Volt még a kilencvenes évek végén egy játék, ami azóta is minden idők legjobb autós játékai közé tartozik. Valószínűleg mikor a rally világbajnok Collin McRae aláírta a szerződést a Codemasters-szel, nem sejtette, hogy ez legalább akkora ismertséget hoz neki, mint a bajnoki címe. Sajnos ő időközben tragikus körülmények között elhalálozott és ez aztán a játék szellemiségére is durván rányomta a bélyegét. Ami annó egy WRC szimulátornak indult az mostanra nem több mint egy sokadrangú arcade Need for Speed klón aszfaltos utcai pályák helyett murván és agyagon és talán épp ezért is került ki a legenda neve a játék címéből.

Kicsit durva vagyok? Lehet. De bocsássa meg nekem mindenki. Ha egy játék a legendás Collin McRae Rally utódjának tartja magát, akkor tegyen is meg azért mindent, hogy annak tekinthessük. Ha én leveszek a polcról valamit ami rally játéknak hirdeti magát, akkor nem rallycrossra, nem hillclimb futamokra és nem idióta kitalált soha nem létezett versenyformákra vagyok kíváncsi. Márpedig a Dirt 2 esetében szinte csak olyanokat kapunk, a hagyományos rally megmérettetések mindössze a játék 20! azaz húsz százalékát teszik ki. És ami rally, az sem rendes rally, hanem csak néhány rövid gyorsasági, teljes versenyhétvége még véletlenül sem kapott helyet a játékban. És nem csak ebben lett kevesebb még az előző Dirt-höz képest is a Dirt 2. Az ugyebár általános, hogy egy folytatás, legyen az film, könyv, videójáték, több szebb és jobb, mint az előző, ehhez képest a Dirt 2-ben a pályák rövidek, többségében könnyűek is, havas verseny továbbra sincs!!! (rallyról beszélünk vagy mifene) versenymódból ugyan van egy csomó (ezekre semmi szükség nem lenne), de játékmódból szinte semmi nincs (hadd ne kelljen már a játék elindulásától tíz percet szarakodnom csak azért, hogy kipróbálhassam a versenyzést), gyakorlatilag vagy karrier módban versenyzünk, vagy sehogy. Emellé kapunk még egy csomó tök fölösleges továbbnyomhatatlan ismertető és átvezető videót, értelmetlen “barátkozzunk a többi versenyzővel” célokat és egy csomó olyasmit amire aztán semmi szükség nincs. Gondolok itt a koponyás, vagy hawaii lányos díszekre amiket a műszerfalon helyezhetünk el, dobókockás autóillatosítókra… ezek mégis minek??? Az autókínálat durván megfogyatkozott még úgy is, hogy Subaru Impreza-ból vagy négy fajta kapott helyet a listában. Ezzel szemben például nincs se C4 WRC, se Focus WRC, amelyek ugyebár a jelenlegi egyedüli gyári WRC-k. Tehát ami igazán számít bármit egy autós játékban abban a Dirt 2 kevesebb lett minden elődjénél. Amiben pedig több, az is csak az arcade vonulatot erősíti, ilyen például az, hogy ha elbaltázunk egy kanyart, akkor visszatekerhetünk pár másodpercet és a hiba elkövetése előttről folytathatjuk a játékot… De ugyanilyen baromság a Need for Speed-ből már unalomig ismert, “futam közben rádión csevegünk a vetélytársakkal” dolog. Ezek minek kellettek? Ha már egyszer rally játék, miért kell ilyen komolytalan baromságokkal telepakolni?

Hogy mi az ami miatt mégsem mondom, hogy egy nagy kalap sz@r az egész? A grafika. Pont. Ennyi. Az autók irányítása élvezetes, oké elismerem, de ez korábban is ilyen volt, ebben nem léptek vissza, tehát megint csak ott tartunk, hogy a Dirt 2-ben egyedül a grafika az ami számít bármit is. Gyakorlatilag mostanra már tényleg lehetetlenség megkülönböztetni egy Dirt 2 ingame videót egy rallyversenyen felvett videótól. Tényleg gyönyörű, ez nem vitás. Versenyezni a dzsungelben, vagy Kína rizsföldjein tényleg lélegzetelállító élmény. De ezért tényleg megéri beújítani kemény Forintokért egy új játékot? Nem. A Dirt 2-t már képtelenség komolyan venni, gyengébb grafikával ezt a játékot a hipermarketek akciós termékei között láthatnánk. Így a név és a csilli-villi külső eladja ennyiért a gyanútlan vásárlóknak és az arcade játékok szerelmesei talán nem is csalódnak olyan hatalmasat, de bárki más, aki még a nagy öreg McRae bácsi hagyatékát keresi a Dirt 2-ben, hatalmasat fog csalódni. Ez már nem rally, csak Need for Speed köntösbe bújtatott rally szerűség.

Az elmúlt hetekben igen keveset foglalkoztam a bloggal. Ennek igazából egyetlen oka van: az, hogy amikor a gépnél ülök, akkor az időm 99%-át a Dragon Age: Vérvonalak című játék előtt töltöm. Ritka az a játék, ami ilyen jellegű függőséget képes okozni, de ennek sikerült.

Hogy miről is van szó? A Dragon Age, egy szerepjáték, mégpedig a jobb fajtából való. Az elmúlt évben a videójátékokkal kapcsolatos szavazásokon gyakorlatilag fej-fej mellett hozta el a díjakat a Call of Duty: Modern Warfare 2-vel, és ez bizony nem is véletlen. Az alapsztori és a játék teljes világa hihetetlen részletesen lett kidolgozva, nagyon látszik, hogy erre nem pár hónapot áldoztak csak… A történet amúgy tipikus fantasy, de nem az a fajta ami egy Uwe Boll agyából pattanna ki. Igazán újat nem hoz, de az ismert elemeket nagyszerűen ötvözi és már önmagában ez is képes órákra a képernyő elé ragasztani az embert. A játék egy középkor szerű fantáziavilágban játszódik, ahol vannak még varázslók, sárkányok, elfek, törpék, griffek (illetve ők már nem, mert a játék jelenére kihaltak) és egy csomó olyan lény is akivel az ember nem csak egy kihalt sikátorban nem akarna találkozni. Több évszázadonként egy vezérdémonnak sikerül feljönnie az alvilágból és a mélység teremtményeinek az “éjfattyaknak” az élére állva a világ elpusztítására tör, ezt a köznyelv “Veszedelemnek” hívja. Van egy lovagrend, a “Szürke kamarások” amely elsődleges feladata, hogy ezt megakadályozza. Mivel a történet kezdetekor már nagyon sok évszázad telt el az utolsó Veszedelem óta, a Szürke kamarások lassan megfogyatkoznak és a köznép úgy tartja, már csak a múltjukból élnek. Azonban közeleg az új Veszedelem és a Szürke kamarások embereket toboroznak a harchoz. Mi itt csatlakozunk bele a játékba, hogy milyen faj sarjaként, azt mi dönthetjük el. Lehetünk elfek, törpék, és természetesen emberek, de azokon belül is több háttérsztorival vághatunk neki a játéknak. Besoroznak minket a Szürke kamarások közé és rögtön a dolgok sűrűjében találjuk magunkat. A király serege elpusztul egy magas rangú hadúr hataloméhes árulása miatt, de a dolgot mégis ránk, azaz a Szürke kamarásokra kenik. Innentől kezdve az a feladatunk, hogy a kicsiny csapatunk élén végigkalandozzuk Ferelden országát, sereget toborozzunk az éjfattyak és az áruló hadúr ellen, valamint bizonyítsuk saját ártatlanságunkat. Nem kis feladat tekintetbe véve, hogy a Szürke kamarásokkal kölcsönös segítségnyújtási szerződést kötő elfek, mágusok, törpék és az egyetlen szóba jöhető emberi nemes úr éppen hatalmas kulimászban van, amiből ki kell húznunk őket ahhoz, hogy segítségünkre lehessenek. A történet nagy vonalakban ennyi, de rengeteg mellék küldetés is van, amik teljesítése nem kötelező, ellenben nagyon hasznos a karakterünk, illetve a csapatunk tagjainak fejlesztése és pénzszerzési szempontból. Akad például olyan küldetés, aminek teljesítésével új útitársra tehetünk szert. Új útitársak egyébként döntéseinktől függően is csatlakozhatnak hozzánk. Az egyetlen problémánk csak az lehet, hogy akárhány társat szedünk is össze, egyszerre csak hármat vihetünk magunkkal. Én szinte teljesen kezdő vagyok RPG szempontból, így igen nehezen boldogultam eleinte, de hamar bele lehet tanulni a négy ember irányításába.

Nagy szerep jut a játék során a hozott döntéseinknek. Nem csak hasznos társak esetleg muníció, pénz vagy ehhez hasonló szerzése függhet a helyes út választásától, de akaratunkon kívül akár egy kényes szituációban a rossz mellé is állhatunk, ha nem megfontoltan döntünk. Ezek nagy része persze nem olyasmi, ami józan paraszti ésszel megoldhatatlan lenne, de mégis tetszetős az, hogy mi alakíthatjuk a történet folyását és nem csupán a szereplők pályákon való végigrugdosása a feladatunk és akad azért olyan döntés is, ami valamely karakter halálát eredményezheti és nem olyan egyszerű megítélni, hogy végülis az-e a rossz… A rengeteg lehetőségnek köszönhetően, ha a fő vonalakat figyelmen kívül is hagyjuk, rengeteg olyan apróbb történetszál van, amit kibogozhatunk, ilyenek a csapatunk tagjainak háttértörténetei például. Ha már a csapat tagjairól beszélünk, bizony itt az sem mindegy ám, hogy milyen viszonyt alakítunk ki velük. Ki ügyességgel magunkba bolondíthatjuk őket, de adott esetben ha szemetek vagyunk velük, még akár az életünkre is törhetnek. Ezek megint csak olyan finomságok, amik rengeteget tesznek hozzá a játék összképéhez.
Tovább »

Előre is le szeretném szögezni, hogy bár jó ideje játszom videójátékokkal, a Call of Duty féle első nézetes akciójátékok eddig szinte teljesen kimaradtak az életemből, szóval a kritikára is így tessék tekinteni.

A Modern Warfare a nagyközönség által talán leginkább várt idei játék és meglepő módon többé-kevésbé képes is megfelelni a vele szemben támasztott teljesíthetetlen elvárásoknak. Ami rögtön az ember szemébe ötlik, az a játék csodálatos grafikai kidolgozottsága. Gyakorlatilag amint nekivágunk a történet játékmódnak, rögtön egy sivatagi támaszponton találjuk magunkat, szinte az azonnal az akció sűrűjében. Itt elsajátíthatjuk az alapvető fogásokat. Én minden játékot gamepad-del játszom, de ugyebár egy PC-s FPS esetén ez teljességgel megvalósíthatatlan, szóval kénytelen voltam megszokni a billentyűzet + egér kombinációt, de ez meglepő módon könnyű volt, ezért mindenképp pluszpont jár a készítőknek.

Ami miatt már nem jár dicséret, az a történet mód pofátlan rövidsége. Abszolút kezdőként is alig 6 óra volt a teljes végigjátszása, ami nagyon rövid. Ellenben az is igaz, hogy a Modern Warfare 2 célközönsége egyértelműen az online játékközösség, márpedig a multiplayer játékra az MF2 tökéletes választás. Visszatérve a történetre: a rövidségért cserébe kárpótolnak az igazán ötletesen kidolgozott küldetések. Van itt gyakorlatilag minden nemű harci tevékenység, ami a valóságban előfordulhat. Érezhetjük magunkat a Sólyom végveszélyben klausztrofób városi körülményei között, ostromolhatjuk a Fehér házat, a magukat oda bevető terroristák kiszorítása céljából, de van itt rejtett beszivárgás katonai bázisra, olajfúrótorony visszafoglalása, vagy kivonási pontra jutás ellenséges területen. A küldetések izgalmasak, pörgősek, illetve feszültséggel teliek és egy percig sem unja őket az ember. Gyakorlatilag tökéletes harci szimulációt kapunk a fejlövés fájdalmas lehetősége nélkül. Harci helyzetben halljuk ahogy a lövedékek elsüvítenek a fülünk mellett, ha villanógránát robban másodpercekre megvakulunk, de még helikopter balesetet is átélünk, tehát gyakorlatilag mindent megkapunk, hogy valóban a harctéren érezzük magunkat. A társaink és az ellenségünk intelligenciája meglepően magas, gyorsan reagálnak bármilyen helyzetben, összehangoltan mozognak, fedezik egymást, mindent úgy tesznek, ahogy valódi katonák is tennék azonos helyzetben. Egy lövöldözés játék esetében nem is kérdéses, hogy a fegyver felhozatal alapvető fontosságú, nos itt abból is kapunk szép számmal. A legmodernebb gépfegyverek ugyanúgy szerepet kapnak, ahogy például az AK 47-es, vagy a Dragunov távcsöves mesterlövész puska. A hangulat tényleg fenomenális, nem csoda, hogy ekkora siker lett a játék. A történet módról már csak annyit, hogy hiába a küldetések változatossága, de maga a sztori egy hatalmas nagy nulla. Számomra az sem túl pozitív dolog (bár tudom ez másokat nem zavar), hogy a játék során több karakter bőrébe bújunk, tehát kicsit nehezebb így kötődni az épp aktív karakterhez. Ez persze már inkább csak kötekedés.

Van itt a multiplayer játékmód mellett egy másik is, amely gyakorlatilag különböző rövidebb küldetések összessége. Itt nincs sztori, ami összekötné a jeleneteket, szimplán megyünk és lőjük az ellent (vagy osonunk el a háta mögött). Ez már félig-meddig tekinthető multiplayer-nek is, hisz ezeket társainkkal co-operálva is teljesíthetjük.

Sajnos egyelőre idáig jutottam a játékkal, a tényleges multiplayer kipróbálásáig nem jutottam még el, mert túlságosan kezdőnek érzem magam hozzá, ahhoz meg semmi kedvem, hogy tízéves gyerekek öt másodperc alatt rongyosra rugdossák a seggem.

Konklúzió: a Modern Warfare 2 tökéletes választás az FPS játékok szerelmeseinek, megfelelő vassal pedig a látvány is valami csodálatos. Ha pedig harci szimuláció szempontjából nézzük? Nos, akkor sincs oka szégyenkezni, ennél reálisabban nem igazán lehetne visszaadni a harcok valódi természetét.

Az elmúlt év sok szempontból hozott változásokat az életemben. Ott van pl a munka ahol először informatikusból munkanélküli, majd munkanélküliből katona lettem. Ami igazán vicces a dologban, hogy ez folyamatos színvonalbeli emelkedést jelent… Lehet egyszer majd írok az előző munkámról is, maradjunk annyiban, hogy nem volt még olyan melóhelyem ahonnan szívesebben jöttem el.

Az eddigi punnyadásból tavaly kezdtem el kirángatni magam és kezdtem el újra sportolni. Hogy milyen sikereim lesznek e-téren még nem tudom, mert a kiképzés óta egyetlen edzésen sem tudtam megjelenni, szóval ez még a jövő zenéje, de mindenképp pozitív pont.

A tavalyi év végén kisebb pénzösszeghez jutottam, ami arra épp elég lesz, hogy rendezzem a korábban összeszedett tartozásaim egy részét, megjavíttassam a kocsim, (vannak gondjai most szép számmal) és ebből sikerült modernizálni is egy kicsit a  számítógépet, amin így mostanra már a legaktuálisabb játékok is szép grafikával futnak.

Akadtak negatív dolgok is, ott van mindjárt a már említett albérlős esetünk, amely akkora kárt jelent, hogy a kisebb pénzösszeg amihez jutottam rögtön rámehetne a helyrehozatalára, ha egyben akarnánk kifizetni a dolgot. De az sem pozitív, igaz, hogy ez nem konkrétan a tavalyi évhez kötődik, hogy a törzsgyökeres csepeli családunk teljesen szétszóródott az országban, így pl a nagyanyámat és édesanyámat tavaly összesen ha hatszor-hétszer láttam. Bizony a pénz nagy úr, és ami azt illeti a hat hónapi munkanélküliség elég rendesen lenullázott minket anyagilag, egy fizetésből elég nehéz megélni…

Szóval ez volt 2009 magánéleti szempontból. Az év eleje nagyon szar volt, bár sajnos ez csak az elmúlt hosszú évek tendenciájának folytatása volt, de a végére, legfőképp az utolsó másfél-két hónapra nagyon sokat javult a helyzet, remélem most már ez lesz a jellemző.

Volt 2009-ben azonban sok más dolog is, néztem sorozatokat, filmeket, játszottam videójátékokkal és azok mellett sem szeretnék elmenni szó nélkül.

Sorozat

Ez nehéz kategória. A kedvenc 2009-ben megismert sorozatom az egyértelműen a The Big Bang Theory, de az már évek óta fut. Ha a 2009-ben induló sorozatokat vesszük, akkor a győztes a Dollhouse. Eliza Dushku szériája gyengébb kezdés után eszméletlenül beindult, a második évad pedig már egyszerűen zseniális. Hatalmas tökönrúgás jár az összes amcsi baromnak aki miatt ez a széria is épp akkor kap cancel-t mikor igazán nagy durranás lett belőle.

Filmek

Sok filmet láttam idén, akadtak jobbak és rosszabbak is. A győztes nálam egyértelműen az Avatar. Pár nappal az év vége előtt olyan zseniális alkotást ismertem meg benne, hogy nem tudtam nem neki adni a trófeát, de számomra a Terminátor 4 sem sokkal marad el mögötte. Azonban ki kell osztanom az év csalódása díjat is, ami három nappal ezelőttig a Watchman-nek járt volna, de aztán megnéztem a Becstelen Brigantyk-at… Majd fogok róla bejegyzést is írni alkalomadtán, előre legyen elég annyi, hogy én sokkal többet vártam tőle. Vannak benne tarantino-s karakterek, tarantino-s jelenetek és maga a film is tarantino-s épp csak súlytalannak tűnik az egész. Elnyújtott, hosszú és igen unalmas, én sokkal többet vártam tőle a hatalmas felhajtás után…

Sport

Voltak izgalmas meccsek és versenyek az idén. Említhetném a 2009-es év csúcspontját, az U20-as foci válogatottunk VB bronzérmét, vagy a két drámai mérkőzést is hozó NBA döntőt, de a legjobb meccset a Premier League egyik városi rangadója, a menchester-i derby hozta a United és a City között. De nem szabad megfeledkeznünk az úszó VB-ről, amin hosszú évek óta a legjobb teljesítményt hozta a magyar csapat, ami aranyakban és egyéb érmekben nyilvánult meg.

Videójáték

Ez talán a legnehezebb kategória. Sok játékkal játszottam az idén, de kifejezetten idei termés csak a PES2010, az NBA 2k10 (ezt összesen fél órányit próbáltam ki eddig) illetve a Call of Duty: Modern Warfare 2 és a H.A.W.X. Mivel a játszott idő alapján mind nagyot tetszik és igazán össze sem lehet őket hasonlítani, nem hirdetnék győztest ebben a kategóriában. Húz annyira a Tomb Raider felé a szívem, hogy ha idei induló lenne a Tomb Raider Underworld, őt hoznám ki nyertesnek, de sajnos ehhez két hónappal később kellett volna megjelennie.

Az év felfedezettje

A női felfedezett számomra Selena Gomez, a Wizards of Waverly Place főszereplője. Oké, gyerekes sorozat és oké, a színésznő is gyerek még (bár mondjuk egy átlag 17éves kiherélne, ha legyerekezném) de aranyos és a sorozat is jópofa. A férfi felfedezett az idei két kedvenc filmem alapján nem is igazán lehetne más, mint Sam Worthington. Meglátjuk mit hoz számára a jövő, de jó eséllyel személyében a legújabb akciósztárt köszönthetjük.

Zene

Megannyi jó zeneszám íródott idén, de igazán csak egy ami képes volt beleégetni magát huzamosabban az agyamba és ez a Boy Does Nothing Alesha Dixon-tól.

Az év botránya

Mindent egybevetve (illetve nem mindent, mert a politikát kihagyom a szórásból) szerintem ezt a kategóriát egyértelműen a Forma-1 nyeri. Hogy egy sportbajnokság ennyire ne a sportról szóljon, az siralmas… vagy röhejes. Attól függ honnan vesszük.

Azt hiszem számomra ennyi volt 2009, meglátjuk az új év mit hoz majd…

Akadt idő mikor focijátékok százai versengtek a konzolos és PC-s gamerek kegyeiért, de igazán egyik sem volt versenyképes a 94-ben induló EA Sports termék FIFA szériával. Akadtak sikeresebbek és kevésbé sikeresek is, és olyanok is amikről eleinte nem is látszott, hogy mekkora potenciál van bennük. Ez utóbbi kategóriába tartozott az International Superstar Soccer (másnéven Winning Eleven) is. A japán KONAMI kiadványát Európában eleinte kevesen vették komolyan, hisz mit is tudhatnak a japánok a fociról. És ha ez még nem lenne elég a játék grafikája is kimondottan ocsmány volt, na meg sem a csapatok, sem a játékosok nevei nem valósak voltak olyankor, mikor a FIFA szériában a sztárok arca hasonlított is az eredetihez. Ellenben akadt egy dolog, amiben a japánok már az első perctől verték az akkori királyt: a játékélmény! Jöttek a folytatások és a széria fejlődött szépen, bár még mindig elég csúnyácska volt és továbbra is Romaldo, Zadine, meg Shareer rohangált a pályán. További nagy hátránya volt az ISS-nek, hogy csak PlayStation-re adták ki, számítógépen még híre hamva sem volt, márpedig akkoriban a számítógépes játékpiac talán fejlettebb is volt a konzolosnál. A jelenleg futó PES széria utolsó előfutárának az ISS Pro Evolution két része tekinthető, a következő generációs konzolra szánt játékok alapjául ezek szolgáltak, amit azok még a nevükben is (Pro Evolution Soccer) tükröznek. Eleinte még a menürendszerük is teljesen megegyezett a korábbi szériáéval. Sajnos a grafikáról is elmondható ez a hasonlóság, a KONAMI akkoriban a külcsínra látványosan magasról tett, csak a belbecs volt a lényeg. De ez is hamarosan megváltozott, hisz az első számítógépre is kiadott focisjátékuk néhol már grafikailag is magasan verte a FIFA sorozatot, és a számítógépnek köszönhetően a játékosok a továbbra is hiányzó licenszek problémáját is orvosolhatták, nem voltak tovább olyan gondok, mint a konzolos verziónál.

Ekkoriban gyakorlatilag már csak egyetlen dolog akadt amiben a FIFA volt a király, az pedig a bajnokság mód. A PES-ben játszható bajnokság (konkrétan a Masters League mód) sokhelyütt még csak nem is a licenszek hiánya miatt volt egy nagy rakás trutyi, egyszerűen meg sem próbáltak a készítők egy akárcsak minimálisan is a valódira hasonlító bajnokság rendszert létrehozni. A Masters League mód éveken keresztül semmit nem változott, tényleg semmit, de a tavalyi PES esetében talán ez nem is volt akkora gond, hisz a focis játékok esetében elsőként megjelent ott a karrier mód, ahol egyetlen játékost irányítva végigküzdhetjük magunkat az alsó osztálybeli kiscsapattól a futballvilág csúcsára. Mindezek mellett is kijelenthetjük, hogy a PES széria a FIFA-hoz hasonlóan viszonylag keveset lépett előre az elmúlt évek során. A játékmódok változatlanok, gyakorlatilag csak apróbb grafikai finomítások, a mesterséges intelligencia lépésenkénti fejlődése, néhány új mozdulat betétele és a rendes évi adatbázisfrissítést leszámítva a PES széria semmit nem mozdult előre az elmúlt évek során.

És el is érkeztünk a PES 2010-hez.

Én azt hiszem ekkora frissítést a PES szériban eddig nem láthattunk. A játék grafikája valami frenetikus. Abszolút lebutított szint mellett is hihetetlen részletes, elképesztő, hogy a régebbi hardware-ekből is képesek még előhozni olyasmit amit már nem is gondoltunk volna. Egyre kevésbé érzékelhető, hogy a PES széria PC-s változata továbbra sem PC-re van fejlesztve elsősorban, hanem konzolról portolják. Végre a menürendszer is követi a kor követelményeit, ebben eddig hatalmas lemaradásban volt a PES, hisz az előző részé is olyan volt, mintha egy tíz évvel ezelőtti játékból emelték volna át. Előrelépés tapasztalható a menüzenék terén is. Bár már az előző évi verzióban sem a tipikus japán szintetizátorzenét kaptuk, az ideiben már kifejezetten kellemes a felhozatal, igazi focihangulatot teremtő aláfestés. De ez csak a körítés, ebben az igazat megvallva a FIFA széria még mindig előbbre jár, még ha nem is olyan sokkal, mint régebben. Sajnos a licenszek számában is az EA Sports üdvöskéje a győztes, de mint miden évben, idén is egészen biztosan hamar jönnek a kiegészítők a PES-hez, amellyel a fiktív csapatnevek, mint pl a London FC eltűnnek a játékból. Épp ezért én ennek hiányát nem érzem fontos tényezőnek, lássuk inkább a lényeget.

A játékmódok:

megint van BL (sajnos Loki nélkül) amiben megkapjuk egy Bajnokok Ligája meccs teljes körítését, mindennel együtt, olyan szinten, hogy ha végigjátszuk tényleg Európa focijának csúcsán érezhetjük magunkat. Igazából ez már tavaly is így volt, így nem igazán van benne változás.

A PES egyik legfontosabb játékmódja a Masters League, ami évek óta nem változott jelentősen, most végre teljesen, de tényleg alapjaitól fogva átalakult. Végre nem kell másodosztályból indulva vezetnünk kedvenc csapatunkat (ez mi a rákra volt egyáltalán jó?) és a második vonal eltűnésével megszűnt a vegyes bajnokság is, tehát a nagy ligák mostantól végre valóban angol, spanyol, olasz, stb néven szerepelnek, nem A, B, C ligaként, és nincsenek teszem azt argentín, vagy ukrán csapatok az angol élvonalban. Egyszerűen fel nem fogom, hogy erre miért kellett éveket várni… Mindegy, ha már megkaptuk ezt, akkor nem álltak meg ennyinél, egy komplett menedzser módot építettek be ide. A szezon elején megválaszthatjuk a csapatunk szponzorait, vannak játékosmegfigyelőink, segédmenedzserünk, a naptár is jobban hajaz a valós éves menetrendre, új játékosok igazolása sem a régi ajánlunk neki mindent amit lehet, aztán visszautasít módon megy és végre a fizetőeszköz sem az idióta fiktív kredit, hanem Euró, vagy Font. Tényleg megannyi dolog van, ami ezt a játékmódot szinte a focimenedzser programok összetettségével ruházza fel. Látszik, hogy a készítők a grafika és mesterséges intelligencia mellett ebbe ölték a legtöbb erőfeszítést.

Ott van aztán a tavaly bevezetett Became a Legend, ami egy éve valami hihetetlen jó újítás volt a rengeteg sok hibája ellenére. Magasan verte a FIFA hasonló próbálkozását. Ez ugyebár a már említett karrier mód. A nagy baj, hogy ez tavaly óta sajnos semmi jelentős fejlődést nem mutat, megmaradtak az idegesítő hibák és valami érthetetlen okból nem vették át a Masters League újításait. Persze továbbra is nagy élmény nevesincs tiniből aranylabdás szupersztárrá válni, de hogy ehhez miért kell továbbra is eltűrnünk, hogy nem egyszer három-négy nagyszerű formában lejátszott meccs után ok nélkül a kispadon találjuk magunkat, vagy hogy védekező középpályásként még akkor is lecseréljenek minket hátránynál egy meccs hajrájában, ha vezetjük a csapat góllövő és gólpasszadó ranglistáját, azt nem értem. Néhol az edző rettenetesen ésszerűtlen döntésekkel hagy ki minket a csapatból, aztán ha teszem azt csereként beállva tíz perc alatt nem produkálunk valami extrát, akkor hagy tovább a kispadon ücsörögni. Ezek sokat rombolnak a játékélményen, de az sem az igazi, hogy ebben a játékmódban továbbra is kreditekkel fizetnek minket és igazából semmi jelentősége a pénznek, hisz úgyis a szívünk szerint döntünk az igazolásokat tekintve. Ja igen, átigazolás… oké, hogy a kezünkbe adják a döntés jogát, de igazán lehetne valami jelentősége, hogy melyik csapatot választjuk, így hogy félévenként önként válthatunk klubot, valahogy az egész dolog súlytalanná válik. Persze a felsorolt hibák ellenére ez a játékmód is igazán élvezetes, aminek az oka pedig:

A játékmenet

Megszokhattuk, hogy a KONAMI fejlesztői minden évben belepakolnak valami plusszt a játékmenetbe, amitől az még az eddiginél is valóságosabb lesz. Nincs ez másképp most sem, még több mozdulat, még több csel, mint tavaly és még az eddigieknél is intelligensebb ellenfelek várnak ránk, ha belevágunk a játékba. A játékosok labdakezelése egyre reálisabbá válik, már nincs olyan, hogy már a közepesen technikás játékosokhoz is hozzáragad a labda, itt bizony van olyan, hogy még a sztárok is hibáznak néha és ez nagyon jó. Persze akik az árkád stílusú játékmenetet szeretik, azok a hajukat fogják tépni, mert a PES az kőkeményen szimuláció. Persze alsóbb szinteken itt is végig lehet cipelni a labdát a pályán mondjuk Cristiano Ronaldo-val, de a nehezebbeken már csak a csapatjáték vihet sikerre. A játékmenet igazából olyasmi a PES-ben, amiről nem igazán lehet sokat írni, ezt meg kell tapasztalni. A játék annyira kidolgozott, annyiféle variációs lehetőség van benne, hogy gyakorlatilag szinte nincs két azonos szituáció.

Összegzés:

Persze azzal tisztában vagyok, hogy a PES öreg motorosainak sok újat nem mondtam a fentiekkel, de azoknak talán igen, akik eddig csak a FIFA-t ismerték igazán, vagy egy kézlegyintéssel elintézték a PES-t: ronda a grafikája és gagyi a körítés. Ez már nem így van, a focisjátékok királya megújult, szerintem évek óta nem modernizáltak ennyit rajta, végre a külsőségeiben is felveszi a versenyt a nagy vetélytárssal. Voltak olyan évek, hogy feleslegesnek éreztem váltani az újabb verzióra, de idén még csak meg sem fordul ilyen a fejemben. A PES 2010 egyértelműen minden fontos tekintetben a valaha készült legjobb focisjáték.

Már hosszú-hosszú évek óta, egészen pontosan a Lock On megjelenésétől kezdve a számítógépes vadászrepülő-szimulátor élet úgy ahogy van meghalt. Adtak ki jónéhányat persze, de kizárólag második világháborús, vagy annál régebbi témájúakat, MIG 29-esekről, Tomcat-ekről, vagy Raptor-okról számítógépes játékban álmodni sem lehetett, maradt csak az ezeréves Lock On és a rajongók által toldozott-foltozott grafikája valamint kiegészítői, amik persze minőségben lazán verték az eredeti játék tartalmát. Félreértés ne essék, a Lock On természetesen a jelenleg elérhető legteljesebb, legkiforrottabb és legvalóságosabb vadászrepülőgép-szimulátor, de a nagyközönség számára ezen erényei inkább a hátrányának számítanak. Ha valakinek nincs affinitása megtanulni egyszerre százegynéhány gomb kezelését és nem vesz professzionális botkormányt a játékhoz, akkor nincs is értelme belefognia. Az kőkeményen a hardcore szimulátor fanok játéka. Na de mi van azokkal, akik csak egy kis felhőtlen légi csihi-puhira vágynak? Ők azok akik számára a játékkonzol nélküliség eddig nagy pofára esés volt, azonban ennek most vége, mert megérkezett az Ace Combat széria számítógépes megfelelője a H.A.W.X.

És hogy miért az Ace Combat hasonlat? Egyszerű. Ez a játék egy az egyben ugyanaz. Semmi szimulátoros komolyság, egyszerű röpködés, lövöldözés a levegőben, és a küldetéseket érdekes(nek szánt) sztori köti össze. Az alaptörténet annyi lenne, hogy mi az amcsi hadsereg egyik vadászpilótáját alakítjuk, aki épp frissen szerelt le, és belépett egy újonnan alakuló legális magánhadsereg kötelékébe. Ez egy cég, amely különböző kormányok megbízatásait fogadja el, olyan kormányokét akiknek nincs elég pénzük megfelelő saját hadseregre, vagy csak sajnálják rá az erőforrásokat (esetleg erkölcsileg szürke zónába kéne menni, amit a saját seregükre nem igazán bíznának). A cég pár év alatt nagyon kinövi magát és az általunk alakított pilótának, valamint az ő csapatának egyre inkább kezdenek gyanúsak lenni a küldetések, ami végül 2021-ben ott csúcsosodik ki, hogy a vállalat amerikai hadihajók elpusztítására ad nekik parancsot. Ez már több a soknál, így a HAWX pilótái munkaadójuk ellen fordulnak, aki nem sokkal később már a teljes USA-val hadban áll. Nagy vonalakban ennyi a sztori és ha őszinték akarunk lenni, egy Tom Clancy nevével fémjelzett játéktól ennél többet várnánk. Ha viszont azt vesszük, hogy egy vadászgépes játékban a történet sokadrangú, akkor nincs is vele baj. A küldetések kellőképp változatosak, van földi csapatok védelmezése, légijármű útjának biztosítása, földi célpontok elpusztítása, légi harc, lopakodás a radar alatt és szinte minden, amire a vadászgépeket a valóságban is használják. Az új gépeket és fegyverrendszereket egyébként nem csak a küldetések végigtolásáért kaphatjuk meg, hanem bizonyos számú tapasztalati pont megszerzése esetén is, érdemes tehát minden ellenfelet kicsinálni és figyelni az instrukciókat, hogy miért jár igazán magas pontszám. (megsúgom, nem egy földi légvédelmi-ágyú kilövéséért)

Akkor lássuk az erényeket: a játék grafikája gyönyörű. Tényleg minden apró részletet kidolgoztak, amire még rá is tesznek egy lapáttal azzal, hogy olyan gyönyörű helyszínek felett repülhetünk, mint pl Rio de Janeiro, de láthatjuk még a Fehér házat, vagy a Pentagon-t is. A gépek kidolgozottsága is csodálatos, tényleg minden részletre odafigyeltek a készítők. Külön pacsi jár nekik azért, hogy a játékélményért nem kell igazán brutális vas, a gépigény mai szemmel nézve nagyon is barátságos. P4 1 Giga RAM-mal és 128 Megás videókártyával már bőven elég neki az élvezető sebességhez. Az irányítás egyszerű, mint a faék, gyakorlatilag egy nyolcgombos joy-ra ki lehet osztani minden funkciót, nem kell félpercenként a billentyűzet után kapkodni minden apróságért. A választható gépek mennyisége is igen bő. Szinte minden az elmúlt két évtizedben (vagy még akár annál picit régebben is) hadrendben lévő vadászgépet irányíthatunk, legyen az akár orosz, akár nyugati. Ahhoz képest, hogy nem szimulátor, még a repülés fizikája is egész korrekten lett megoldva (persze vannak benne érdekes húzások), de ebbe azért a Lock On fanatikusok biztosan belekötnének. A játék megtanulása igazán egyszerű, gyakorlatilag az első küldetés során el is lehet sajátítani a fontosabb fogásokat, de az újabb lehetőségek megjelenésével kapunk oktatóküldetéseket is, amik kizárólag a tanulásra szolgálnak. Minden küldetés előtt választhatunk nehézségi szintet, ami úgy néz ki, hogy a teljesen gyakorlatlanok bizony még a legkönnyebb szinten is meg fognak izzadni a játékkal, az igazán profik számára viszont a legnehezebb sem lesz igazán legyőzhetetlen kihívás és ezt tessék úgy érteni, hogy egyetlen vasárnap délután alatt végig lehet tolni az egészet. Bár ennek sokadrangúnak kellene lennie, sajnos nem az: a menürendszer fényévekkel szebb és átláthatóbb, mint a Lock On esetében. Gyönyörű animációk és csilli-villi képek akármerre lépünk a menürendszerben, tényleg nem találkozunk játék közben sehol olyannal, ami nem esne jól a szemünknek.

Vannak azért negatívumok is. Elsősorban a játék egyszerűségére vonatkozólag. Gondolok itt arra, hogy minden gépnek ötfajta tulajdonsága van, és nagyon nem is érezzük a különbségeket. Persze a sebesség, vagy fordulékonyság meghatározó a légiharcban, de ennél több eltérés egyszerűen nem tapasztalható a gépek között. Az irányítás túl van biztosítva. Oké, hogy van automatika ami nem engedi túlságosan visszavenni a tempót, de azért ami a HAWX-ban van, az nettó köcsögség. Az automatika kikapcsolható, de olyankor külső nézetre vált a játék, méghozzá nem a gép mögül nézzük típusú külső nézetre, hanem a kétszáz méter távolságról oldalról nézzük, hogy mi történik fajtájúra. Olyan mintha egy távirányítós gépet irányítanánk, nem pedig egy vadászgép pilótaülésében ülnénk. Ez rettenetesen idegesítő és bár nem szimulátorélményre vágyik akik a HAWX-ot választja a Lock On helyett, azért mégiscsak illúzióromboló. Bár biztos vannak akit nem idegesít, de én pl hiányoltam a fel és leszállást. Azt valamiért teljesen kihagyták a játékból. Itt sem azt várná el az ember, hogy olyan összetett legyen a dolog, mint a valóságban, sőt én még azt sem várnám el, hogy kötelező érvényű legyen, de választható funkcióként igazán belerakhatták volna, hogy aki fel- és leszállni is szeretne a géppel, az megtehesse. A mesterséges intelligenciától sem vagyok olyan nagyon elájulva. A saját társaink gyakran nem kezdenek neki egy feladat végrehajtásának, csak ha mi utasítjuk őket, márpedig sokféle parancsot nem tudunk kiadni nekik (támadja meg az éppen célbavett ellenséget, vagy védjen minket meg tőle) Ugyanúgy elég buták az ellenség gépei is, akiket a célpontjuktól (legyen az akár nehézbombázó, akár a Légierő Egy) egyszerűen el lehet csalni, ha nincsenek még lőtávolban tőle. Az ilyesmi persze online multiplayer módban fel sem tűnne az embernek, azonban sajnos jelenleg az online háttér még igencsak kiforratlan a HAWX-hoz, pedig azzal lehetne igazán feldobni a játékélményt.

Nem igazán tudom, hogy hova írjak olyanokat, amik a szimuláció teljes hiányát érintik. Van akinek ez jó, van akit zavar, de én nem merném őket egyértelműen egyik kategóriába sem sorolni. Ilyen például az, hogy (bár ez nehézségi szint szerint változó, de) a gépünk több rakétatalálatot is kibír, valamint, hogy az ellenfél gépeit is gyakran kétszer kell seggbe durrantani, hogy egyszer meghaljanak. Persze ez óriási köcsögség lenne a valóságban ahol egy vadászgép csak véges számú rakétát bír magával cipelni, itt azonban normál rakétából olyan 150-et kapunk minden küldetéshez, és ezekhez jönnek még a kiegészítő fegyverek amikhez szintén akad úgy 40-50 skuló, hogy a kifogyhatatlan gépágyúról már ne is beszéljünk. A játékba megannyi segítség is be van építve, ilyen például az ERS ami egy folyosót rajzol elénk, amelyben repülve könnyebben célba vehetjük az ellent. Ilyen ugyebár a valóságban nincs, de persze itt sem kötelező használni (kivéve ahol igen). A korábban már említett automatika kikapcsolása (ami a gép túlzott visszalassításától véd) szintén igen érdekes helyzetet állít elő, hisz a játék onnantól kezdve kissé rugalmasan értelmezi a fizika törvényeit és olyanokat is enged megtenni, ami a valóságban képtelenség.

Igazából lehet csűrni-csavarni a szót, de a lényeg az, hogy a HAWX egy igazán élvezetes repülős-lövöldözős játék, lélegzetelállító grafikával és kellőképp érdekes sztorival, amit akár figyelmen kívül is lehet hagyni, ha valakit nem érdekel. Én mindenkinek ajánlom aki szereti a vadászgépeket, még a keményvonalas Lock On rajongóknak is, hisz egy-két kellemes délutánt nekik is biztosan szerezhet ez a játék.

Ez a történet, csakúgy mint Ted Mosbey találkozásának ismertetése a feleségével, az óceánban megjelenő első egysejtűek kialakulásától kezdve indul. Történt még úgy 94-95 tájékán, hogy igazán komolyan elkezdtem érdeklődni a kosárlabda iránt. Nekem akkoriban nem Nintendo-m volt, mint megannyi gyereknek, hanem ilyen 2-3000 Ft-ért vehető játékgépem, amihez szintén volt Super Mario, meg ilyenek, de összességében egy elég buta valami volt. Eneek ellenére azért így sikerült kosaras játékot szerezni hozzá. Na az volt az első csalódásom a világ egyik legszebb sportjának videójáték adaptációjával kapcsolatban. Ezt követte az NBA 89 PC-s változata (jó ez mondjuk igazságtalan, hisz azzal 1997-ben találkoztam) amitől ráadásul olyan vírust kaptam, hogy az egész gép elszállt. Azután jött az NBA 96 amihez megdupláztam a gépem memóriáját (Egy 386DX 4 Mega RAM-ját 8 Megára! ), de még úgy sem volt képes elindulni. Ezt követően a Playstation megjelenésével végre a kipróbálásnál tovább jutottam egy játékkal (NBA Live 98) és végre valóban önmagáért csalódhattam óriásit egy kosaras programban. Robotszerű darabos mozgás (mikor a focisjátékok már akkor is tele voltak gyönyörű folyamatos animációkkal) ráadásul kevés is, hisz a megannyi kosaras cselből össz-vissz kettőt lehetett megvalósítani, azokat is iskolatechnikával, nem úgy ahogy az igazán nagyok teszik. A legviccesebb mégis a zsákolások megvalósítása volt, hisz leginkább a kínai kung-fu filmek repülései jutottak az ember eszébe róluk. A legközelebbi próbálkozásom az NBA Live 2001 volt, még szintén PSX-re de a csalódás ugyanakkora volt. A játékosok kidolgozottsága valamivel jobb volt, de a mozgás darabossága és gyér száma megmaradt. Ezután már csak PC-n ismerkedtem az EA Sports (az egyedüli fellelhető kosaras játék gyártója) NBA kiadásaival. Először az NBA Live 2005-tel. Két napnyi próbálkozás után annyira megutáltam, hogy még a DVD-t is kihajítottam amire írva volt. Egyszerűen hihetetlen, hogy mintha a mozgások animációjával foglalkozó csapat, 98 óta nem is dolgozott volna semmit. Oké bekerült pár új csel, de még mindig rettentő darabosan voltak összekötve a mozdulatok. A játékmenet még csak nyomokban sem emlékeztetett egy valódi kosármeccsre, a védők buták voltak, a fizika pocsék. Az irányítást ráadásul megterhelték olyan fölösleges dolgokkal, mint hogy egy látványos passzért három gombot kellett egyszerre nyomni és csak bizonyos játékosok voltak képesek rájuk. Szintén a passzokhoz kötődött, hogy ha az ember futás közben próbálkozott eggyel, akkor a játékos megállt, két kézbe vette a labdát és csak úgy volt hajlandó passzolni. Na és a grafika… Mikor a Pro Evo Soccer aktuális kiadásában fotografikus minőségű arca volt a játékosoknak, az NBA Live-ban mintha gumiból lett volna mindenkinek. Élettelen beesett szemek, valószínűtlen bőr. Szóval egyszerűen rettenetes. És akkor még nem is beszéltünk az EA Sports játékok (ez érvényes a FIFA-ra, NHL-re és Madden NFL-re, de lehet, hogy a többire is, de én csak ezekkel játszottam) talán legérthetetlenebb, legelcseszettebb funkciójáról: a saját játékos létrehozásáról. Lehet ugyan állítgatni egy csomó mindent, de életszerű arcot létrehozni akkora eséllyel lehet, mint Albacomp-pal NBA-t nyerni. Ráadásul néhány az arcot nagyban meghatározó dologból igen gyér a lista. Hét-nyolc féle hajstílust választhatunk, de még véletlenül sem olyanokat, amilyen embereknek lenni szokott, ráadásul úgy festenek, mintha egy műanyag kalapot raktak volna a játékos fejére, az életszerűségnek még a látszatát is mellőzve. Az arcszőrzettel is hasonló volt a helyzet, kiegészítve azzal, hogy valami érthetetlen okból az EA-nél úgy gondolják, hogy a férfiak képtelenek szimmetrikusan nyírni a szakállukat. Oké, hogy tökéletesen egyenletesre nyírni a szakállat képtelenség, de az azért túlzás, hogy a szakáll egyik oldalának már az állcsúcson vége van, a másik meg szinte a barkóig ér. Jelzem ez is olyasmi, amit a Pro Evo Soccer-ben érdekes módon jól meg tudtak csinálni (Mármint a játékos arc testreszabást. Ott képes voltam megcsinálni a saját arcomat egész élethűen, itt csak Fred Flinstone sikerült). Számomra számítógépes anomália, hogy ott 22 életszerű embert tud a pályán mozgatni a program, itt meg csak 10 gumibábút.

A legutolsó próbám az utolsó PC-re kiadott NBA Live volt, a 2008-as változat, de mivel az égegyadta világon semmi lényegi változás nem történt a 2005-öshöz képest (garfikailag alig több mint a nulla, mozgásokat, játékintelligenciát, játékosépítési funkciót tekintve még az az “alig több mint” jelző is eltűnhet a nulla elől) arról nem írok külön. Illetve csak annyit, hogy egy teljes 4×12 perces meccset játszottam vele összesen, teljesen alapbeállításon (Magic vs Lakers) a legkönnyebb szinten és 174-171 lett a végeredmény. Oké soha nem játszottam sokat NBA játékokkal, de azért ez mégis kicsit durva… A tovább után folytatom már az NBA 2K9 leírásával.
Tovább »

Számomra minden kalandjáték alfája és omegája a Tomb Raider, még akkor is, ha egyébként mai fejjel már inkább akciónak számít mert kalandjátéknak az úgy nevezett RPG-ket hívjuk. Mostanában ez a játéktípus hódít a legjobban a világon, köszönhetően az on-line játékok királyának a World of Warcraft-nak. Valahogy nekem az, csakúgy mint bármiféle (MMO)RPG teljesen kimaradt az életemből egészen addig amig a Tacsko hipermarketben a kezembe nem akadt a Fable – The Lost Chapters. Valamikor már hallottam róla, mégpedig igen jókat és ezért úgy éreztem, hogy most jött el az ideje megkezdeni a kalandjátékok világával való ismerkedést. Lehet hiba volt, mert a Sims-hez hasonlóan megvan az a rossz szokása, hogy berántja az embert és úgy telik az idő,  hogy észre sem venni.

Az alaptörténet annyi, hogy a középkori Albion-ban van egy ifjú parasztgyerek, akinek egy csapat bandita lerohanja a faluját, megöli az apját és elhurcolja a nővérét meg az anyját. Ezután felkarolja őt egy szervezet amit a Hősök céhének hívnak. Felnevelik és fokozatosan kiképzik, mígnem felnőttként kikerülve az égiszük alól, már nagy harcosnak számít. Bár a fiút eddig is mi irányítottuk, a játék lényegi része tulajdonképp itt kezdődik. Amint kilép a céh ajtaján megindul az útja, ami a legendás hősségig, vagy a rettegett gonoszságig vezet attól függően, hogy a játék során milyen döntéseket hozunk. Nincs összehasonlítási alapom, ezért kérem senki ne hülyézzen le, ha amik miatt így örvendezek azok minden RPG játékban általánosak. Nagyon tetszik, hogy milyen nagy szabadsága van az embernek. Minden, te tényleg minden rajtunk múlik. A karakterünk nem alapvetően jó, vagy rossz, a cselekedeteink teszik azokká. Ha jó dolgokat teszünk, mindenhol hősként ünnepelnek majd és szeretnek az emberek, ha rosszakat, akkor félnek tőlünk. Ezek szerint alakulnak karakterünk fizikai vonásai is (ha jó dolgokat teszünk, szimpatikus megnyerő arcú emberré válunk, ha rosszakat, akkor ellenszenves, sötét alakká) A külsőre hatással van emberünk kedvenc harcmodora is. Akik a közelharcot részesítik előnyben nagydarab izomemberré válhatnak, az íjászok izmosak lesznek, de inkább az inas fajtából, a mágusok pedig határozottan soványak maradnak. Hogy a karakterünk mennyire lesz fejlett és hogy milyen irányba terelgetjük, tényleg csak rajtunk múlik. Minden legyőzött (na jó, megölt) ellenség után kapunk tapasztalati pontokat, amelynek egy része bármilyen képesség fejlesztésére elkölthető, másrésze viszont csak arra amellyel végeztünk az adott gonosszal(vagy jóval, ha rosszakká akarunk válni) A játéknak van egy fő küldetés vonala amelyen kötelező végigjárni HA végig akarjuk vinni a játékot. Azonban a világban van egy csomó más apróbb küldetés is, amiket teljesíteni lehet, tehát ha nem akarunk, nem muszáj foglalkoznunk a fő szállal. Ha úgy tartja kedvünk barangolhatunk a kis világban faluról falura, apríthatjuk az ellent, megházosodhatunk, lehet saját házunk vagy akár fogadónk is. A saját házat egyébként bérbe is lehet adni, vagy akár el is adhatjuk, ha már nincs rá szükségünk. A játéknak erre a hétköznapi életként szolgáló részére is kihatással van, hogy pozitív, vagy negatív karakterekké fejlődünk, hisz pozitívként körberajonganak minket az emberek és jószerivel minden szembejövő nő szerelmes belénk. Óriási szabadságot ad a játék szinte minden szempontból, hiszen tényleg minden rajtunk múlik. Ha ez még nem lenne elég, még olyan apróságok is megjelennek, mint a nappalok és éjszakák váltakozása (a küldetéseinkre például hatással van, hogy melyik napszakban vágunk neki) időjárás változások(van eső, vihar, köd) vagy hogy a kocsmában leihatjuk magunkat a sárga földig, ha úgy tetszik. Ha már az ivó szóba jött, ott lehetőségünk van fogaadni az ivócimborákkal különböző kocsmai játékokban. A küldetések során is megvannak az efféle finomságok. Ha például éjjel hatolunk be a banditák táborába, a bentiek nagytöbbsége a tűz körül ücsörögve iszogat, vagy fetreng részegen a padlón. A grafika elképesztően szép, még mai szemmel is (a játék azt hiszem 2005-ös) Nem igazán törekedtek arra, hogy fotóminőségű kép táruljon elénk (ez érvényes a figurákra is), de mindemellett is csodálatos a látványvilág. Gyönyörű látni a napfelkeltét, vagy ahogy délután a halovány fény átszűrődik az erdő fái között. A játék tele van ilyen apróságokkal amik nagyon feldobják a hangulatot.
Tovább »