a háta mögött egy kult filmet a Cooler-t (A szerencseforgató).

Miről is van szó? Adva van egy piti bűnöző Joey Gazelle (Paul Walker a Halálos iramban és a Tenger vadjai főszereplője) aki a maffia egyik utolsó kifutófiújaként dolgozik. Egy félresiklott ügylet amiben részt vesz a bandájával, néhány mocskos zsaru halálával végződik és nem annyira venné ki jól magát, ha fény derülne rá, hogy nekik is közük volt a dologhoz, ezért azt a feladatot kapja, hogy tüntesse el a gyilkos fegyvereket. Csakhogy nem olyan hülye ő, mint a főnökei gondolják, megvan a maga terve is, amihez nem árt, ha van nála némi bizonyíték a fejesek ellen, úgyhogy a fegyverek a pincéje egyik titkos szobájában kerülnek elrejtésre. Sajnos nem végez túl jó munkát, a fia és a szomszédban lakó barátja megtalálják a pisztolyokat, amiből nem is lenne gond, ha az orosz fiút nem terrorizálná a nevelőapja… Még a vacsoraidő vége előtt a zsarugyilkos fegyver ismét elsül, ezúttal a szomszédot sebesíti meg. A fiú eltűnik, Joey pedig hatalmas bajban van: ha a rendőrök rájönnek, hogy a két fegyver egy és ugyanaz, nem lesz nehéz dolguk eljutni a maffiához. Márpedig ha egy ilyen banánhéjon csúsznának el, azt Joey főnökei biztos nem hagynák megtorlatlanul, szóval mindenki más előtt kell előkerítenie a fiút és a fegyvert. A helyzetét bonyolítja az is, hogy a meglőtt szomszéd az orosz maffia fejének (John Noble – Walter a Fringe-ből) az unokaöccse és ez akár még bandaháborúhoz is vezethet. A maffia sejti, hogy Joey nem teljesítette megfelelően a rábízott feladatot, egy korrupt rendőr (Chazz Palmintieri – a maffiafilmek állandó szereplője) pedig teljes bizonyossággal tudni véli és ebben a gyors meggazdagodás lehetőségét látja, szóval főhősünk igen nehezen lehetne ennél rosszabb helyzetben. Eleinte próbálja a lehető legfinomabb módszereket alkalmazni a fiú megtalálására, de ahogy egyre jobban sürgeti az idő, bekapcsolja a Jack Bauer üzemmódot és már nem igazán nézi, hogy milyen piti bűnözőkön kell keresztül gyalogolnia.

Oké kicsit bő lére eresztettem a leírást, de ez most így alakult. A lényeg, hogy ez egy kőkemény akciófilm, ami lassítás nélkül pörög gyakorlatilag az első perctől fogva. A fenti Jack Bauer-es hasonlat egyébként már csak azért is megállja a helyét, mert a film közel real time-ban játszódik, mindössze pár óra történéseit fogja át. A készítők nem is próbálkoztak azzal, hogy korhatárossá tegyék a Running Scared-et, az erőszakot kőkeményen ábrázolják, bemutatják a bűn legmélyebb legundorítóbb bugyrait is és a nyelvezetet tekintve sem fogták vissza magukat. Egy szóval minden egyben van egy igazi tökös akciófilmhez.

A film látványvilága is nagyszerű, képesek voltak a lassításokat és dinamikus kameramozgást úgy felhasználni, hogy nem vált öncélúvá, hanem sokat adott hozzá a film feszített hangulatához. Mint már említettem durvulnak itt rendesen, de azért azt sem viszik annyira túlzásba, hogy önmaga paródiája legyen, mint teszem azt a Végső állomás legutóbbi részei, vagy a friss Spartacus sorozat.

A szereplőgárda is remek, bár A listás sztárok nem játszanak a filmben, azért rengeteg ismerős arccal találkozhatunk itt. A már említett Paul Walker, Chazz Palmintieri és John Noble mellet feltűnik itt elég jelentős szerepben Elizabeth Mitchell is a Lost-ból és Vera Farmiga a Touching Evil-ből. Szóval ezek után elképzelni sem tudom, hogy miért sikkadt el így a süllyesztőben a Running Scared, pláne, hogy az IMDb-n a nézőktől 7,6-os átlagosztályzatot kapott.

Szóval ha valaki szereti a feszültséget, a tökös akciófilmeket, vagy a maffia világát, az a Running Scared-el egészen biztosan nem húz mellé, én legalábbis rég nem csalódtam ilyen kellemesen egy filmben.

Bevallom derekasan, mikor meghallottam, hogy Sherlock Holmes legújabb megjelenését a filmvásznon Guy Ritchie rendezi, kicsit megijedtem. Guy Ritchie volt az a rendező, aki a Ravasz az agy és két füstölgő puskacsővel, valamint a Blöffel üstökösként jelent meg a brit filmkészítés egén, hogy aztán a Madonnával kötött házassága alkotóilag olyan mély válságba lökje, ahonnan már látszólag nem volt kiút. Szinte nézhetetlen filmek kerültek ki a keze alól, aztán a Rockanrolla-val visszatérni látszott a helyes útra. A Holmes igen újító próbálkozásnak tűnt tőle, és mikor utoljára próbálkozott számára ismeretlen terepen, iszonyat nagy bukta és egy újabb nézhetetlen Madonna film lett az eredménye. Ezek után nem csoda, hogy vegyes érzelmekkel ültem neki a filmnek…

A vegyes érzelmek nem tartottak soká, gyakorlatilag pár perc alatt magával ragadt az egész hangulat ami körüllengi a filmet. Ritchie-nek tökéletesen sikerült visszaadnia az 1800-as évek Angliájának miliőjét és ami lényegesebb, úgy képes mozgatni ebben a környezetben a szereplőket, hogy az összhatás teljesen eredetinek tűnik, annak ellenére is, hogy alapjában véve a film jól ismert és már sokszor alkalmazott elemekből van felépítve.

Hogy mi is a sztori? Ott kapcsolódunk be a történetbe, hogy Holmes és Watson egy hosszú nyomozás után végre kézrekeríti lord Blackwood-ot az őrült, megalomániás gyilkost, aki okkultista módszerekkel igyekszik hatalmat szerezni magának. A lordot halálra ítélik, miközben az ő elfogása óta Holmes majd meg hal az unalomtól, amin az sem segít, hogy Watson elhagyni készül a Baker Street-i lakásukat, hogy összeköltözzön arájával. A talán soha nem múló apátiából az rángatja ki a legendás nyomózót, hogy a vele való beszélgetés Blackwood utolsó kívánsága. A rövid csevej után Blackwood-ot kivégzik, ám annak sikerességét illetően megoszlanak a vélemények, hisz másnap reggelre simán kisétál a kriptából ahova tették. Na ez már Holmes-nak való feladat, különösen, hogy közben feltűnik A Nő, aki csinossága mellett, még a jó nyomozónk intellektuális és rejtélyek iránti érdeklődését is képes kielégíteni. Így tehát a legendás páros megkezdi nyomozását a londoni alvilágban, még ha Watson nem is mindig egészen saját akaratából vesz részt a dologban.

Hogy őszinte legyek nem igazán emlékszem már az eredeti Sherlock Holmes könyvekre. Valamikor még tizenéves koromban olvastam őket, de ahhoz túl régen, hogy össze tudjam hasonlítani a filmes karaktereket az eredetiekkel. Az biztos, hogy Guy Ritchie eddig a filmvásznon nem igazán látott oldalát mutatta be a legendás nyomozónak. Iszik, verekszik és úgy általában véve doktorhouseosan szarik bele az egész világba úgy ahogy van, nyoma sincs annak a finom, kissé sznob úrnak, akit a Jeremy Brett féle feldolgozásokból ismerünk. Mondják, hogy Robert Downey Jr-é a hitelesebb, de amennyire az én homályos emlékeim nem csalnak, az igazság valahol a két karakter között fél úton van. Ami fontos, hogy az új megvilágítás nagyszerűen működik annak ellenére, hogy a történet fonala a könyveket tekintve sehova nem illeszthető be, hisz amennyire kiderítettem, nem volt Lord Blackwood nevű ellensége Holmes-nak, Dr Watson soha nem nősült meg a regények során, olyan sem rémlik, hogy elköltözött volna, ráadásul ha feltételezzük, hogy a film a Sir Arthur Conan Doyle féle regények után játszódik, akkor sincs minden rendben, hisz a filmben feltűnő egyik karaktert akkor már rég ismerniük kellett volna.

Szóval lehet szőrszálhasogatni, de én most tőlem szokatlan módon mégsem teszem. Nem, mert a film tényleg nagyon jól sikerült. Hogy holmes-i szempontból milyen, azt nem merem megítélni, de ha azt ki is vesszük a képletből, nagyon jó. Hallottam, hogy valaki az akciót keveselli benne, de hát ez alapjában véve mégis csak egy krimi, szóval ennél több nem is kellett bele. A rejtély érdekes, a karakterek nagyon jók, és a műfaj keretein belül meglepően humorosak is, ami szintén jó. Ha hasonlítanom kellene valamihez a Sherlock Holmes-ot én a Johnny Depp főszereplésével készült Pokolból-t mondanám. A stílus hasonló, ahogy a környezet is, épp csak a hangulat az, ami azért lényegesen oldottabb. Mindezek ellenére azt bátran ki merem jelenteni, hogy aki azt szerette, az ezt is fogja.

A színészek kiváló munkát végeztek, mondom ezt úgy, hogy én Robert Downey Jr. évekkel ezelőtt végképp leírtam és addig sem tartozott a kedvenc színészeim közé, Jude Law-t pedig kifejezetten nem bírom. Ettől elvonatkoztatva nagyszerű párost alkottak végig megvolt köztük a dinamika és kellő eredetiséget tudtak vinni a két már jól ismert figurába. Az már csak egy személyes megjegyzés, hogy ebben a filmben egyértelműen kiteljesedett a már régóta emlegetett Sherlock Holmes – Greg House; illetve Dr Watson – Dr Wilson párhuzam. Mintha a készítők direkt rá is játszottak volna, így minden eddiginél jobban látszik, hogy miért is hasonlítgatják össze az említett karaktereket, mióta Dr House botját először láttuk végigkopogni a Princeton Plainsborough folyosóin. A főgonosz Lord Blackwod szerepét a számomra teljesen ismeretlen Mark Strong kapta, de hogy nem most kezdte a színészkedést az nem is kétséges, hisz megfelelően karakteres ellenfele tud lenni Sherlock Holmes-nak és az őt alakító Robert Downey Jr-nak, ami mindenképp elárul valamit. A famme fatale szerepét, Holmes szerelmét Rachel McAdams játsza és ő az aki talán kicsit kilóg a sorból. A karaktere igazán jó, ő valahogy mégsem képes hozzátenni azt a pluszt, ami miatt a többiekkel egy lapon lehetne emlegetni, ennek ellenére persze azt nem mondanám, hogy nem hiteles, de emlékezetessé nem tud válni.

Összegzésképp a Sherlock Holmes egy nagyszerű film, amit szerintem mindenki szeretni fog, aki oda van a rejtélyekért, humorért vagy csak úgy általában az 1800-as évek végének világáért. Való igaz, hogy nem egy tökéletes alkotás, de elég közel áll ahhoz, hogy nálam kiérdemelje az év eddigi legjobb filmje díját.

Ha létezik az idei évben olyan film ami egyértelműen a “Na ezt meg mégis minek kellett?” kategória, akkor az egyértelműen a Valentin nap. Nem több mint megannyi tízpercnyi romantikus sztori lazán összefűzve egy két órás!
filmmé, kiegészítve egyetlen hatalmas rejtéllyel: hogyan tudtak ennyi “A” kategóriás színészt összecsődíteni egy ekkora nulla valamibe?

Nem, a felvezetésem ellenére a Valentin nap nem egy rossz film, nem is jó. Nem. A Valentin nap az a film, amit ha megnézel, két nap múlva már csak momentumait tudod felidézni, annyira jellegtelen. Most nem a romantikus film gyűlölő hímsoviniszta tört elő belőlem, vannak romantikus komédiák amiken nagyon jót tudok szórakozni, vagy elérzékenyülni, de most nem így éreztem, igazán  felkacagni csak egyszer tudtam, átérezni az érzelmi szálat egyszer sem. A drámai rész és a konfliktusok nevetségesen sablonosak voltak, a happy end pedig valami röhejesen életszerűtlen. Olyan módon, ahogy az egy romantikus filmtől is elfogadhatatlan.

Nagyon előreszaladtam. Miről is van itt szó? Adva van február 14, adva van egy csomó pár, akik életük és kapcsolatuk különböző szakaszaiban járnak és adva van néhány az első pillanattól kezdve borítékolható konfliktus. Kik is a főszereplők? A virágárus srác (Ashton Kutcher) aki frissen az ágyból kipattanva kéri meg üzletasszony barátnője (Jessica Alba) kezét. Van a virágárus srác régi jó barátnője (nem olyan értelemben véve) a tanárnéni (Jennifer Garner) aki úgy érzi megtalálta élete szerelmét a frissen elvált (na persze…) szívsebész (Patrick Dempsey) képében. Van a tanárnéni legjobb barátnője a valentin nap gyűlölő sajtós (Jessica Biel) aki egy kiöregedő félben lévő sztársportoló (Eric Dane a Grace klinikából) ügyeit rendezgeti. A sztársportolónak van egy menedzsere is (Queen Latifah) akinél épp egy beugrós recepciós dolgozik (Anne Hathaway) aki reggel még nem be, hanem egy pasi (Topher Grace, Azok a 70-es évek show) ágyából kiugrós volt, egyébként mindenféle férfiakkal beszél domina módjára a telefonon. A már említett tanárnőnek van egy kis diákja, aki valakibe nagyon szerelmes ám így Valentin napkor és minden energiáját abba öli, hogy megajándékozza, még ha látszólag az egész világ össze is esküdött ellene. A kis diák bébiszittere épp a szüzessége elvesztését tervezi a pasijával, mert az ugyebár Valentin napon a legromantikusabb. A srácnak van egy legjobb barátja is (franc se tudja hogy hívják gyerek a Twilight-ból) annak meg egy tipikus sötéééééét (nem a haja árnyalatáról van szó) szőke barátnője (Taylor valami a csaj neve, állítólag ő is híres, biztos az…). A már említett kisdiák valamiért a nagyszüleivel lakik (Hector Elizondo és Shirley MacLaine) akik már közel járnak az arany lakodalmukhoz és annyira mintaházaspár, hogy Bree a Született feleségekből valószínűleg a teljes Lila akác közt lemészárolná, ha cserébe ilyen kapcsolata lehetne. Van egy magát nagyon sikeresnek tartó sportriporter (Jamie Foxx) aki akkora szám, hogy jobb híján őt osztják be utca embere riportokat készíteni Valentin nap alkalmából, ilyen minőségében gyakorlatilag szinte az összes főszereplővel kapcsolatba kerül valahogyan. Na és végül de nem utolsó sorban ott van egy repülő két utasa (Bradley Cooper és Julia Roberts) akik összebarátkoznak út közben, de hogy a többi szálhoz hogyan kapcsolódnak az két jelenettel a vége előttig rejtély marad.

Szóval az látszik, hogy a szálak összefonása szempontjából a készítők kitettek magukért, nem különben a színészek összeválogatását tekintve. Ekkora sztárparádé valószínűleg a Sin City óta nem készült. A gond csak az, hogy hiába a szépen felépített váz és kiváló színészek, ha nincs a dolog tartalommal megtöltve. Romantikus filmhez képest túl sok az ellenszenves, vagy agyilag tök sötét karakter (ráadásul ez elsősorban épp a női felhozatalra érvényes, a pasik közül csak egy példa van rá, ez egy csajfilmnél minimum érdekes). Ott a rengeteg szenteskedés (a végzős középsulisok várjanak a szexszel, ha valaki igazán szeret, még a legdurvább árulást is megbocsátja, ráadásul pár óra alatt) és a kierőszakolt happy end SPOILERES MONDAT KÖVETKEZIK: ha valakivel pár órával korábban szakított a menyasszonya, akkor az teljesen boldog lehet, mikor összejön a csajjal, akire mindig barátként tekintett és aki épp most jött rá, hogy az álompasija nős és mindvégig hazudott neki. Mert a valóságban ez úgy megy, hogy az ekkora csapások kiheverése pár óra alatt megy az embernek, ugye? SPOILER VÉGE. Gyakorlatilag hosszú-hosszú oldalakat meg lehetne tölteni azzal, hogy hány sebből vérzik ez a film, ami lehetetlenné teszi, hogy akár egy percig is komolyan vegyük, vagy beleéljük magunkat valamelyik karakter helyzetébe. Az alapötlet jó volt (kár, hogy a sok szálon futó szerelmi történet ötletéből az angolok évekkel ezelőtt már készítettek egy kategóriákkal jobb filmet…) de gyakorlatilag minden más nélkülözi az eredetiséget, de még a kliséket sem képesek úgy beleépíteni a filmbe, hogy élvezhetővé tegyék vele.

Az meg már csak Jessica Alba rajongóként az én nagy kérdésem lenne, hogy ezért a szerepért miért kellett őt be-castingolni? Kapott összesen 4, írd és mondd négy jelenetet, amelyek közül az egyik csak annyiból állt, hogy odasétál egy recepciós pulthoz és szól két szót. A maradék három sem nagyon volt két-három percnél hosszabb, abból egy volt a lánykérés, egy egy nagyjából teljesen fölösleges beszélgetés, amiből már egyértelműen látszott, hogy mi lesz itt a konfliktus, és ott volt még ugyebár maga a konfliktus. Ennyi. A karaktere pedig a legjellegtelenebb volt az összes közül, gyakorlatilag egy töltelékkarakter, amit más filmekben abszolút no name színésznőkkel szoktak eljátszatni. És ha ez még nem lenne elég, nem is illett hozzá a figura aki ráadásul mindezek után még ellenszenves is volt. Ismét megkérdem akkor: mi szükség volt arra, hogy ő játssza el ezt a karaktert. Négy jelenet, abból három a vőlegényével miközben az szinte végig a vásznon volt és majdnem az összes karakterrel volt interakciója…

Ez mondjuk már csak amolyan személyes dohogás persze. A lényeg, hogy a Valentin nap az a film, amit én senkinek nem ajánlok moziban (vagy úgy általában véve sehogy) megnézni, ha valaki ilyesmire vágyik, még mindig ott van az Igazából szerelem, ami kategóriákkal jobb. A Valentin nap sok mindenre jó (na persze…), de egy igazán romantikus estét megalapozni vele… na arra aztán biztos nem.

Volt még a kilencvenes évek végén egy játék, ami azóta is minden idők legjobb autós játékai közé tartozik. Valószínűleg mikor a rally világbajnok Collin McRae aláírta a szerződést a Codemasters-szel, nem sejtette, hogy ez legalább akkora ismertséget hoz neki, mint a bajnoki címe. Sajnos ő időközben tragikus körülmények között elhalálozott és ez aztán a játék szellemiségére is durván rányomta a bélyegét. Ami annó egy WRC szimulátornak indult az mostanra nem több mint egy sokadrangú arcade Need for Speed klón aszfaltos utcai pályák helyett murván és agyagon és talán épp ezért is került ki a legenda neve a játék címéből.

Kicsit durva vagyok? Lehet. De bocsássa meg nekem mindenki. Ha egy játék a legendás Collin McRae Rally utódjának tartja magát, akkor tegyen is meg azért mindent, hogy annak tekinthessük. Ha én leveszek a polcról valamit ami rally játéknak hirdeti magát, akkor nem rallycrossra, nem hillclimb futamokra és nem idióta kitalált soha nem létezett versenyformákra vagyok kíváncsi. Márpedig a Dirt 2 esetében szinte csak olyanokat kapunk, a hagyományos rally megmérettetések mindössze a játék 20! azaz húsz százalékát teszik ki. És ami rally, az sem rendes rally, hanem csak néhány rövid gyorsasági, teljes versenyhétvége még véletlenül sem kapott helyet a játékban. És nem csak ebben lett kevesebb még az előző Dirt-höz képest is a Dirt 2. Az ugyebár általános, hogy egy folytatás, legyen az film, könyv, videójáték, több szebb és jobb, mint az előző, ehhez képest a Dirt 2-ben a pályák rövidek, többségében könnyűek is, havas verseny továbbra sincs!!! (rallyról beszélünk vagy mifene) versenymódból ugyan van egy csomó (ezekre semmi szükség nem lenne), de játékmódból szinte semmi nincs (hadd ne kelljen már a játék elindulásától tíz percet szarakodnom csak azért, hogy kipróbálhassam a versenyzést), gyakorlatilag vagy karrier módban versenyzünk, vagy sehogy. Emellé kapunk még egy csomó tök fölösleges továbbnyomhatatlan ismertető és átvezető videót, értelmetlen “barátkozzunk a többi versenyzővel” célokat és egy csomó olyasmit amire aztán semmi szükség nincs. Gondolok itt a koponyás, vagy hawaii lányos díszekre amiket a műszerfalon helyezhetünk el, dobókockás autóillatosítókra… ezek mégis minek??? Az autókínálat durván megfogyatkozott még úgy is, hogy Subaru Impreza-ból vagy négy fajta kapott helyet a listában. Ezzel szemben például nincs se C4 WRC, se Focus WRC, amelyek ugyebár a jelenlegi egyedüli gyári WRC-k. Tehát ami igazán számít bármit egy autós játékban abban a Dirt 2 kevesebb lett minden elődjénél. Amiben pedig több, az is csak az arcade vonulatot erősíti, ilyen például az, hogy ha elbaltázunk egy kanyart, akkor visszatekerhetünk pár másodpercet és a hiba elkövetése előttről folytathatjuk a játékot… De ugyanilyen baromság a Need for Speed-ből már unalomig ismert, “futam közben rádión csevegünk a vetélytársakkal” dolog. Ezek minek kellettek? Ha már egyszer rally játék, miért kell ilyen komolytalan baromságokkal telepakolni?

Hogy mi az ami miatt mégsem mondom, hogy egy nagy kalap sz@r az egész? A grafika. Pont. Ennyi. Az autók irányítása élvezetes, oké elismerem, de ez korábban is ilyen volt, ebben nem léptek vissza, tehát megint csak ott tartunk, hogy a Dirt 2-ben egyedül a grafika az ami számít bármit is. Gyakorlatilag mostanra már tényleg lehetetlenség megkülönböztetni egy Dirt 2 ingame videót egy rallyversenyen felvett videótól. Tényleg gyönyörű, ez nem vitás. Versenyezni a dzsungelben, vagy Kína rizsföldjein tényleg lélegzetelállító élmény. De ezért tényleg megéri beújítani kemény Forintokért egy új játékot? Nem. A Dirt 2-t már képtelenség komolyan venni, gyengébb grafikával ezt a játékot a hipermarketek akciós termékei között láthatnánk. Így a név és a csilli-villi külső eladja ennyiért a gyanútlan vásárlóknak és az arcade játékok szerelmesei talán nem is csalódnak olyan hatalmasat, de bárki más, aki még a nagy öreg McRae bácsi hagyatékát keresi a Dirt 2-ben, hatalmasat fog csalódni. Ez már nem rally, csak Need for Speed köntösbe bújtatott rally szerűség.

A párom rábukkant egy oldalra, amit minden Avatar rajongónak látnia kell. Mindössze egy kép feltöltésével bárki megláthatja, hogy milyen Na’vi lenne belőle. Belőlem például ilyen:

Akit érdekel, a cím:

AvatarizeYourself.com

A Dark Angel, alias Sötét angyal ismét magyar televízióban. Valószínűleg az Avatar sikerén felbuzdulva az AXN úgy gondolta, hogy jó lenne elővenni újra James Cameron sorozatát, amelyre a többség azért mégsem az őszes hajú rendezőóriás, hanem Jessica Alba, Jensen Ackles, vagy Michael Weatherly miatt emlékszik. A sorozat az AXN SciFi-n fog futni idén tavasszal és bizony nem csak az eddig magyarul vetített első évadot tűzik műsorra, hanem a másodikat is. Ezzel az itthoni Dark Angel rajongók régi nagy álma válik valóra és remélhetőleg rengeteg új rajongót szerez azon kevesek közül akik fogják az AXN egyik kiseb csatornáját. Ha valaki esetleg nem tudná, hogy mi is a Dark Angel, az olvassa el a bejegyzésem róla.

Klikk ide

Hagyományos (Konzervatív) gazdaság:

• Van két tehened.
• Az egyiket eladod, és az árából veszel egy bikát. Az állatállományod gyarapodik, a jövedelméből nyugdíjba mész.

Indiai gazdaság:

• Van két tehened
• Szentként tiszteled őket. Éhen halsz.

Izraeli gazdaság:

• Egyetlen tehened sincs.
• Bejelented,  hogy  igényt  tartasz az indiai tehenekre. Felszólítod a világot,   hogy   nyújtson  segítséget:  az  USA  pénzt  adjon,  Kína katonailag  segítsen, Nagy-Britannia adjon harci gépeket, Olaszország ipari   berendezéseket, Németország technológiát, Franciaország tengeralattjárókat, Svájc nyújtson kedvezményes hiteleket, Oroszország szállítson gyógyszert, Japán pedig gyártósorokat – mindezt ingyen, kárpótlásként a történelem során elszenvedett üldöztetésekért. A kapott támogatásokból megveszed az indiai teheneket, majd deklarálod, hogy a világ kizsákmányol és gyűlöl téged.

Amerikai gazdaság:

• Van két tehened.
• Az egyiket eladod, a másikat pedig arra kényszeríted, hogy 4 tehén helyett tejeljen. Megdöbbensz, amikor a tehén váratlanul elpusztul. Az esetet ráfogod egy olyan országra, amelyiknek van tehene, és azokat természetes körülmények között tartja. Bejelented, hogy az ország veszélyt jelent az emberiségre. A világ megvédése érdekében megtámadod az illető országot és elkobzod a teheneit.

Francia gazdaság:

• Van két tehened.
• Sztrájkolsz, mert három tehenet akarsz.

Német gazdaság:

• Van két tehened.
• Továbbfejleszted őket, így 100 évig élnek, havonta csak egyszer esznek és megfejik önmagukat.

Angol gazdaság:

• Van két tehened.
• Mindkettő kerge.

Olasz gazdaság:

• Van két tehened, csak nem tudod, hogy hol vannak.
• Elmész sziesztázni.

Svájci gazdaság:

• Van 5000 tehened, de egyik sem a tied.
• Másokkal fizettetsz a megőrzésükért.

Japán gazdaság:

• Van két tehened.
• Átalakítod őket, így az eredeti méret 1/10-ére csökkennek és hússzor több tejet adnak, mint a normál méretű tehenek. Ezután cuki kis rajzfilmfigurákat készítesz róluk, és Cowkimon néven, az egész világon árusítod őket.

Orosz gazdaság:

• Van két tehened.
• Megszámolod őket, és azt tapasztalod, hogy öten vannak. Újra megszámolod, ekkor 72 tehén az eredmény. Megint megszámolod, most 17 tehenet találsz. Feladod és kinyitsz egy újabb üveg vodkát.

Roma gazdaság:

• Lopsz két tehenet.
• Az egyiket elcseréled egy demizson tablettás borra, a másikat eladod és eljátékgépezed, majd sírsz a kirekesztés miatt, hogy csak nem-romáknak lehet tehene.

Nigériai gazdaság:

• Van két tehened.
• Az egyiket megeszed, majd bejelented, hogy ellopták. A rendőrség megkezdi a nyomozást, és 100 km sugarú körön belül mindenkit letartóztat. Addig kínozza őket, amíg valaki be nem ismeri, hogy ő lopta el a tehenet. A rendőrség büntetésül minden letartóztatott személytől elkoboz 1-1 tehenet. Így most te visszakaptad a tehenedet, a rendőrségnek pedig van egy új tehénfarmja.

Magyar gazdaság:

• Van az államnak két tehene.
• A felelős vezető a tejet hazaviszi, majd bebizonyítja, hogy a teheneket privatizálni kell, hiszen az üzletág ráfizetéses. Elhatározzák a tehenek jelképes összegért történő eladását, majd meghirdetik a helyi újságban, amely egy példányos és csak a vezetőnek jár. A vezető megpályázza a marhaverseny pályázatot, és csodák csodája: meg is nyeri! Rögtön tart egy sajtótájékoztatót, hogy részéről mekkora áldozat a vállára venni ezt a két gyengén működő tehenet. Ezután politikai pályára lép, és ilyen módon az eredeti két tehénnel maga köré gyűjt még egy csomó marhát.

A fentiek nem az én fejemből pattantak ki én is csak kaptam e-mail-en, szóval nem engem kell dicsérni, vagy megkövezni érte.

Most hogy a remake-ek korszakát éljük a nagyemberek elővették a fiókból egy 1984-es sorozat ötletét, leporolták és a mai sorozatsztárok felhasználásával új szériát indítottak belőle. Na és hogy hogy sikerült? Ha engem kérdeztek nagyon jól. Ha a csatorna fejeseit, akkor rosszul.

Az alapötlet kicsit Függetlenség napja szerű csak annyi a különbség, hogy itt a Földhöz közeledő űrhajók nem lődözni jönnek, hanem látszólag barátkozni. Persze ez már az egyszeri nézőnek is gyanús az első pillanattól kezdve. Mindenesetre a “V”-k azt mondják, hogy új otthont szeretnének találni a Földön és ezért cserébe átadják nekünk embereknek a technológiájuk egy részét. Az érkezésüknek persze többségében nem örülnek az emberek, de a világ vezetői tárgyalásokba kezdenek velük. Aki viszont örül a “V”-knek, az annyira fanatikus, hogy még akkor sem gyanakodna, ha teszem azt felrobbantanák az USA keleti partját… A történet középpontjába egy FBI ügynöknő kerül aki az ilyen sorozatokhoz hasonlóan teljesen véletlenül keveredik az ügybe: egy nyomozás során ő és a társa egy terrorszervezet után nyomoz, amiről kiderül, hogy az valójában egy V ellenes csoport és nem is annyira biztos, hogy nem nekik van igazuk… Hasonló szerencsés módon keveredik az ügybe a másik főszereplő: egy pap, akit egy haldokló szavai vezényelnek a dolgok közepébe, ahonnan kikerülni már nem tud…

Lehet ez így leírva elég homályos, de akadnak már az első részben is meglepő dolgok, amiket nem akarok előre lelőni azoknak, akik még nem látták. Az első pár rész eddig kellő izgalmat tudott szállítani és képes volt fenntartani az ember érdeklődését az első pillanattól az utolsóig. Azt persze nem szabad elvitatni, hogy a néhány meghökkentő húzás mellett azért eddig a sorozat a már ismert panelekből építkezik. Ilyetén formán nem maradhatott ki az FBI ügynöknő lázadó fia, akinek a szájába az ember már két perccel a megismerése után szívesen belelépne egy vasalt orrú bakanccsal és a helyzet onnantól már csak rosszabb lesz… Akad itt karakter, aki a múltjától akarja megóvni a jelenlegi szerelmét azzal, hogy elhagyja, de képtelen elhatározásra jutni. Van enyhén kattant összeesküvés hívő, de az érkező idegenek hideg vezetője is ide tartozik. Persze az ismert elemeknek van egy előnyük is: máshol már beváltak és nyertes csapaton nem szabad változni. Nem kétséges itt is működik.

Ami a szereplőválasztást illeti, igazi kis sorozat-sztárparádét hoztak össze a készítők: ott van mindjárt a főszereplő, a Vészhelyzetből, Lost-ból és még megannyi más sorozatból ismerős Elizabeth Mitchell, de mondhatnám még a Taken-ben és 4400-ban megismert Joel Gretsch-et, Morena Baccarin-t a Firefly-ból (megjegyzem, itt már közel sem olyan gyönyörű mint ott volt…) Allan Tudyk-ot szintén onnan, illetve őt még a Dollhouse-ból is, Laura Vandervoort-ot a Smallville-ből, vagy Morris Chesnut-ot akitől így hirtelen nem jut eszembe semmi sem, de szintén igen ismert arc. Nekem ugyan nem ismerős, de Scott Wolf sem ma kezdete a szakmát, ő az Everwood megannyi részében szerepelt, valamint a Kerge városban. Persze akadnak itt ismeretlen arcok is, de gyakorlatilag a főszereplő gárda 90 százalékát le is tudtuk a fenti felsorolással.

Ekkora erőfeszítések után természetesen a stúdió sikereket vár el, de az hogy az eddig leadott négy rész alatt már három különböző ember irányította a sorozat munkálatait, azt jelenti, hogy nincsenek igazán megelégedve az eredményekkel. Szerintem igazán nincs rá okuk, de ennek ellenére sem jósolok túl hosszú életkort a sorozatnak. Épp ezért mondom, hogy én ajánlom minden sci-fi szeretőnek, de a rosszkor érkező cancel-ekre igazán érzékenyek talán mégis jobban tennék, ha várnának vele úgy a második évad végéig, hogy belevágjanak. Ahogy a dolog áll, lehet hogy olyan már nem is lesz. Pedig a koncepció és az eddigi történetvezetés alapján megérdemelné…

Mármint nem ti, drága olvasóim, ez csak egy könyvnek a címe. Na igen, ha valakinek mond valamit az írónő, Sophie Kinsella neve, akkor mindjárt belekezd, hogy “Ne már tesó! Egy csajregény?” és hát valóban elsőre annak is tűnhet, de… DE mindazonáltal egy frenetikus vígjáték is egyben. Ezt bővebben ki kell fejtenem: A könyv sztorija nagyjából annyi, hogy van egy fiatal menedzsertanonc csaj, aki intelligens, de annyira önbizalomhiányos, hogy hozzá képest a Micimackó Malackája egy beképzelt seggfej. Ráadásul úgy nagyjából semmi nem akar neki összejönni az életben főleg a család kis kedvencéhez: az unokanővéréhez képest. Épp egy finoman szólva félresiklott tárgyalás után repül hazafelé, mikor a gép légörvénybe kerül és közel jár a lezuhanáshoz. A lány ettől annyira megrémül, hogy halálfélelmében az összes, írd és mond az ÖSSZES titkát ráborítja a mellette ülő pasira: ha felidegesíti a főnökasszonya, narancslével locsolja meg a virágát; egy irodai bulin lefénymásolta a fenekét, amiről a kép azóta is az iroda falán lóg és senki nem tudja kiről készült; leszbikus álma volt az egyik lakótársával; hazudik a pasijának a súlyáról; utálja a karácsonyra kapott tangát illetve a jazzt is, holott a pasija úgy tudja oda van mindkettőért; a szüzességét a saját házukban vesztette el, miközben a földszinten a szülei  Ben Hur-t nézték; meghamisította az érettségi jegyeit az önéletrajzán amit beadott a munkahelyére… egy szóval csupa olyan titkot, amiket az ember jó eséllyel még a legjobb barátjának sem tereget ki, hát még egy idegennek. A gép a lány szerencséjére, vagy pillanatnyi érzése szerint pechjére mégsem zuhan le, ő pedig ott ül megszégyenülve egy vadidegen mellett, aki mindent tud róla… Persze nincs semmi nagy gond, hisz úgy sem találkoznak többet, vagy mégis? A pasi hamarosan a legváratlanabb helyen tűnik fel és onnantól a lány egy merő frászban van, hogy tovább adja-e majd a féltve őrzött titkokat, vagy ami még rosszabb felhasználja-e ellene. Nem is sejti, hogy az eset mekkora változásokat hoz az életébe…

Szóval igen, kicsit Bridget Jones a regény, már csak az egyes szám első személybeli elmesélés és kissé esetlen, de igazán szerethető főszereplő miatt is. De kevesebb benne a szerelmi bénázás és több a humor. Dráma persze ebben is van, de mégis a humor dominál. Akadt olyan ahol két-három oldalon keresztül folyamatosan olyan dolgok történtek amin megállás nélkül vigyorogtam, aztán helyenként hangosan fel is röhögtem. Egyszerűen tényleg földön fetrengős néhol a történetmesélés és a legjobb sitcomokat is képes elhomályosítani, olyan sziporkázó az írónő humora. Ami a drámai részt illeti, én el tudnék fogadni olyan történetet is, amiből kimarad, de tudjuk, hogy olyan nem létezik és amit itt kapunk az sem rosszabb, mint bármely más hasonló filmben-regényben. Igaz, hogy a nagyszerű alapötlet mellett a könyv nagyrészt ismert, már-már elcsépelt elemekből van felépítve és a végkifejlet is előre borítékolható, de hát ez azért mégsem egy Shayamalan krimi… nem, ezen valóban jól lehet szórakozni. Az olvasás első percétől az utolsóig.

Szóval kedves tesó társaim ez a könyv hiába az a kategória, amit illene elítélni és csajregény jelzővel illetni, sajnos nem lehet, ahhoz túl sokszor röhög fel az ember olvasás közben, hogy le tudja szólni. És hogy ciki olvasni ilyeneket? Hát csak van otthon egy keményfedeles W.E.B. Griffin regény, aminek a díszborítóját rá lehet tenni erre is, hogy a többi tesó ne lássa meg min szórakozunk ilyen jól…

Immáron kilenc éve, hogy először láthattuk, hogy Jack Bauer hogyan vészeli át élete legnehezebb napját. Azóta több ilyen nagyon szar 24 órája volt amik megtekintése több-kevesebb izgalommal szolgált a nézők számára. Persze azért ezesetben a több a jellemzőbb, hisz igazán unalmas és/vagy gyenge 24 évad csak egy volt, az viszont annyira rosszul sikerült, hogy szerintem ha lenne szavazás ahol a legalább öt évadot megélt sorozatok közül kéne kiválasztani, hogy melyik a legrosszabb szezon, valószínűleg magasan utasítaná maga mögé még a Gilmore girls híresen szar hatodik évadát is…

Az előző évad azért szerencsére visszakanyarodott a 24-i útra, bár a régi nagyok színvonalát nem érte el, de legalább nem volt meg az az érzése az embernek, hogy inkább tolják ki a szemét, mint hogy még egyszer megnézze. Ez persze most csak szemétkedés, nem volt rossz a hetedik évad, épp csak kicsit túlzsúfolták és a szokásos egy évad – két leküzdendő főköcsög forgatókönyv helyett vagy négy egymáshoz relatív lazán kapcsolódó sztorit láthattunk amitől az évad – főleg a végére – nagyon elaprózottá vált. Ezek után a kérdés csak az, hogy vajon a nyolcadik évad végképp helyrelöki-e a széria szekerét, tartja az esett, de élvezhető színvonalat, vagy belöki a süllyesztőbe, egy hatodik évadoshoz hasonló trágyadombbal.

A válasz erre röviden… dobpergés… fogalmam nincs róla. De komolyan. Az első öt rész eddig nem rossz, de azért leginkább a “laposka” jelzőt érdemelte ki. Most szidtam itt a hatodik évadot, de az az elején brutálisan jó volt, azonban a nyolcadik eddig nem pörgi agyon magát. Az alaphelyzet (filmélményt elrontó spoilerektől mentesen) a következő: az iráni elnök (jó oké, én is tudom, hogy nem Irán az, hanem valami Arabisztán, de azért elég nyilvánvaló, hogy Iránt jelképezi) az ENSZ-ben tárgyal és nyal be mélyen az amcsi elnökasszonynak, aki mint a világ ura, ragaszkodik, hogy Arabisztánnak ne csak hogy atomja ne legyen, de efelől az USA bizonyosodhasson meg, mert hát végülis az ENSZ ki a francot érdekel. Kik ők, hogy az USA felett állnának, mi? Ha nem Amerika mondhatja meg, hogy kinek lehet atoma, akkó’ ki, nemde? Szóval zajlik a tárgyalás, amit Jack papa immár csak távolról szemlél, mert unokája van neki, meg heróltja a világmegváltástól. Utazna is el a lányával Kimbával, meg annak családjával el New York-ból Los Angeles-be, hogy boldogan amíg meg nem… de befut egy régi informátora, aki azt mondja, hogy infója van egy az arabisztáni elnök ellen készülő merényletről. Jack küldené a picsába, nem a CTU-ba, de aztán azért győz a hazaszeretet. Telefonoz a volt cégének, mert hát az megint van, mióta Taylor elnök meglátta, hogy a csúnya terrorista bácsikat csak Jack papa “térden lőjük, aztán tuti beszél majd” módszerével lehet megregulázni. Szóval Jack telefonoz a CTU-nak, akik megmondják neki, hogy merre kéne vinnie az informátort, hogy átadhassa az ügynököknek. Közben persze azért galibák lesznek, meg Jack megöl két bérgyilkost, de hát mind tudjuk, hogy ez neki olyan, mint másnak levinni a szemetet: napi rutin feladat. Az infó megvan, Jack a háta közepére nem kívánja ezt a nyomozósdit, de hát mégis ő a CTU legendája (mondjuk valami kis gyík az irodában még nem hallott róla, meg is kérdezi a többiektől, hogy ki a rák az a Jack Bauer, de abból ahogy ránéznek rögtön sejti, hogy valami olyasmit nem tud, ami valószínűleg a CTU kiképzés során legalább egy évfolyamnyi tananyag, szóval nem feszegeti tovább a kérdést) szóval nem marad ki a dologból. Ott van persze a CTU-ban Chloe is, aki kénytelen visszatérni a melóba, miután kenyérkereső férjura elvesztette állását. Ez még hagyján, de jelen helyzetben Chloe a frissember, akinek kurvára semmi fogalma nincs semmiről. Hoppá! Ilyet sem nagyon láttunk még, mi? Szóval zajlik az élet, képbe kerül még némi harcászati uránium, orosz, ex KGB-s maffiózók és csupa-csupa finomság. Persze nem 24 évad az, ahol valakinek a világ megmentése mellett nincs valami fontosabb dolga is. Ez a valaki idén a tepsi szájú Katie Sackhoff, aki produkálja azt a bravúrt hogy a karaktere nem csupán az ő rusnya pofája miatt unszinpatikus. Szóval az ő magánszála annyira kurvára érdektelen, idegesítő és legkevésbé sem sztoriba vágó, hogy az már botrányos, ráadásul mindig sikerül a készítőknek a legrosszabb időpontban előcitálniuk. Arról van szó, hogy a csaj vezető elemző a CTU-nál, meg minden, de feltűnik egy pasas, aki valamikor a fiúja volt és jó ideig börtönben ült valami csúnya dolog miatt. Na már most a csavar az, hogy a csajnak nem is az a neve, amit annó a CTU-s jelentkezési lapjára írt. Hoppá bizony! Most azon persze senki ne akadjon fenn, hogy hamis papírokkal hogyan képes valaki vezető elemzői pozícióig vinni az Amerika utolsó védőbástyájaként szolgáló CTU-nál. Szerintem a csajt már az ajtóban lekapcsolták volna a Patrióta törvény értelmében… Szóval kurva érdektelen szál, amire kábé akkora szükség van, mint piszoárra egy leszbibárban, ráadásul az eddigiekben teljes egészében úgy alakul, ahogy az ember már abban a pillanatban látta, amint a csaj telefonjába az expasija szólt bele. Van itt persze idióta CTU főnök is aki a Boomtown Fearless-eként még nem volt ilyen segg, de azért létszámnövelő karakternek jó lesz, már ha képes megtanulni az egyetlen örökérvényű szabályt, hogy Jack Bauer-nek MINDIG igaza van. És persze kell lennie valakinek, aki a CTU-t a terepen irányítja, erre a legmegfelelőbb a símaképű Freddie Prinz Jr. akit így ránézésből még Jack lánya, Kimba is leverne, mint vak a poharat.

Most persze rettentő szarkasztikus vagyok, nem olyan rossz ez az évad, ha tartja ezt a szintet, nézős lesz, de őszintén megvallva eddig ez a legérdektelenebb 24 szezonnyitány amit csak láttam. A javulás esélye megvan benne, hisz mindig elő lehet húzni a kalapból egy nagyobb összeesküvést, mint ami elsőre látszik, de ennyire nagy szüksége még soha nem volt rá a 24-nek. A jelenleg felvázolt szituáció ugyanis elég harmatos egy teljes, de még akár egy fél évad kitöltéséhez is.

Vannak sorozatok amiket már a megjelenésük előtt az ember tűkön ülve vár. Vannak amiket csak a főszereplőjük miatt, de akad olyan is, aminek a sztorija olyan frenetikus, hogy előzetesen kihagyhatatlannak tűnik. Na és aztán ott van az a kategória is, ami felett az ember valamiért átsiklik és ha egyáltalán észreveszi valaha és úgy dönt hogy megnézi, akkor is inkább amolyan “Tudjuk le, hogy aztán többet ne is gondoljunk rá” stílusban. Na számomra valamiért ebbe a kategóriába tartozott a White Collar. Igazából semmit nem tudtam róla még a sztoriját sem, olyannyira, hogy mikor a párom mondta, hogy van ez az új sorozat, nézzünk bele, teljesen idegen volt számomra a dolog. Még csak nem is hallottam róla és ez gyanús volt: ez tuti nem lesz nagy szám, mindegy azért egy részt tuti túlélek belőle…

Nos abból azóta már kilenc rész lett, szóval az előzetes idegenkedésem igen nagy baromságnak bizonyult. Ezért kell elolvasni egy sorozat sztoriját, mielőtt minimális ítéletet hoznánk róla, ugyanis ha tudtam volna miről szól, kapva kaptam volna hogy megnézzem. A történet annyi, hogy van egy fiatal nagypályás szélhámos Neal Caffrey, aki pár hónappal a többéves börtönbüntetésének lejárta előtt megszökik a sittről. Hogy miért azt senki nem érti, de gyorsan utánaszalajtják Peter Burke-öt az FBI ügynököt aki annó elkapta. Most ez nem telik sok időbe, Caffrey kezén úgy csattan újra a bilincs, hogy magába roskadva ül egy lakásban és a legkisebb ellenállást sem tanúsítja. Másnap hívja az ügynököt a börtönbe, hogy kössenek alkut: segít neki az éppen zajló nyomozásban, ha cserébe kihozza a börtönből. Burke rövidebb habozás után beleegyezik a dologba, így lesz az FBI-nak egy benfentes csalója/szélhámosa/műkincshamisítója/tolvaja, akit egy nyomkövetős bokaperec segítségével két mérföldes pórázon tarthatnak. Persze Caffrey nem az igazságszolgáltatás iránti elkötelezettsége miatt jelentkezik FBI-os tanácsadónak: a szerelme váratlanul eltűnt és azt gyanítja, hogy valaki fogságban tartja. Ez egyébként a sorozat, vagy legalábbis az első évad főszála.

A sztori nagyjából ennyi. A történetet meg lehetne fogni a véresen komoly oldalról is, de a készítők inkább egy könnyed nyomozós szériát akartak készíteni és nagyon jól sikerült eltalálniuk a rejtély-akció-humor arányt. Igaz, hogy sok újdonsággal nem találkozunk benne, de a már ismert elemeket igazán élvezetesen elegyítik benne. Ott van például a zsaru filmek egyik legrégebbi összetevője, a nagyon-különböző-habitusú-társak-akik-barátokká-válnak aminek milliónyi változatát láttuk már és itt is működőképes. A nagydumás, találékony, szabályokat rugalmasan kezelő Caffrey és a kissé merev mindent a nagykönyv szerint csináló Burke kiváló párost alkotnak. Szerencsére azért amennyire lehet, a kliséket kerülik, tehát itt például nincs válófélben lévő, vagy elvált nyomozó, akinek a felesége/exfelesége nem érti meg a munkája iránti elkötelezettségét. Amennyire lehet, mindig csavarnak a sztorin és igyekeznek már ennyire az elején is frissen tartani a sorozatot azzal, hogy a műfaj keretein belül mozogva minden epizód más forgatókönyv szerint zajlik.

Ami a szereplőket illeti: a sorozat főszereplője Matthew Bomer aki a Tru Calling és a Traveller című sorozatokból lehet ismerős, de én azt hiszem a White Collar-ral valószínűleg igazán komolyan sikerül majd befutnia. Kiválóan alakítja a nagystílű, meggyőző, de mégis szerethető szélhámost és gondolom a csajok nem csak a karakter egyénisége miatt fogják szeretni. Burke szerepére a sorozatok veteránjának számító Tim DeKay-t választották, aki az IMDb tanúsága szerint kismillió olyan szériában játszott, amit nézek, mégsem ismertem sem az arcát, sem a nevét… mindezek ellenére képes bizonyítani, hogy nem véletlen az a temérdek epizódszerep és megérdemelte, hogy egy sorozatban végre főszerephez juthasson. Ami a mellékszereplőket illeti: a sorozat legnagyobb nevét egyértelműen ott találjuk: Burke feleségét El-t Tiffani Thiessen alakítja, akit valószínűleg senkinek nem kell bemutatni. Ott van még rajta kívül a Vészhelyzet Gallant dokija, Sharif Atkins, valamint Willie Garson és James Rebhron akik névről valószínűleg senkinek nem ismerősek, de biztos vagyok benne, hogy az arcukat látva mindenki a homlokára csap, hogy: “Ó én ezt a palit már ezer filmben láttam!”

Röviden a White Collar könnyed, szórakoztató kikapcsolódás bárkinek aki nem keresi sznob módon minden sorozatban-filmben, hogy valami egészen újat mutasson. A formula szerintem működőképes, és bár nem ismerem a nézettségi adatait, de meglepődnék, ha ez a sorozat csak egy évadot élne meg.

Az elmúlt hetekben igen keveset foglalkoztam a bloggal. Ennek igazából egyetlen oka van: az, hogy amikor a gépnél ülök, akkor az időm 99%-át a Dragon Age: Vérvonalak című játék előtt töltöm. Ritka az a játék, ami ilyen jellegű függőséget képes okozni, de ennek sikerült.

Hogy miről is van szó? A Dragon Age, egy szerepjáték, mégpedig a jobb fajtából való. Az elmúlt évben a videójátékokkal kapcsolatos szavazásokon gyakorlatilag fej-fej mellett hozta el a díjakat a Call of Duty: Modern Warfare 2-vel, és ez bizony nem is véletlen. Az alapsztori és a játék teljes világa hihetetlen részletesen lett kidolgozva, nagyon látszik, hogy erre nem pár hónapot áldoztak csak… A történet amúgy tipikus fantasy, de nem az a fajta ami egy Uwe Boll agyából pattanna ki. Igazán újat nem hoz, de az ismert elemeket nagyszerűen ötvözi és már önmagában ez is képes órákra a képernyő elé ragasztani az embert. A játék egy középkor szerű fantáziavilágban játszódik, ahol vannak még varázslók, sárkányok, elfek, törpék, griffek (illetve ők már nem, mert a játék jelenére kihaltak) és egy csomó olyan lény is akivel az ember nem csak egy kihalt sikátorban nem akarna találkozni. Több évszázadonként egy vezérdémonnak sikerül feljönnie az alvilágból és a mélység teremtményeinek az “éjfattyaknak” az élére állva a világ elpusztítására tör, ezt a köznyelv “Veszedelemnek” hívja. Van egy lovagrend, a “Szürke kamarások” amely elsődleges feladata, hogy ezt megakadályozza. Mivel a történet kezdetekor már nagyon sok évszázad telt el az utolsó Veszedelem óta, a Szürke kamarások lassan megfogyatkoznak és a köznép úgy tartja, már csak a múltjukból élnek. Azonban közeleg az új Veszedelem és a Szürke kamarások embereket toboroznak a harchoz. Mi itt csatlakozunk bele a játékba, hogy milyen faj sarjaként, azt mi dönthetjük el. Lehetünk elfek, törpék, és természetesen emberek, de azokon belül is több háttérsztorival vághatunk neki a játéknak. Besoroznak minket a Szürke kamarások közé és rögtön a dolgok sűrűjében találjuk magunkat. A király serege elpusztul egy magas rangú hadúr hataloméhes árulása miatt, de a dolgot mégis ránk, azaz a Szürke kamarásokra kenik. Innentől kezdve az a feladatunk, hogy a kicsiny csapatunk élén végigkalandozzuk Ferelden országát, sereget toborozzunk az éjfattyak és az áruló hadúr ellen, valamint bizonyítsuk saját ártatlanságunkat. Nem kis feladat tekintetbe véve, hogy a Szürke kamarásokkal kölcsönös segítségnyújtási szerződést kötő elfek, mágusok, törpék és az egyetlen szóba jöhető emberi nemes úr éppen hatalmas kulimászban van, amiből ki kell húznunk őket ahhoz, hogy segítségünkre lehessenek. A történet nagy vonalakban ennyi, de rengeteg mellék küldetés is van, amik teljesítése nem kötelező, ellenben nagyon hasznos a karakterünk, illetve a csapatunk tagjainak fejlesztése és pénzszerzési szempontból. Akad például olyan küldetés, aminek teljesítésével új útitársra tehetünk szert. Új útitársak egyébként döntéseinktől függően is csatlakozhatnak hozzánk. Az egyetlen problémánk csak az lehet, hogy akárhány társat szedünk is össze, egyszerre csak hármat vihetünk magunkkal. Én szinte teljesen kezdő vagyok RPG szempontból, így igen nehezen boldogultam eleinte, de hamar bele lehet tanulni a négy ember irányításába.

Nagy szerep jut a játék során a hozott döntéseinknek. Nem csak hasznos társak esetleg muníció, pénz vagy ehhez hasonló szerzése függhet a helyes út választásától, de akaratunkon kívül akár egy kényes szituációban a rossz mellé is állhatunk, ha nem megfontoltan döntünk. Ezek nagy része persze nem olyasmi, ami józan paraszti ésszel megoldhatatlan lenne, de mégis tetszetős az, hogy mi alakíthatjuk a történet folyását és nem csupán a szereplők pályákon való végigrugdosása a feladatunk és akad azért olyan döntés is, ami valamely karakter halálát eredményezheti és nem olyan egyszerű megítélni, hogy végülis az-e a rossz… A rengeteg lehetőségnek köszönhetően, ha a fő vonalakat figyelmen kívül is hagyjuk, rengeteg olyan apróbb történetszál van, amit kibogozhatunk, ilyenek a csapatunk tagjainak háttértörténetei például. Ha már a csapat tagjairól beszélünk, bizony itt az sem mindegy ám, hogy milyen viszonyt alakítunk ki velük. Ki ügyességgel magunkba bolondíthatjuk őket, de adott esetben ha szemetek vagyunk velük, még akár az életünkre is törhetnek. Ezek megint csak olyan finomságok, amik rengeteget tesznek hozzá a játék összképéhez.
Tovább »

Törzsgyökeres Pókember rajongóként olyan jó hírt olvastam a minap, hogy órákig madarat lehetett velem fogatni. A Pókember 4 project éléről távozott az Evil dead trilógia óta csak hányadékot gyártó Sam Raimi, aki a legszuperebb szuperhősből lúzer óvodást csinált. Ami még jobb hír, hogy vele együtt búcsút inthetünk a kacsaszájú antiszínész Tobey McGuire-nek is, tehát lehet, hogy a következő Pókember nyomokban már emlékeztetni is fog a képregény eredetire. Ideje volt már. Nem tudom mit várhatunk, de nagyon remélem, hogy a milliószor elcsépelt tinifilmes vonulatot végképp magunk mögött tudhatjuk majd. Nekem színész ötletem most így hirtelen nem lenne Peter Parker szerepére, de az is tökéletesen megfelelő, ha egy feltörekvő fiatal színészt választanak, feltéve ha az a barátnője elvesztése felett érzett fájdalmát képes lesz széles vigyor nélkül a pofáján játszani…

Már egy jó ideje terveztük a párommal, hogy megnézzük a Millenáris CSI kiállítását, amire végre a tegnapi nap folyamán alkalmunk is nyílt.

Hogy őszinte legyek, nem mondhatnám, hogy a legnagyobb CSI fanatikusok közé tartozom, de azért kedvelem a sorozatot és a bűnüldözéssel kapcsolatos dolgokt mindig érdekesnek találtam, így egy percig sem ellenkeztem, mikor a párom kitalálta, hogy meg kéne nézni a kiállítást.

Először is szögezzük le, ez a kiállítás nem a sorozatról szól, az csak keretet ad az igazi témának, ami a bűnüldözésben alkalmazott technikákról szól. A megvalósítás szinte nem is lehetne ennél eredetibb: a kiállítás egész területén kihelyezett monitorokon az első CSI szereplői kalauzolnak minket végig a saját szakterületükön, miközben mi magunk nyomozunk a három lehetséges ügy valamelyikén. Van ott helyszín, áldozat és minden felszerelés, ami a nyomozáshoz kellhet. Persze azért nem kell Poirot szürkeállományával rendelkeznünk ahhoz, hogy felderítsük az eseteket, én inkább a technikákra való figyelést emelném ki mindenkinek, különben nem lesz idő végigcsinálni mind a három ügyet, márpedig az sok érdekes dologról való lemaradással jár. Tényleg minden részletre kiterjedő ismereteket kapunk, hisz betekintést nyerünk a DNS vizsgált, ballisztika, arcrekonstrukció, drogvizsgálat és minden ezekhez hasonló illetve kapcsolódó technika világába. Persze csak a dolgok felszínét kapargatjuk meg, de még így is igazán érdekes és tapasztalat a kiállítás.

Nem is igazán tudnék negatívumot kiemelni, talán csak azt, hogy az ügyek lehettek volna nehezebben megoldhatóak, de mint említettem, itt a technika megismerése volt a cél, szóval csak szőrözés lenne. Én mindenkínek ajánlom a kiállítást akit érdekel a bűnüldözés világa, még akkor is, ha esetleg amúgy a CSI franchise összes tagját a pokolba kívánja.

Kethrine (Izzie a Grace klinikából) Heigl és Gerard (Leonidas király a 300-ból) Butler összeállt egy könnyed, de azért nem teljesen szokványos romantikus komédiára. És az eredmény? Az bizony egy olyan film, amit minden csajnak látnia kell, és bizony a pasik is jól szórakoznak ahelyett, hogy a romantikus gejtől hányingert kapnának.

Abby (Heigl) egy helyi TV csatorna közepesen sikeres hírműsorának producere. A munkájának él és őszintén szólva a pasiszerzéshez kábé annyit ért, mint Kiszel Tünde a magfizikához, talán épp ezért él egyedül a cicájával. Egy rettenetesen szar napja után véletlenül meglátja Mike (Butler) műsorát a TV-ben, ami épp az ő problémájára jelenthetne megoldást. Ennek ellenére nem igazán nyeri el a tetszését a dolog, hisz Mike tömör véleménye annyi, hogy a férfiak szívének meghódításához a legrövidebb út a köldökig kivágott dekoltázs és fenékig felvágott szoknya ráadásul ezt nem a legszalonképesebb formában adja a nagyközönség tudtára. Ezek után még sokkolóbb a lánynak, mikor másnap a főnöke bejelenti, hogy a hírműsort Mike ismerkedési tanácsadós blokkjával fogják feldobni. A viszonyuk ezek után a kendőzetlenül őszinte Mike-kal cseppet sem felhőtlen, egészen addig, amíg a férfi ajánlatot nem tesz neki: segít neki meghódítani a frissen megismert szomszédot, ha cserébe Abby nem próbálja kifúrni a műsorból. Bár a lány minden porcikájával ellenkezik betartani a férfi tanácsait, azok igen hatásosnak bizonyulnak…

A csúf igazság legfőbb erénye nem a meglepetés, hiszen igen kiszámítható, hogy mi lesz a végkifejlet, de nem is ez a fontos, hisz az odatartó út rengeteg sírvaröhögős poénnal van kikövezve. Már eleve is Mike karaktere ontja magából a poénokat (mondjuk azokon lehet lesznek csajok, akik nem annyira röhögnek…) de Abby néha kissé mániás depressziós viselkedése sem kevés vicc forrása. A bugyis jelenet meg… szóval nekem senki ne mondja, hogy Katherine Heigl nem jó színésznő.

A csúf igazság minden kétséget kizáróan a tavalyi év egyik legjobb vígjátéka, olyan mintha az ember másfél óra tömény sitcom-ot nézne. Bár sok újat nem mutat, mégis képes maradandó szórakozást nyújtani mindkét nem számára, márpedig ezt igen kevés romantikus komédia mondhatja el magáról.

Hatalmas elvárásokkal telve dumáltam rá a páromat, hogy nézzük meg ezt a filmet. Ő már Tarantino nevének említésénél kibukott egy kicsit én csak később csatlakoztam az ő negatív véleményéhez. Hogy miért? Több oka van annak. Egyrészről elismerem, hogy a Brigantyk a maga módján rengeteg zseniális húzást tartalmaz. Kétségtelen, hogy jobbnál jobb alakításokkal találkozhatunk és a színészek lubickolnak a tarantino-s karaktereikben. De van egy óriási hiba: a sok feszültségfokozós jelenet mellett a történet tényleges vezetése teljesen elsikkad és a nagy csavar, vagy a fantasztikus finálé is elmaarad.

Nem mondom, hogy rossz ez a film, de háborús mozinak nem nevezném. Gyakorlatilag szinte akármikor, akármilyen helyzetben játszódhatna, a háború inkább csak a hátteret adja meg. Talán éppen ezért is harc tulajdonképp egyáltalán nincs a filmben. Igen, a háború borzalmaiból kapunk ízelítőt, de ennyi szadizmus eddig minden Tarantino filmben volt, szóval ezt sem emelném ki. A sztori amúgy annyi lenne, hogy a második világháború elején egy francia zsidó lány családját egy náci tiszt kiirtatja. A lány évekkel később új néven egy mozit üzemeltet Párizsban. Beleszeret egy náci kiskatona, aki épp a Harmadik Birodalom hőse, film is készült róla, amit a zsidó lány (persze a fiú nem tudja, hogy a csaj zsidó) meghódításának céljából szeretne annak mozijában bemutattatni. A bemutatón ott lesz a náci vezetés krémje, így a lány elérkezettnek látja az időt, hogy bosszút álljon családja haláláért. Mellékszálként (és ezt tessék komolyan venni, mert bizony a film címszereplői, a Brigantyk nevű nácivadász banda valójában csak háttéralakként van jelen a filmben) ott van a Brad Pitt vezette zsidó katonákból álló különítmény, akik különös kegyetlenséggel öldösik a németeket válogatás nélkül. Amint tudomásukra jut a filmbemutató ők is tervbe veszik a náci vezetés kiírtását. És ennyi a sztori. Kész. Sehol egy csavar, akció, vagy bármi, ami igazán érdekessé tehetné azt a közel két és fél órát. Ez persze apró túlzás, de nagyjából ez a helyzet. A történet kábé egy másfélórás filmre lenne elég, de Tarantino a hosszú, elnyújtott és persze be kell ismernem néhol zseniális jelenetekkel túlhúzta ezt két és fél órára. Valahogy az volt az érzésem végig, hogy Tarantino szinte minden hosszabb jelenettel olyan maradandót akar alakítani, amit Michael Mann a Szemtől szemben szenzációs De Niro – Pacino párbeszédjével. A baj az, hogy igazából tényleges történetet nem tett mögé, ráadásul a harmadik hasonló jelenetnél már nem üt akkorát az egész.

Igaz ami igaz, a színészek valószínűleg az összes Oscar kategória jelöltjei között ott lesznek, mert szenzációsat alakítottak, a baj csak az, hogy tették ezt egy végtelenül unalmas, már-már művészfilmes tempójú alkotásban. Persze tudom, szinte egyedül vagyok a véleményemmel, de nekem a Brigantyk az év csalódása volt. Én háborús filmet vártam Tarantino stílusában, ez pedig szinte nem is állhatna távolabb attól…

Az elmúlt év sok szempontból hozott változásokat az életemben. Ott van pl a munka ahol először informatikusból munkanélküli, majd munkanélküliből katona lettem. Ami igazán vicces a dologban, hogy ez folyamatos színvonalbeli emelkedést jelent… Lehet egyszer majd írok az előző munkámról is, maradjunk annyiban, hogy nem volt még olyan melóhelyem ahonnan szívesebben jöttem el.

Az eddigi punnyadásból tavaly kezdtem el kirángatni magam és kezdtem el újra sportolni. Hogy milyen sikereim lesznek e-téren még nem tudom, mert a kiképzés óta egyetlen edzésen sem tudtam megjelenni, szóval ez még a jövő zenéje, de mindenképp pozitív pont.

A tavalyi év végén kisebb pénzösszeghez jutottam, ami arra épp elég lesz, hogy rendezzem a korábban összeszedett tartozásaim egy részét, megjavíttassam a kocsim, (vannak gondjai most szép számmal) és ebből sikerült modernizálni is egy kicsit a  számítógépet, amin így mostanra már a legaktuálisabb játékok is szép grafikával futnak.

Akadtak negatív dolgok is, ott van mindjárt a már említett albérlős esetünk, amely akkora kárt jelent, hogy a kisebb pénzösszeg amihez jutottam rögtön rámehetne a helyrehozatalára, ha egyben akarnánk kifizetni a dolgot. De az sem pozitív, igaz, hogy ez nem konkrétan a tavalyi évhez kötődik, hogy a törzsgyökeres csepeli családunk teljesen szétszóródott az országban, így pl a nagyanyámat és édesanyámat tavaly összesen ha hatszor-hétszer láttam. Bizony a pénz nagy úr, és ami azt illeti a hat hónapi munkanélküliség elég rendesen lenullázott minket anyagilag, egy fizetésből elég nehéz megélni…

Szóval ez volt 2009 magánéleti szempontból. Az év eleje nagyon szar volt, bár sajnos ez csak az elmúlt hosszú évek tendenciájának folytatása volt, de a végére, legfőképp az utolsó másfél-két hónapra nagyon sokat javult a helyzet, remélem most már ez lesz a jellemző.

Volt 2009-ben azonban sok más dolog is, néztem sorozatokat, filmeket, játszottam videójátékokkal és azok mellett sem szeretnék elmenni szó nélkül.

Sorozat

Ez nehéz kategória. A kedvenc 2009-ben megismert sorozatom az egyértelműen a The Big Bang Theory, de az már évek óta fut. Ha a 2009-ben induló sorozatokat vesszük, akkor a győztes a Dollhouse. Eliza Dushku szériája gyengébb kezdés után eszméletlenül beindult, a második évad pedig már egyszerűen zseniális. Hatalmas tökönrúgás jár az összes amcsi baromnak aki miatt ez a széria is épp akkor kap cancel-t mikor igazán nagy durranás lett belőle.

Filmek

Sok filmet láttam idén, akadtak jobbak és rosszabbak is. A győztes nálam egyértelműen az Avatar. Pár nappal az év vége előtt olyan zseniális alkotást ismertem meg benne, hogy nem tudtam nem neki adni a trófeát, de számomra a Terminátor 4 sem sokkal marad el mögötte. Azonban ki kell osztanom az év csalódása díjat is, ami három nappal ezelőttig a Watchman-nek járt volna, de aztán megnéztem a Becstelen Brigantyk-at… Majd fogok róla bejegyzést is írni alkalomadtán, előre legyen elég annyi, hogy én sokkal többet vártam tőle. Vannak benne tarantino-s karakterek, tarantino-s jelenetek és maga a film is tarantino-s épp csak súlytalannak tűnik az egész. Elnyújtott, hosszú és igen unalmas, én sokkal többet vártam tőle a hatalmas felhajtás után…

Sport

Voltak izgalmas meccsek és versenyek az idén. Említhetném a 2009-es év csúcspontját, az U20-as foci válogatottunk VB bronzérmét, vagy a két drámai mérkőzést is hozó NBA döntőt, de a legjobb meccset a Premier League egyik városi rangadója, a menchester-i derby hozta a United és a City között. De nem szabad megfeledkeznünk az úszó VB-ről, amin hosszú évek óta a legjobb teljesítményt hozta a magyar csapat, ami aranyakban és egyéb érmekben nyilvánult meg.

Videójáték

Ez talán a legnehezebb kategória. Sok játékkal játszottam az idén, de kifejezetten idei termés csak a PES2010, az NBA 2k10 (ezt összesen fél órányit próbáltam ki eddig) illetve a Call of Duty: Modern Warfare 2 és a H.A.W.X. Mivel a játszott idő alapján mind nagyot tetszik és igazán össze sem lehet őket hasonlítani, nem hirdetnék győztest ebben a kategóriában. Húz annyira a Tomb Raider felé a szívem, hogy ha idei induló lenne a Tomb Raider Underworld, őt hoznám ki nyertesnek, de sajnos ehhez két hónappal később kellett volna megjelennie.

Az év felfedezettje

A női felfedezett számomra Selena Gomez, a Wizards of Waverly Place főszereplője. Oké, gyerekes sorozat és oké, a színésznő is gyerek még (bár mondjuk egy átlag 17éves kiherélne, ha legyerekezném) de aranyos és a sorozat is jópofa. A férfi felfedezett az idei két kedvenc filmem alapján nem is igazán lehetne más, mint Sam Worthington. Meglátjuk mit hoz számára a jövő, de jó eséllyel személyében a legújabb akciósztárt köszönthetjük.

Zene

Megannyi jó zeneszám íródott idén, de igazán csak egy ami képes volt beleégetni magát huzamosabban az agyamba és ez a Boy Does Nothing Alesha Dixon-tól.

Az év botránya

Mindent egybevetve (illetve nem mindent, mert a politikát kihagyom a szórásból) szerintem ezt a kategóriát egyértelműen a Forma-1 nyeri. Hogy egy sportbajnokság ennyire ne a sportról szóljon, az siralmas… vagy röhejes. Attól függ honnan vesszük.

Azt hiszem számomra ennyi volt 2009, meglátjuk az új év mit hoz majd…

Adva van egy első látásra közepesnek tűnő sztori, adva van egy relatíve ismeretlen színész főszereplőnek és adva van mellé egy rakás pénz… ez még ugye nem tűnik feltétlenül egy jó filmreceptnek, de ha hozzávesszük, hogy a rendező a Mídász királyhoz hasonlatosan érintésével bármit arannyá változtató James Cameron, akkor az ember már elgondolkodik és magasra teszi a lécet. Talán túlzottan is magasra, amit lehetetlen megugrani. Nos… lehetetlen? Kezdem azt hinni, hogy James Cameron számára ez a szó nem létezik, hisz nem csak hogy megugrotta a lécet, de olyan magasan, mintha katapultból lőtték volna ki. Ki merem jelenteni, hogy az Avatar talán az elmúlt tíz év legjobb filmje. Én hosszú évek óta mondogatom, hogy a mai világban már képtelenség olyan filmet gyártani, ami után az ember azt érzi, amit az elmúlt évtizedben a Jurassic Park, a Függetlenség napja, vagy a Mátrix megtekintését követően. Azok monumentális nagyszerű és a maguk nemében újító alkotások voltak, de azt követően olyan dömping jött a hasonlókból, hogy egy újabb és újabb már képtelen felidézni azt az érzést. De ez már csak a múlt, az Avatar visszaröpít minket azokba az időkbe, mikor még nem évi tíz kétszázmilliós költségvetésű film készült…

A sztori nagyjából annyi, hogy 2154-ben, a naprendszer egy távoli zugában egy Pandora nevű bolygón egy gazdag társaság egy ritka ásványt bányászik, ami kizárólag két nehézségbe ütközik: az egyik a gyönyörű planéta rettenetesen veszélyes élővilága, a másik pedig a Na’vi nevű őslakos humanoid faj, akik voltak olyan tirpák bunkók, hogy már évszázadok óta a bolygó legnagyobb ásványlelőhelye fölött laknak, költözni meg nem kívánnak. Ebbe a helyzetbe csöppen be az egykori tengerészgyalogos Jake Sully, aki kizárólag ikertestvére halálának “köszönheti” hogy a bolygóra vitték. A feladata az, hogy agyi hullámaival vezessen egy félig ember, félig na’vi génekkel rendelkező lényt, javítsa a kapcsolatokat az őslakos fajjal és segítsen a bolygó tanulmányozásában. Ezekhez a cégnek csak érintőlegesen van köze, a kutatás vezetője egy nagynevű tudósnő. Mivel Jake katona volt a bénulása előtt és mivel a bolygó veszélyei miatt jelen lévő  zsoldosok vezetője katona, nagyon hamar azon kapja magát, hogy kutatás helyett a Na’vik közötti kémkedés válik az első számú feladatává, csakhogy ahogy egyre jobban megismeri ezt a csodálatos bolygót és a Na’vi népet, már nem annyira érzi a dolgot helyesnek…

Spoilermentesen nagyjából ennyi a sztori. Mondom tulajdonképp nem túl bonyolult és meglepetésekkel sincs teli, de erre az ember inkább csak a film megtekintése után jön rá, mert azalatt a közel három óra alatt annyira berántja a a vásznon megjelenő világ hangulata, hogy az egyik ámulatból a másikba esik. A látvány egész egyszerűen elképesztő, tényleg nem igazán lehet rá szavakat találni. Bocsásson meg mindenki, hogy ilyen durván fogalmazok, de ritka nagy hülyének kell lenni, hogy valaki ezt a filmet moziban kamerával felvett videón nézze meg. A film persze van olyan jó, hogy így is élvezni lehessen, de olyan látványorgiát von el magától aki megteszi, hogy örök életére sajnálni fogja. Különösen csodás ez a látványvilág 3D-ben. Az egész bolygó, még a legapróbb falevél is él, lélegzik, tényleg csodálatos az egész. És ha ez még nem lenne elég, olyan varázslatos, mégis természetesnek ható dolgokat kreáltak a CGI részlegnél, hogy az ember csak ámul. Elég csak a lebegő sziklákat említeni, amikről vízesés ömlik az óceánba, vagy a fát, ami vagy háromszáz méter átérőjű… Alig várom, hogy kipróbálhassam a filmből készült játékot, mert ha csak fele ilyen gyönyörű lett, máris megéri kipróbálni.

A filmhez összegyűjtött színészek tökéletesen helyt állnak. A két főszereplőről 2009 előtt valószínűleg kis túlzással a szomszédjuk sem tudta, hogy kicsoda, idén viszont két igazi abszolút “A” kategóriás mozival mind Sam Worthington (T4) mind Zoe Saldana (Star Trek) a legnagyobb hollywood-i sztárok közé katapultálta magát. Nem is érdemtelenül. Kettejük közül mondjuk utóbbinak nem adatik meg, hogy emberi valójában is lássuk a filmvásznon, de az semmit nem von le a színészi teljesítményéből. A többieket illetően: ott van ugyebár Sigourney Weaver, Michelle Rodriguez (mi más lenne, mint a már megszokott kemény csaj?), vagy Giovanni Ribisi, akik azért letettek már valamit az asztalra. Ami engem illett, az utóbbit kicsit rossz választásnak érzem, hisz általában béna lúzereket, meg hülyegyerekeket alakít és legyünk őszinték, neki az áll jól. Itt nem igazán éreztem hitelesnek (nem a színészi játéka miatt) a multimilliárdos vállalat helyi kiskirályának szerepében. Aki még ismerősebb lehet a filmvásznon az Stephen Lang (a Szökevény sorozatból) aki kiválóan alakítja a betonagyú katonát, és nagyon jól lehet utálni ezért, valamint CCH Ponder, akit emberi formában Zoe Saldana-hoz hasonlóan nem láthatunk.

Az Avatar vitathatatlanul az elmúlt évek egyik legjobb filmje. Ilyen újítást évek óta nem láttunk és szerintem talán még jó sokáig nem is fogunk. Egyértelműen a tökéletes közelében jár, közelebb, mint mostanában bármely más film. A nagy kérdés csak az, hogy James Cameron tervezi-e folytatni. Ez egy kész univerzum és az ilyesmit nem szokták kiaknázatlanul hagyni. A potenciál meglenne egy fantasztikus második részhez, akár még egy sokadikhoz is, de kérdés, hogy vajon sikerülne megismételni azt, ami most számomra örökre megismételhetetlennek tűnik…

Akadt idő mikor focijátékok százai versengtek a konzolos és PC-s gamerek kegyeiért, de igazán egyik sem volt versenyképes a 94-ben induló EA Sports termék FIFA szériával. Akadtak sikeresebbek és kevésbé sikeresek is, és olyanok is amikről eleinte nem is látszott, hogy mekkora potenciál van bennük. Ez utóbbi kategóriába tartozott az International Superstar Soccer (másnéven Winning Eleven) is. A japán KONAMI kiadványát Európában eleinte kevesen vették komolyan, hisz mit is tudhatnak a japánok a fociról. És ha ez még nem lenne elég a játék grafikája is kimondottan ocsmány volt, na meg sem a csapatok, sem a játékosok nevei nem valósak voltak olyankor, mikor a FIFA szériában a sztárok arca hasonlított is az eredetihez. Ellenben akadt egy dolog, amiben a japánok már az első perctől verték az akkori királyt: a játékélmény! Jöttek a folytatások és a széria fejlődött szépen, bár még mindig elég csúnyácska volt és továbbra is Romaldo, Zadine, meg Shareer rohangált a pályán. További nagy hátránya volt az ISS-nek, hogy csak PlayStation-re adták ki, számítógépen még híre hamva sem volt, márpedig akkoriban a számítógépes játékpiac talán fejlettebb is volt a konzolosnál. A jelenleg futó PES széria utolsó előfutárának az ISS Pro Evolution két része tekinthető, a következő generációs konzolra szánt játékok alapjául ezek szolgáltak, amit azok még a nevükben is (Pro Evolution Soccer) tükröznek. Eleinte még a menürendszerük is teljesen megegyezett a korábbi szériáéval. Sajnos a grafikáról is elmondható ez a hasonlóság, a KONAMI akkoriban a külcsínra látványosan magasról tett, csak a belbecs volt a lényeg. De ez is hamarosan megváltozott, hisz az első számítógépre is kiadott focisjátékuk néhol már grafikailag is magasan verte a FIFA sorozatot, és a számítógépnek köszönhetően a játékosok a továbbra is hiányzó licenszek problémáját is orvosolhatták, nem voltak tovább olyan gondok, mint a konzolos verziónál.

Ekkoriban gyakorlatilag már csak egyetlen dolog akadt amiben a FIFA volt a király, az pedig a bajnokság mód. A PES-ben játszható bajnokság (konkrétan a Masters League mód) sokhelyütt még csak nem is a licenszek hiánya miatt volt egy nagy rakás trutyi, egyszerűen meg sem próbáltak a készítők egy akárcsak minimálisan is a valódira hasonlító bajnokság rendszert létrehozni. A Masters League mód éveken keresztül semmit nem változott, tényleg semmit, de a tavalyi PES esetében talán ez nem is volt akkora gond, hisz a focis játékok esetében elsőként megjelent ott a karrier mód, ahol egyetlen játékost irányítva végigküzdhetjük magunkat az alsó osztálybeli kiscsapattól a futballvilág csúcsára. Mindezek mellett is kijelenthetjük, hogy a PES széria a FIFA-hoz hasonlóan viszonylag keveset lépett előre az elmúlt évek során. A játékmódok változatlanok, gyakorlatilag csak apróbb grafikai finomítások, a mesterséges intelligencia lépésenkénti fejlődése, néhány új mozdulat betétele és a rendes évi adatbázisfrissítést leszámítva a PES széria semmit nem mozdult előre az elmúlt évek során.

És el is érkeztünk a PES 2010-hez.

Én azt hiszem ekkora frissítést a PES szériban eddig nem láthattunk. A játék grafikája valami frenetikus. Abszolút lebutított szint mellett is hihetetlen részletes, elképesztő, hogy a régebbi hardware-ekből is képesek még előhozni olyasmit amit már nem is gondoltunk volna. Egyre kevésbé érzékelhető, hogy a PES széria PC-s változata továbbra sem PC-re van fejlesztve elsősorban, hanem konzolról portolják. Végre a menürendszer is követi a kor követelményeit, ebben eddig hatalmas lemaradásban volt a PES, hisz az előző részé is olyan volt, mintha egy tíz évvel ezelőtti játékból emelték volna át. Előrelépés tapasztalható a menüzenék terén is. Bár már az előző évi verzióban sem a tipikus japán szintetizátorzenét kaptuk, az ideiben már kifejezetten kellemes a felhozatal, igazi focihangulatot teremtő aláfestés. De ez csak a körítés, ebben az igazat megvallva a FIFA széria még mindig előbbre jár, még ha nem is olyan sokkal, mint régebben. Sajnos a licenszek számában is az EA Sports üdvöskéje a győztes, de mint miden évben, idén is egészen biztosan hamar jönnek a kiegészítők a PES-hez, amellyel a fiktív csapatnevek, mint pl a London FC eltűnnek a játékból. Épp ezért én ennek hiányát nem érzem fontos tényezőnek, lássuk inkább a lényeget.

A játékmódok:

megint van BL (sajnos Loki nélkül) amiben megkapjuk egy Bajnokok Ligája meccs teljes körítését, mindennel együtt, olyan szinten, hogy ha végigjátszuk tényleg Európa focijának csúcsán érezhetjük magunkat. Igazából ez már tavaly is így volt, így nem igazán van benne változás.

A PES egyik legfontosabb játékmódja a Masters League, ami évek óta nem változott jelentősen, most végre teljesen, de tényleg alapjaitól fogva átalakult. Végre nem kell másodosztályból indulva vezetnünk kedvenc csapatunkat (ez mi a rákra volt egyáltalán jó?) és a második vonal eltűnésével megszűnt a vegyes bajnokság is, tehát a nagy ligák mostantól végre valóban angol, spanyol, olasz, stb néven szerepelnek, nem A, B, C ligaként, és nincsenek teszem azt argentín, vagy ukrán csapatok az angol élvonalban. Egyszerűen fel nem fogom, hogy erre miért kellett éveket várni… Mindegy, ha már megkaptuk ezt, akkor nem álltak meg ennyinél, egy komplett menedzser módot építettek be ide. A szezon elején megválaszthatjuk a csapatunk szponzorait, vannak játékosmegfigyelőink, segédmenedzserünk, a naptár is jobban hajaz a valós éves menetrendre, új játékosok igazolása sem a régi ajánlunk neki mindent amit lehet, aztán visszautasít módon megy és végre a fizetőeszköz sem az idióta fiktív kredit, hanem Euró, vagy Font. Tényleg megannyi dolog van, ami ezt a játékmódot szinte a focimenedzser programok összetettségével ruházza fel. Látszik, hogy a készítők a grafika és mesterséges intelligencia mellett ebbe ölték a legtöbb erőfeszítést.

Ott van aztán a tavaly bevezetett Became a Legend, ami egy éve valami hihetetlen jó újítás volt a rengeteg sok hibája ellenére. Magasan verte a FIFA hasonló próbálkozását. Ez ugyebár a már említett karrier mód. A nagy baj, hogy ez tavaly óta sajnos semmi jelentős fejlődést nem mutat, megmaradtak az idegesítő hibák és valami érthetetlen okból nem vették át a Masters League újításait. Persze továbbra is nagy élmény nevesincs tiniből aranylabdás szupersztárrá válni, de hogy ehhez miért kell továbbra is eltűrnünk, hogy nem egyszer három-négy nagyszerű formában lejátszott meccs után ok nélkül a kispadon találjuk magunkat, vagy hogy védekező középpályásként még akkor is lecseréljenek minket hátránynál egy meccs hajrájában, ha vezetjük a csapat góllövő és gólpasszadó ranglistáját, azt nem értem. Néhol az edző rettenetesen ésszerűtlen döntésekkel hagy ki minket a csapatból, aztán ha teszem azt csereként beállva tíz perc alatt nem produkálunk valami extrát, akkor hagy tovább a kispadon ücsörögni. Ezek sokat rombolnak a játékélményen, de az sem az igazi, hogy ebben a játékmódban továbbra is kreditekkel fizetnek minket és igazából semmi jelentősége a pénznek, hisz úgyis a szívünk szerint döntünk az igazolásokat tekintve. Ja igen, átigazolás… oké, hogy a kezünkbe adják a döntés jogát, de igazán lehetne valami jelentősége, hogy melyik csapatot választjuk, így hogy félévenként önként válthatunk klubot, valahogy az egész dolog súlytalanná válik. Persze a felsorolt hibák ellenére ez a játékmód is igazán élvezetes, aminek az oka pedig:

A játékmenet

Megszokhattuk, hogy a KONAMI fejlesztői minden évben belepakolnak valami plusszt a játékmenetbe, amitől az még az eddiginél is valóságosabb lesz. Nincs ez másképp most sem, még több mozdulat, még több csel, mint tavaly és még az eddigieknél is intelligensebb ellenfelek várnak ránk, ha belevágunk a játékba. A játékosok labdakezelése egyre reálisabbá válik, már nincs olyan, hogy már a közepesen technikás játékosokhoz is hozzáragad a labda, itt bizony van olyan, hogy még a sztárok is hibáznak néha és ez nagyon jó. Persze akik az árkád stílusú játékmenetet szeretik, azok a hajukat fogják tépni, mert a PES az kőkeményen szimuláció. Persze alsóbb szinteken itt is végig lehet cipelni a labdát a pályán mondjuk Cristiano Ronaldo-val, de a nehezebbeken már csak a csapatjáték vihet sikerre. A játékmenet igazából olyasmi a PES-ben, amiről nem igazán lehet sokat írni, ezt meg kell tapasztalni. A játék annyira kidolgozott, annyiféle variációs lehetőség van benne, hogy gyakorlatilag szinte nincs két azonos szituáció.

Összegzés:

Persze azzal tisztában vagyok, hogy a PES öreg motorosainak sok újat nem mondtam a fentiekkel, de azoknak talán igen, akik eddig csak a FIFA-t ismerték igazán, vagy egy kézlegyintéssel elintézték a PES-t: ronda a grafikája és gagyi a körítés. Ez már nem így van, a focisjátékok királya megújult, szerintem évek óta nem modernizáltak ennyit rajta, végre a külsőségeiben is felveszi a versenyt a nagy vetélytárssal. Voltak olyan évek, hogy feleslegesnek éreztem váltani az újabb verzióra, de idén még csak meg sem fordul ilyen a fejemben. A PES 2010 egyértelműen minden fontos tekintetben a valaha készült legjobb focisjáték.

A jövő héten kerül mozikba az a film ami előreláthatólag az idei év nagy durranás lesz. Én tuti sietek majd megnézni, hisz James Cameron alkotása meg 3D-s meg ilyenek, na és a látvány! Ha csak fele olyan jó lesz, mint az előzetes alapján látszik, az év, vagy akár az elmúlt évek filmje lehet belőle. Aki még nem tudna semmit róla (van még ilyen egyáltalán?) nézze meg ezt a trailert: