A mai nap jó időre, (vagy méginkább: remélem örökre) az utolsó napom, mint HTB pasi. A holnapi nappal megkezdem szolgálatomat a magyar honvédség állományában. Azok után, hogy a család kínkeserves küzdelmet folytatva sikerrel odázta addig a sorkatonai szolgálatomat, hogy megszüntessék, mire be kéne vonulnom, hogyan jutottam mégis idáig? Ez egy igazán hosszú sztori. Az egyik része, hogy egy kecskeméti lánnyal jöttem össze, még három éve, aki történetesen katona. Szerencsére nem a GI Jane fajtából való, így a kapcsolatunk azóta is töretlenül tart. Nem úgy a munkaviszonyom, mert azóta abból volt jó néhány, épp csak egyik sem tartott sokáig. A legutóbbival úgy tűnt megfogtam az Isten lábát: rendszergazda lettem egy vállalatnál. Szép is volt, jó is volt, szerettem is ott dolgozni… az első fél évben. A dátumot is meg tudnám mondani, hogy mikortól lett rossz a meló, hisz egyértelműen összeköthető azzal, hogy a főnökasszony szakított a pasijával. Onnantól kezdve én aki odáig jó munkaerő voltam, hirtelen hozzánemértő nemtörődöm alak lettem, akinek a munkáját csak kritizálni lehetett. Most abba ne menjünk bele, hogy valóban követtem el hibákat, de nem volt az olyan sok és jelentős, pláne ahhoz képest, hogy a már említett hölgy egyszer jó két órára a teljes vállalati levelezőszervert összeomlasztotta… Szóval idén február végén közös megegyezéssel szétváltak útjaink (azért búcsúzóul még akadt telefonszámla amit duplán akart velem kifizettetni) és én belevágtam a munkakeresés rögös útvesztőjébe. A válság kellős közepén. Kecskeméten. Persze ez már eleve is halva született ötlet volt, hisz egy rossz referenciával rendelkező informatikus az kábé olyan eséllyel tud elhelyezkedni a szakmájában, mint egy háromlábú versenyló. Ellenben ilyenkor jön jól, ha az embernek vannak kapcsolatai és mit ad Isten nekem itt csak egy helyen van kapcsolatom (viszont az igen közeli:) ) a honvédségnél, szóval a (nem) kis belső segítséggel sikerült elintézni, hogy felvegyenek őrmesternek, bár egy dandártábornoki helyet szívesebben fogadtam volna, de kicsire nem adunk. Épp csak a fizikai felmérőt kellett teljesítenem, amivel csak az volt a gáz, hogy az elmúlt három évben legfeljebb a busz után kellett futnom, az meg igen extrém körülmények között sincs meg 3200 méter. A számítógépek hurcolászása sem akkora meló, mint lenyomni 40 fekvőtámaszt és a reggeli ágyban felülés sem igazán mérhető a két perc alatti 80 felüléshez. Szóval igen komolyan neki kellett látnom edzeni, az idő meg igen szoros volt, hisz futni valamikor április elején mentem le először, ehhez képest szülinapi ajándéknak a seregtől a korábbra kibulizott felmérőt kaptam április végén. Bár nagy volt a félelem, de végül mégis vettem az akadályt csont nélkül, épp csak a fogam kellett ott hagynom. Na nem a futópályán, hanem a szájsebészeten, mert az alkalmasságin a fogorvosnak három fogam sem igazán nyerte el a tetszését, úgyhogy mindhármat ki kellett kapatnom. Itt már azért volt bennem egy olyan érzés, hogy a kiképzés ezek után csak piskóta lehet, főleg hogy ott nem lesznek külföldröl idetelepült a fájdalomcsillapító megfelelő adagolásáról mit sem tudó szájsebészek. De ahogy elhagytam a kórházat már szabad volt az út. Épp csak a az alkalmassági papír visszaérkezését kellet megvárnom Kecskemétre, az akták tili-toliját, az engedélyek elkészítését és tessék nem egész öt hónappal azután, hogy jelentkeztem, már munkába is állok. Sokmindent ugyan még nem tudok sem a leendő munkakörömről, sem arról, hogy ki lesz a főnököm, és még arról sem, hogy sikerül-e idén kiképeztetnem magam. Ez utóbbi egyébként igen fontos lenne, ugyanis bevezetnek egy apró változást jövőre a tiszthelyettesi képzéssel kapcsolatban. Tényleg nem nagy, csak arról van szó, hogy a kiképzés idejénél átírták a mértékegységet. Idén még hat hét, jövőre hat hónap lesz. Szóval azért jó lenne még idén bejutni.
De akárhogyis alakul végre véget ér az az állóvíz, hogy én vagyok a háztartásbeli, a párom meg a kenyérkereső. Ez egyrészt a férfiúi egómnak sem tesz túl jót, de a nagyobb gond, hogy az anyagi helyzetünkre nézve már kifejezetten káros. Élnénk mi zsíros kenyéren és vízen, de a párom Update étrendjébe az előbbi valahogy nem igazán passzol bele, nekem meg hányhatnékom van a szimpla zsírnak még a gondolatától is, szóval így most az van, hogy mint oly sokan megpróbáljuk kibekkelni az időt amíg rendesen pénzhez nem jutunk. Azt kell, hogy mondjam, mi még nem is vagyunk olyan szerencsétlenek, hisz egy hónap múlva már két fizetés érkezik a házhoz, márpedig ezt most sajnos igen kevesen mondhatják el magukról.
Már csak azt tudnám, hogy éjjelente lefekvéskor kell-e majd szalutálnom a főtörzsőrmester asszonynak?
Cimkék: Elmélkedés




