Az elmúlt pár napban másról sem lehetett hallani olvasni a neten, világsajtóban, akárhol, mint a pop királyának haláláról. A hiénák persze ilyenkor mindig megjelennek, csak hogy a “rajongók érdekében” tudassanak a világgal minden apró infomációt, amire egy ember halála után a családot leszámítva KURVÁRA NINCS SENKINEK KÖZE.
De mindegy is, hisz nem ez akar az írásom tárgya lenni, csak ez is nagyon kikívánkozott. Igazából én soha nem szerettem Jackson-t. Nem, ez nem is jó szó. Inkább azt mondanám, hogy világ életemben utáltam őt, de mélységesen. A zenéjét nagyon szeretem, megannyi olyan slágerrel ajándékozta meg a világot aminélkül a zenei élet minimum kevesebb lenne, olyan táncos volt amilyen csak nagyon kevés születik erre a világa és ezeket nem elismerni bizony óriási nagy baromság lenne. Azonban Michael Jackson esetében ezen erények után van egy akkora nagy de, ami szerintem legalábbis egyenértékű a zenei nagyságával. És ezek az őt övező botrányok. A videó után folytatom.
A fenti videóval az emberi hülyeségre próbálok rámutatni. Egyszerűen soha nem voltam képes megérteni a rajongói lelkületet. Hogy lehet odalenni annyira egy vadidegenért (mert bizony drágáim ott a videóban, ti nem ismertétek Jackson-t, ahogy én sem, csak én igyekszem a vele kapcsolatos észérvek alapján ítélni) hogy az ember képes ennyire elvakultan hinni benne? Az észérvek mind azt igazolják, hogy Michael Jackson egy kimagaslóan tehetséges fekete fiúból egy olyan ajja emberré vált amilyenből kevés van ezen a világon. Jótékonykodott? Ugyan már! Hát melyik híresség nem teszi, az ő seggük mégsincs ennyire kinyalva (amúgy meg ki ne találja nekem senki, hogy azt a 400 milliós tartozást a jótékonykodásból és nem a magára költött milliókból szedte össze). Szóval a jótékonyság az egyetlen pozitív érv amit bárki fel bír sorakoztatni mellette, na de mi van az ellenérvekkel. Na abból akad bőven. Plasztikai műtét manapság olyan a sztárvilágban, mint az alapozó az arcbőrre, ez nem gáz, de az, hogy fekete létére kifehéríttesse magát, már igen. Ilyet gerinccel rendelkező ember nem tesz, hisz a saját gyökereit tagadja meg vele. Azután beszélhet ő Afrika megsegítéséről, meg ilyenek, ha egyszer hipokrita módon ő maga az, aki amint lehetővé vált, fehéremberré változtatta magát. Az, hogy az arcát addig operáltatta, amíg ilyenné vált, szintén nem egy ép elmével rendelkező ember képét vetíti elénk. Az elmúlt tizenegynéhány évben sokkal inkáb lehetett a Szaturnusz egyik holdjáról származónak nézni, mint embernek. És akkor ott van a vele szembeni messze legnagyobb, de soha nem bizonyított vád: a gyermekmolesztálás. Persze a fenti videóban látott buta kis csitrik ilyesmire nem emlékezhetnek, de nem az a bizonyos felmentéssel záruló per volt az ő életében az első ilyen vád. Sőt nem is a második, vagy a harmadik. Van az a bizonyos mondás, hogy nem zörög a haraszt, ha nem fújja a szél. Ez persze nem mindig igaz, de Jacko esetében legalábbis gyanús, hogy többször is megvádolták gyermekmolesztálással. Valami alapja kell hogy legyen a dolognak. Az első még 1994-ben történt, márpedig akkoriban még nem volt ilyen mértékben divat a vádaskodás (és a pedofíliával való vádaskodás azóta sem jellemző) és abban az esetben az is több, mint gyanús, hogy peren kívüli megegyezés történt. Ártatlan gazdag pubiként drága ügyvédekkel a háta mögött miért egyezkedik valaki, ha ártatlan?
Megannyi botrány kísérte élete során amik egyáltalán nem kötelező velejárói a sztárságnak (a gyerekének kilógatása az ablakon, egy-két érdekes nyilatkozat a Neverland-be hívott gyerekekkel kapcsolatban és még sorolhatnám)
Persze az elvakult rajongói akkor sem látták volna a hibáit, ha egy fegyverrel a kezében fejbe lőtt volna valakit egy koncert közepén. Ők akkor is olyan hülyeségeket mondanának, miszerint: “Nem érdemeltük meg Michael Jacksont” Nem értem az ilyeneket, én is rajongója vagyok annyi embernek, csapatnak, de azért látom a hibáikat és soha nem állítottam őket piedesztárra.
Igazából azt nem értem, hogy mikor annyi jó ember hal meg naponta, mikor Afrikában, Ázsiában emberek milliói éheznek, halnak meg olyan betegségekben amiket a modern világban egy egyszerű háziorvos is meg tudna gyógyítani, akkor néhány buta picsa, meg szerencsétlen lúzer miért egy elkényeztetett sztárt sirat a Kempinski szálloda előtt.
Kövezzenek meg érte, de cseppet sem tudom sajnálni a halálát. Mint ember, szerintem egy undorító féreg volt, és így már akkor sem éreznék érte semmi fájdalmat, ha egyébként zenészként nem egy 14 éve tartó nagy semmi lett volna mögötte. De az volt.
Azt hiszem a cikkemnek ez lesz a végszava. Nem terveztem meggyalázni az emlékét (nem mintha lenne rajta mit), de nagyon csípi a szemem, hogy szenté akarják avatni, mikor teljesen nyilvánvalóan nem volt az. Bár zenészként megérdemelné, hogy felmagasztalják, emberként egyáltalán nem és az én szememben ez a fontosabb.
A nőkből egészen kiváló tesók válhatnak. Miért? Mert képesek elnavigálni minket a Csaj kódex ellentmondásos rigolyái között.
A csajoknak is megvan a saját kódexük?
Igen, sajnos attól tartok. Egy reggel, mikor épp készültem kisurranni az ajtón miközben az esti partnerem a zuhanyzóban volt, rövid pillantást vethettem az emlegetett könyvre. Nem volt időm, hogy sokkal tovább lapozzak az agyondíszített rózsaszín borítónál, de azért felsorolom azokat a csilicsálé oldalakra vetett cikkelyeket amikre emlékszem:
- Egy csaj nem fekszik le egy másik csaj expasijával, kivéve mikor igen.
- Egy csaj nem fizet semmiért. Soha.
- Ha két csajnak baja van egymással, azt kizárólag a másik háta mögötti alattomos megjegyzésekkel és látszólagos figyelmen kívül hagyásával rendezhetik, ahelyett, hogy egyszerű pucér birkózással rövidre zárnák a kérdést.
- Ha egy csaj meghall egy csaj-erőt sugárzó számot, mint például az “I Will Survive”, abba kell hagynia bármit is csináljon éppen, és egy másik csajt karon ragadva köteles a dalszöveget a torka szakadtából üvölteni.
- Egy csajnak is lehet kutya a háziállata, de csak abban az esetben, ha az belefér a levelesládájába.
- Ha két csajon ugyanolyan ruha van, mindkettejüknek joguk van rá, hogy véletlenül leöntsék a másikat valamilyen itallal.
- Egy csaj nem vezet motorizált járművet biztonságos módon.
- Egy csajnak joga van kiribancítani magát Halloween-kor.
A hétvégén lagziba voltunk hivatalosak a párommal, gondoltam erről is megér írni egy bejegyzést. Az ifjú pár egyik fele (a férfi) a párom régi jó barátja, így nem is volt kérdés, hogy menjünk-e, de ha nem lenne az, akkor is azt mondanám, hogy megérte megtenni azt a röpke 120 kilométert (a visszafelé vezető 120 kicsit kevésbbé volt kellemes). Túl sok esküvőn nem voltam még életemben, így nem tudnám megítélni, hogy rendezési, látványossági szempontból milyen volt, de mindenesetre mi jól éreztük magunkat.
Na de az odáig vezető út… El nem tudom képzelni, hogy a menyasszony mennyire lehet stresszes az esküvő előtt, ha egy egyszerű meghívott képes ennyire túlpörögni. Legyen megfelelő a frizura, a köröm, a smink, a ruha, jaj nem készülünk el (két órával a tervezett indulás előtt…) stb. Természetesen ezek olyasmik amiket az ember nem érthet meg, ha input egység van a lába között. Egy idő után persze, ha az ember eléggé szereti a másikat, a szituáció szórakoztató is lehet akár. Mondjuk ez hangulatfüggő, de az ember fia jobban teszi, ha ilyenkor jobb hangulatban van, hisz akkor legalább a pár egyik tagja higgadt bír maradni. (Csak hogy segítsek férfitársaimon: ilyenkor nem túl egészséges a hölgy orra alá dörgölni, hogy mi 20 perc alatt elkészülünk a brotválkozás megkezdésétől számítva a nyakkendő megkötésének befejezéséig) A lényeg, hogy a párom csodálatosan festett, mire befejezte a készülődést (nekem előtte is tetszett), meg merem kockázatni, hogy kivételesen talán ő is meg volt elégedve magával egy kicsit. Az pedig nagy szó.
Az biztos, hogy minden esküvőnek megvan egy olyan hangulata amit más nem igazán tud visszaadni és azt pedig nem más adja, mint az, hogy egy esküvő tulajdonképp nem más, mint két ember szerelmének ünnepe. Persze ez egy pasitól ez így puhányul, nyálasan, stb hangzik, de így van. Most nem arról beszélek, hogy elbőgtem volna magam (kedves és aranyos volt az ifjú pár, csak nekem igazából túl kevés kapcsolatom van velük, hogy a személyük miatt elérzékenyüljek, na meg amúgy sem vagyok az a pityergős fajta) hanem sokkal inkább arról, hogy ilyenkor az ember hajlamos kicsit másképp látni a saját kapcsolatát. Ha úgy érzi gondok vannak, nyilván az jut az eszébe, hogy ő eljut-e valaha idáig a párjával, illetve, hogy akrja-e egyáltalán a dolgot. Ha ellenben szereti a társát (mint az én esetemben is) akkor kételyek helyett az a fajta megdöbbenés lesz urrá az emberen, hogy mennyire fontos neki a másik. Igazából ez olyasmi amit nehéz körvonalazni, csak így van. Illetve, hogy őszinte legyek azért ennél tudnám jobban körvonalazni, de az egy blogban kicsit túlzott kitárulkozás lenne a részemről.
A vacsora kicsit kiadósra sikerült. Én tudom, hogy az embereket el kell látni minden jóval, de ez nyilvánvalóan sok volt már a jóból. Olyat, hogy annyira tele legyek, hogy ne férjen belém a vacsora végén a süti, én még nemigen láttam. Persze lehetett volna ez a szabályt erősítő kivétel is a részemről, de az hogy sokan már a tiramisu-ba sem voltak képesek belekezdeni, nem is beszélve az utána érkező esküvői tortáról, azt hiszem nem ezt igazolja. Szerencsére a szervezők gondoltak az ilyen eshetőségekre, így sütikkel és fincsi rántotthúsokkal gazdagodva tértünk este haza.
A lagziban élő zene volt és nagy megkönnyebülésünkre nem az az Mc Hawer féle rettenet ami minden ízléssel rendelkező ember számára olyan, mintha egy a fejére húzott fazekat ütnének egy merőkanállal. Ilyen alkalmakkor jön rá az ember, hogy a Megasztár készítőgárdája mennyire megérdemelne egy alapos picsánrúgást a döntőbe jutottak kivállogatásáért. Mert milyen az már, hogy egy esküvői zenész pár (apa és lánya) olyan szinten énekli le nagyjából a teljes Megasztár 4 mezőnyt, hogy már én szégyenlem magam miatta. Míg a showban a mezőny nagy része gyakran egyetlen számot nem tudott előadni hamis hangok nélkül, addig itt a két énekes nagyjából hat órán keresztül énekelt minössze két megszakítással és nem emlékszem egyetlen oda nem illő hangocskára sem, viszont a repertoárjukban megtalálható volt Elvis Priestly-től kezdve Christina Aguilera-n keresztül a Groovehouse-ig minden és egyszer sem éreztem azt, hogy “Hú a francba, hát hol van ez az eredetitől!”
Ha már a zene szóba jött volt ennek egy másik nagy előnye is. Táncra tudtam bírni a páromat! Na persze ez általában nem lenne olyan nagy szám, hisz szinte minden csaj imád táncolni, csakhogy az én Kicsikém azok közé tartozik akik miatt oda kell tenni a “szinte” jelzőt a “minden” elé és így már azért nehezebb a dolog. Na de olyan számokra mint a Candyman nem lehet nem táncolni, szóval végülis sikerrel járt a törekvésem. És bizony nem volt rossz. Nem mintha meglepődtem volna a dolgon, hisz nem az a gond, hogy nem tud táncolni (neeem, az az én gondom), hanem hogy túl szégyenlős hozzá. Persze a táncra bírásban az is biztos szerepet kapott, hogy Norbi Update tudatos nőként az elfogyasztott egyébként nem különösebben nagy kajamennyiség nyilván gerjesztett némi lelkiismeret furdalást, de azért alapjában véve szeretem ezt a magam diadalának tartani. Ez utóbbit azért talán az is igazolja, hogy az én kis Kicsikém olyan szinten el tudta engedni magát tánc közben, annyira látszott rajta az öröm, mint… szóval izé… ide légyszi helyettesítsetek be valamit ami szalonképesebb, mint amire én gondolok. Szóval lényeg a lényeg, nagyon jót táncoltunk és nagy meglepetésemre amíg nem kezdett felülkerekedni rajtam az elegáns cipő miatti vízhólyag + kislábujj elszorítás + talpfájdalom, nekem is jól ment a tánc.
Tulajdonképp az egész esküvő egyetlen igazán nagy hibája az volt, hogy igazából senkit nem ismertünk a meghívottak közül leszámítva persze magát a vőlegényt. De ez sem jelentett olyan nagy problémát ami igazán elronthatta volna a jókedvünket. A másik gond maga a 120 kilométeres utazás volt, ami azt eredményezte, hogy már este 11-kor útra kellett kelnünk, hogy haza tudjunk érni. Addigra mondjuk a társaság legnagyobb része hazaszálingózpott és az azt megelőzően sem nagy tánckedv is teljesen elapadt a meghívottakban, tehát talán ez nem nevezhető akkora bajnak, de mi azért szívesen maradtunk volna még tovább. Ha lesz megint alkalom esküvőre menni, én tuti nem hagyom ki.
Bár már jó ideje megvan a blog és jó pár design-t kipróbáltam ezidő alatt, eddig nem volt egy sem amivel maradéktalanul elégedett lettem volna. A legutóbbi, az a zöld alapú sokáig meg bírt maradni, mert úgy találtam, hogy az a legszebb, de a háttérben már készült ez a saját. Igazából ez sincs ám kész teljesen, de úgy ítéltem meg, hogy van már olyan állapotban, hogy mostantól, ha betöltöm az oldalt, ez fogadjon. Remélem nektek is tetszik, bármilyen véleményt, kritikát szívesen meghallgatok ezügyben 
Folyamánya: Valószínűleg mindenki számára az a legjobb, ha a tesó elrejti a lánytestvérének képeit, mikor más tesók érkeznek látogatóba.
Teendők, a ház tesóbiztossá tételéhez
Ha az embernek állata van, az soha nem lehet unalmas. Egy kutya vagy egy macska, de még akár egy aranyhörcsög is bármikor képes izgalmakat kelteni, legyenek azok akár pozitívak, akár negatívak. Mondjuk a macskáknak elég jó képességeik vannak mindkettőhöz.
Nálunk például a lakáson eszközölt legutóbbi módosításra a macskák, illetve az csak egyikük miatt volt szükség. Az ugyebár mindenki előtt nyilvánvaló tény, hogy legyen az akár házi, akár a vadonban vadászó fajta, a macskák imádnak magas helyekről letekinteni a világra ezzel is bizonyítva az ő intellektuális és ügyessébeli fölényüket. Csakhogy néha ez bizony visszafelé is el tud sülni, ahogy történt az a mi fekete macskánkkal kétszer is. A második emelt erkélyének korlátján ücsörögve kacagva lehet szemlélni a sok forgolódó embert, akik nyilvánvalóan mind az ő kiszolgálására teremtettek, még azok is akik nem is ismerik. Ez mind szép és jó, de egyszer a fekete macskát is utolérheti a sors és nagyon könnyen a padlón találhatja magát. Ezesetben szó szerint. És bizony nem az erkély padlójáról beszélek, hanem a szomszéd kocsibejárójának padlójáról. Utólag persze nevet az ember az ilyenen, de azért nem volt vicces. Oké, hogy a macskák talpra esnek, (mint a mellékelt példa bizonyítja 7 méter magasból is) de azért ez mégsem tűnik annyira egészségesnek. Mindegy, a lényeg, hogy nem lett baja, csonttörés és bajt okozó belső sérülés nélkül túlélte, este már rohangászott is, mint máskor.
Na de nem ő lenne, ha egy ilyen pofára esés szemernyit is csökkentene a bátorságán/hülyeségén. Alig fél évvel később megint képes volt leesni a korlátról, de úgy… Szóval az első esetnél egyszerű volt a képlet, leesett, a földszinten landolt, oké. Na de hogy arra hogyan volt képes, hogy beessen az alattunk lakó erkélyére és vigye magával a kiterített takarónkat is, azt már el sem tudom képzelni. Bezzeg az ilyenekről soha nem készül videó.
A lényeg a lényeg, hogy azóta az erkély ajtaja kétféle állásban lehetett: csukva; nyitva, de úgy hogy az asztallal el volt torlaszolva. A macskák persze az utóbbit kedvelték kevésbé, hisz nem kicsit csípte a nem létező csőrüket, hogy az ajtó nyitva, ők mégsem mehetnek ki rajta. Nyáron azonban ez így nem mehet, amúgy is dögmeleg van, az erkély a felfordított asztal miatt enyhén minősíthetetlenül fest és még a levegő sem járhat a lakásban. Első javaslatom a korlát megemelése volt, hogy a macskák még véletlenül se ugorhassanak föl rá, de ez leszavazásra került (a páromnak sem tetszett és bár nem nyilatkoztak, de a két macska is nyilván ellene volt) úgyhogy az jutott az eszembe, hogy ha kiszélesítjük a korlátot egy falappal, akkor a két macska nagyobb valószínűséggel lesz képes megtartani az egyensúlyát a tetején. Azért a biztonságot növelendő vettünk polctartó vasakat is, hogy arra ki tudjunk feszíteni egy hálót ami aztán végképp megvédi cicáinkat a mélybe hullástól. Oké, hogy az egyiküknek még kilenc a másiknak meg hét élete még megvan, de azért nem kellen elvesztegetni, nem?
Szóval beszereztük az alapanyagot ami gyorsan meglett, fúrós embert szerezni azonban persze nem volt olyan egyszerű. Azért az is sikerült (a sógor jött el) felraktuk szépen a lapokat és láttuk, hogy ez így jó. És örültünk. És gondoltuk, hogy mivel este van, a folytatás ráér másnap. És nem néztünk időjárásjelentést, mert akkor tudtuk volna, hogy másnap nagyjából 24 órán keresztül esni fog az eső. Egy szempontból persze nem volt ez baj, hisz így tesztelhettük, hogy a szerzett falapok mennyire vízállóak. (semennyire) A tegnapom nagyrésze tehát ezután a háló felapplikálásával telt (nem igazán méretre igazított hálóval volt dolgom) De sikerült minden, az asztal elkerült az erkélyajtóból, a macskák letesztelték az új korlátot és minden szuper. Lentről is jól fest a dolog, idefentről is, az ajtó is nyitva lehet, szóval tök happy minden. Csak tudjátok mit? A macskák azóta le se szarják az erkélyt…
Megjegyzés: Elkerülendő az összeütközéseket, nem rossz taktika a tesó részéről kidobni a számlát, mielőtt visszatérne a buliba.
Amerikát olyan férfiak és nők hátán taposva építették fel, akiket ordítással ösztönöztek keményebb munkára. De ez nem jelenti azt, hogy akárkivel ordíthatunk… kizárólag az alattad állókkal ordíthatsz. Csak hogy illusztráljam, hogy ez hogy működik, itt egy profi focicsapat ordításpiramisa:
| Nincs ez másképp az irodában sem, ahogyan az látható a saját ordítási piramisomon is: |  |
 |
Itt egy üres ordítási piramis, amit szabadon kitölthetsz. Ha esetleg nem vagy tisztában vele, hogy pontosan hol is állsz, mindig rábírhatsz egy Tesóllégát, hogy ordítson valakivel, azután elég csak figyelni, hogy utána mi hogy alakul. Én például így jöttem rá, hogy a vállalatigazgató-helyettes fölött állok. |
Fontos megjegyzés: Ha legalul találod magad, semmi baj, a piramis szépsége, hogy bármikor adhatsz egy újabb réteget a legalsó alá. A takarítói csapat, az aluszékony biztonsági őr, vagy bárki aki nem beszéli rendesen a nyelvet jó kiindulási alap lehet.
Pár napja megnéztem a nagy sikerű Halálos iramban széria legújabb részét, úgyhogy úgy gondoltam erről is kanyarítok egy írást.
A sorozat első két részét nagyon szerettem, még akkor is, ha az első rész alapjaiban és fordulataiban egy be nem vallott Porsche tolvajok remake-nek tűnik, a második résznek pedig olyan a forgatókönyve, mintha egy 10 éves gyerek írta volna fogalmazás órán. (Tényleg olyan még van?) A harmadik rész sztorija egész kidolgozott volt, de mivel Vin Diesel 10 másodperces cameoját leszámítva semmi nem kötötte az eredeti sorozathoz, nem igazán tekintem a Halálos iramban széria részének.
És el is érkeztünk a legújab részhez, amelynél a címválasztással nem sokat bajlódtak sem a készítők, sem a magyar fordító. Az eredetiben kikerült a két “The” névelő, a magyarban ezt úgy érzékeltették, hogy lekerült a rag a cím végéről. Sajnos a film nem csak ennyivel lett kevesebb az elődeihez képest…
Elsőre persze egy nagyon ütős autós üldözést kapunk, ami akár tisztelgésnek is tekinthető a legelső rész nyitó akciója felé, hisz bár nem ugyanaz, de nagyon hasonlít hozzá. Azután viszont következne a film azon része amelyen az(ok) dolgoztak, akiknek a leghalványabb fogalmuk sincs arról ami a munkájuk lenne. És itt természetesen nem a látványért felelős részlegre gondolok… A filmnek nem az a baja, hogy nincs története, vagy hogy lapos lenne a forgatókönyv, mint mondjuk a második rész esetében volt, hanem hogy úgy hülyeség ahogy van. Igen tudom nem fontos a jó sztori egy alapvetőleg látványfilmnek szánt alkotásnál, meg át lehet siklani bizonyos logikai buktatók felett, na de azért mindennek van határa. Képtelen vagyok felfogni, hogy ha egyszer anyagilag a legkevesebb ráfordítást az igényelné, hogy leüljenek és összedobjanak legalább nagy vonalakban egy épkézláb (nem Hatodik érzék, Harcosok klubja szinten kidolgozott) történetet, akkor miért ilyenekkel szúrják ki az ember szemét. Az írással töltött munkaórák így is, úgy is megvannak, akko miért? Egyszerűen nem tud a film annyi látványt, jó kocsit, eyecandy csajt felmutatni, hogy képes legyen feledtetni a sztori abszolút esetlegességét. A Beugróban Rudolf Péterék egy fél pillanat alatt képesek következetesebb történetvezetést bemutatni, mint a Halálos iram készítői több hónapos munkával. És akkor ezzel még a Beugró társulatának munkáját degradáltam le…
A színészek mondjuk hozzák a tőlük elvárhatót még akkor is, ha Michelle Rodriguez és Jordana Brewster esetében teljesen nyilvánvaló, hogy csak azért rakták be őket, hogy a plakáton nagy betűkkel hirdethessék az eredeti szereplőgárda visszatértét. Paul Walker és Vin Diesel adják a szokásos jó fiú-kemény fiú figurát, amit tőlük megszokhattunk és jó ez így. Legalább ebből a szempontból helyre állt kicsit a világ rendje. A mellékalakok is hozzák azt a szintet amit itt kell, igazán kidolgozott több dimenziós karaktereket ne is keressünk, mert nincs.
Amit igazán hiányoltam az az a hangulat ami az első két részben megvolt. Az akció szál mellett azért jelen volt barátság, szórakozás, humor meg ilyenek. Itt erőltették a látványos akciókat, de mellette csak a sztoriépítéssel törődtek, ami mint ugyebár már kifejtettem kritikán aluli. A legrosszabb az, hogy míg mondjuk a második résznél tudták, hogy az egy nulla sztori, így nem is foglalkoztak vele, itt olyan volt, mintha azt hinnék, hogy ez egy kidolgozott, jó történet, amire érdemes értékes időt fordítani.
Részemről hatalmas csalódás volt a film. Eleve sem voltak nagy elvárásaim vele szemben, de még azokat sem volt képes teljesíteni. Nekem az idei filmek közül amiket láttam, vitán felül ez volt a leggyengébb.
A Tovább után spoilerezek is egy kicsit.
Tovább »
Mátol a blogom saját domain címmel érhető el: giggsy.hu/blog
Ha esetleg van valaki aki könyvjelzőbe tette az oldalam (mondjuk ez meghaladná a reményeimet) akkor kérem frissítsen.
Tudom, hogy tuti bejárta már az egész netete ez a videó, de autó (és Subaru Impreza) fanatikusként nem tudom megállni, hogy én is ki ne tegyem a blogomra. Szóval aki szereti a hihetetlenül látványos autós mutatványokat, az klikkeljen a lejátszásra.
Ma hajnalban véget ért az NBA idei döntője, ami a papírforma szerinti Los Angeles Lakers diatalt hozta. Az elmúlt időben bizony jónéhányszor tartott ébren hajnalig a széria, de sajnos ahogy a BL-ben, idén az NBA-ben is elbukta a kedvenc csapatom a döntőt. A nagy különbség az, hogy a United-től tulajdonképp elvárás volt, hogy végigverje az ágat amelyikre került és nem lett volna meglepetés a győzelme, addig az Orlando Magic már a rájátszás harmadik körbe kerülésével hatalmas meglepetést keltett. Azzal még nagyobbat, hogy az alapszakasz győztes Cleveland-et is búcsúztatták, de sajnos a harmadik bravúr, a Lakers legyőzése már nem sikerült nekik, sima 4-1-el elvéreztek ellenük. Illetve nem annyira sima az a 4-1 hiszen az öt meccsből kétszer is sansza volt a győzelemre a Magic-nek a meccs utolsó másodpercében (egyszer Lee hagyott ki két helyzetet az utolsó percben, egy nagyobbat az utolsó előtti támadáskor, és egy kisebbet a legutolsó pillanatban, de ha lett volna még egy, azaz 1 másodperc a meccsből akkor a Magic nyert volna; a másik alkalommal 3 pontos előnynél tíz másodperccel a vége előtt Howard hagyott ki két büntetőt, ami után a Lakers egy triplával egyenlíteni tudott és hosszabbításban aztán nyerni is) Szóval könnyedén lehetne most az állás 3-2 az orlando-i gárda javára, ehelyett 4-1 a Lakers-nek.
Az élet néha igazságtalan, de ezzel együtt is minden dícséretet megérdemel ez a csapat, hisz derekasan küzdöttek és minden előzetes várakozást sikerült felülmúlniuk.
Elöljáróban le kell szögeznem, hogy ez egy jó film. Izgalmas, fordulatos annak ellenére, hogy akadnak benne hibák és fehér foltok. Mindez persze csak akkor igaz, ha az ember nem olvasta a könyvet, mert ha igen, akkor bizony a megtekintése után igencsak magába keríti az az érzés, hogy meglátogasson bizonyos hollywood-i filmkészítőket és rajtuk teszteljen néhány igen csúnya fogást amit a filmben láthattunk. Spoileresen majd csak a tovább után tárgyalom ki a filmet, de előtte szeretnék egy kisebb összegzést adni róla.
Szóval az Angyalok és démonok könyvfeldolgozásként pocsék, igencsak keveset vett át a könyv hangulatából, karaktereiből és úgy összeségében az egészből. Csak bizonyos sarokkövek maradtak meg Dan Brown könyvéből, de ahhoz épp elég, hogy azok által keletkezzen egy-két hiba és kissé értelmetlennek tűnő dolog. Ha a könyvet kivonjuk a képből, akkor már más a helyzet. A hibák nem tűnnek el persze, de a film megvalósítása egész szépen elfedi azokat. A látványvilág gyönyörű és már ez is elég lenne ahhoz, hogy az ember végignézze azt a két órát, de emellett a színészi alakítások is elég meggyőzőek ahhoz, hogy szimpatizálni lehessen az összes pozitív karakterrel. Tom Hanks az most is Tom Hanks, még akkor is, ha Robert Langdon eljátszása nem lehetett olyan nehéz, mint mondjuk Forrest Gump-é. Ewan McGregor szintén jó alakítást nyújt, bár tőle én továbbra sem vagyok elájulva. Az ő karaktere izgalmasabb, mint Hanks-é és tudom, hogy sokan ajnározzák, hogy micsoda teljesítményt nyújtott itt, de én nem osztom ezt a véleményt. Tudom, hogy a könyvadaptáció során sok minden elveszhet, de az az igazság, hogy a camerlengo karaktere SOKKAL erősebb volt a könyvben, mint a filmben, így én őt a jó alakítása ellenére is inkább a film negatívumai közé tenném. A női főszereplő Ayalet Zurer szintén jól játsza a szerepét, bár elég kevés teret kapott. Az ő kiválasztása azért is érdekes, mert a karaktere szinte ordított Monica Bellucci-ért, de ennek ellenére is képes volt felnőni a feladathoz és feledtetni ezt az érzést. Stellan Skarsgard a film negyedik főszereplője és talán ő nyújtja a legnagyobb alakítást. Kellőképp antipatikus tud maradni végig ahhoz, hogy az ember pozitív és negatív alaknak is el tudja képzelni, márpedig az ő fő feladata ebben a filmben az.
Ez nem egy akciómozi, ha valaki arra számítana. Nem. Ez sokkal inkább egy kalandfilm, mint mondjuk a Nemzet aranya, csak sokkal komolyabb kiadásban. Itt nincs poénkodás, csak dráma van. Abból viszont rendesen. Érdemes izgulni minden karakterért, mert bizony a 24 stílusában mindenki gyanús és mindenki életveszélyben van egyszerre. A 24-es hasonlat egyébként a realtime szerűség miatt is megállja a helyét, hisz a film két órájából másfél egy négyórás időszakot ölel fel, tehát ha nem is robban bomba minden percben és nem is lőnek annyit, mint egy átlag Alias első húsz percében, a tempó mégis kellően feszes tud maradni. A filmvégi csavar így is képes kellő meglepetést okozni, tehát minden egyben van egy jó kis szombat esti mozizáshoz. Azt nem mondom, hogy maradandó élmény, de egy egyszeri szórakozásra tökéletes.
Na akkor ennyit a könyvvel való összehasonlítgatás nélkül, a tovább után SPOILERESEN kivesézem az ordas nagy változásokat.
Tovább »
Párosítsd össze a híres szárnysegédeket:
| Michael Jordan
Snoopy Han Solo George W. H. Bush Bert Shaggy Beer |
Scooby
Dan Quayle Hot Wings Woodstock Chewbacca Scottie Pippen Ernie |
