Hagyományos (Konzervatív) gazdaság:

• Van két tehened.
• Az egyiket eladod, és az árából veszel egy bikát. Az állatállományod gyarapodik, a jövedelméből nyugdíjba mész.

Indiai gazdaság:

• Van két tehened
• Szentként tiszteled őket. Éhen halsz.

Izraeli gazdaság:

• Egyetlen tehened sincs.
• Bejelented,  hogy  igényt  tartasz az indiai tehenekre. Felszólítod a világot,   hogy   nyújtson  segítséget:  az  USA  pénzt  adjon,  Kína katonailag  segítsen, Nagy-Britannia adjon harci gépeket, Olaszország ipari   berendezéseket, Németország technológiát, Franciaország tengeralattjárókat, Svájc nyújtson kedvezményes hiteleket, Oroszország szállítson gyógyszert, Japán pedig gyártósorokat – mindezt ingyen, kárpótlásként a történelem során elszenvedett üldöztetésekért. A kapott támogatásokból megveszed az indiai teheneket, majd deklarálod, hogy a világ kizsákmányol és gyűlöl téged.

Amerikai gazdaság:

• Van két tehened.
• Az egyiket eladod, a másikat pedig arra kényszeríted, hogy 4 tehén helyett tejeljen. Megdöbbensz, amikor a tehén váratlanul elpusztul. Az esetet ráfogod egy olyan országra, amelyiknek van tehene, és azokat természetes körülmények között tartja. Bejelented, hogy az ország veszélyt jelent az emberiségre. A világ megvédése érdekében megtámadod az illető országot és elkobzod a teheneit.

Francia gazdaság:

• Van két tehened.
• Sztrájkolsz, mert három tehenet akarsz.

Német gazdaság:

• Van két tehened.
• Továbbfejleszted őket, így 100 évig élnek, havonta csak egyszer esznek és megfejik önmagukat.

Angol gazdaság:

• Van két tehened.
• Mindkettő kerge.

Olasz gazdaság:

• Van két tehened, csak nem tudod, hogy hol vannak.
• Elmész sziesztázni.

Svájci gazdaság:

• Van 5000 tehened, de egyik sem a tied.
• Másokkal fizettetsz a megőrzésükért.

Japán gazdaság:

• Van két tehened.
• Átalakítod őket, így az eredeti méret 1/10-ére csökkennek és hússzor több tejet adnak, mint a normál méretű tehenek. Ezután cuki kis rajzfilmfigurákat készítesz róluk, és Cowkimon néven, az egész világon árusítod őket.

Orosz gazdaság:

• Van két tehened.
• Megszámolod őket, és azt tapasztalod, hogy öten vannak. Újra megszámolod, ekkor 72 tehén az eredmény. Megint megszámolod, most 17 tehenet találsz. Feladod és kinyitsz egy újabb üveg vodkát.

Roma gazdaság:

• Lopsz két tehenet.
• Az egyiket elcseréled egy demizson tablettás borra, a másikat eladod és eljátékgépezed, majd sírsz a kirekesztés miatt, hogy csak nem-romáknak lehet tehene.

Nigériai gazdaság:

• Van két tehened.
• Az egyiket megeszed, majd bejelented, hogy ellopták. A rendőrség megkezdi a nyomozást, és 100 km sugarú körön belül mindenkit letartóztat. Addig kínozza őket, amíg valaki be nem ismeri, hogy ő lopta el a tehenet. A rendőrség büntetésül minden letartóztatott személytől elkoboz 1-1 tehenet. Így most te visszakaptad a tehenedet, a rendőrségnek pedig van egy új tehénfarmja.

Magyar gazdaság:

• Van az államnak két tehene.
• A felelős vezető a tejet hazaviszi, majd bebizonyítja, hogy a teheneket privatizálni kell, hiszen az üzletág ráfizetéses. Elhatározzák a tehenek jelképes összegért történő eladását, majd meghirdetik a helyi újságban, amely egy példányos és csak a vezetőnek jár. A vezető megpályázza a marhaverseny pályázatot, és csodák csodája: meg is nyeri! Rögtön tart egy sajtótájékoztatót, hogy részéről mekkora áldozat a vállára venni ezt a két gyengén működő tehenet. Ezután politikai pályára lép, és ilyen módon az eredeti két tehénnel maga köré gyűjt még egy csomó marhát.

A fentiek nem az én fejemből pattantak ki én is csak kaptam e-mail-en, szóval nem engem kell dicsérni, vagy megkövezni érte.

Most hogy a remake-ek korszakát éljük a nagyemberek elővették a fiókból egy 1984-es sorozat ötletét, leporolták és a mai sorozatsztárok felhasználásával új szériát indítottak belőle. Na és hogy hogy sikerült? Ha engem kérdeztek nagyon jól. Ha a csatorna fejeseit, akkor rosszul.

Az alapötlet kicsit Függetlenség napja szerű csak annyi a különbség, hogy itt a Földhöz közeledő űrhajók nem lődözni jönnek, hanem látszólag barátkozni. Persze ez már az egyszeri nézőnek is gyanús az első pillanattól kezdve. Mindenesetre a “V”-k azt mondják, hogy új otthont szeretnének találni a Földön és ezért cserébe átadják nekünk embereknek a technológiájuk egy részét. Az érkezésüknek persze többségében nem örülnek az emberek, de a világ vezetői tárgyalásokba kezdenek velük. Aki viszont örül a “V”-knek, az annyira fanatikus, hogy még akkor sem gyanakodna, ha teszem azt felrobbantanák az USA keleti partját… A történet középpontjába egy FBI ügynöknő kerül aki az ilyen sorozatokhoz hasonlóan teljesen véletlenül keveredik az ügybe: egy nyomozás során ő és a társa egy terrorszervezet után nyomoz, amiről kiderül, hogy az valójában egy V ellenes csoport és nem is annyira biztos, hogy nem nekik van igazuk… Hasonló szerencsés módon keveredik az ügybe a másik főszereplő: egy pap, akit egy haldokló szavai vezényelnek a dolgok közepébe, ahonnan kikerülni már nem tud…

Lehet ez így leírva elég homályos, de akadnak már az első részben is meglepő dolgok, amiket nem akarok előre lelőni azoknak, akik még nem látták. Az első pár rész eddig kellő izgalmat tudott szállítani és képes volt fenntartani az ember érdeklődését az első pillanattól az utolsóig. Azt persze nem szabad elvitatni, hogy a néhány meghökkentő húzás mellett azért eddig a sorozat a már ismert panelekből építkezik. Ilyetén formán nem maradhatott ki az FBI ügynöknő lázadó fia, akinek a szájába az ember már két perccel a megismerése után szívesen belelépne egy vasalt orrú bakanccsal és a helyzet onnantól már csak rosszabb lesz… Akad itt karakter, aki a múltjától akarja megóvni a jelenlegi szerelmét azzal, hogy elhagyja, de képtelen elhatározásra jutni. Van enyhén kattant összeesküvés hívő, de az érkező idegenek hideg vezetője is ide tartozik. Persze az ismert elemeknek van egy előnyük is: máshol már beváltak és nyertes csapaton nem szabad változni. Nem kétséges itt is működik.

Ami a szereplőválasztást illeti, igazi kis sorozat-sztárparádét hoztak össze a készítők: ott van mindjárt a főszereplő, a Vészhelyzetből, Lost-ból és még megannyi más sorozatból ismerős Elizabeth Mitchell, de mondhatnám még a Taken-ben és 4400-ban megismert Joel Gretsch-et, Morena Baccarin-t a Firefly-ból (megjegyzem, itt már közel sem olyan gyönyörű mint ott volt…) Allan Tudyk-ot szintén onnan, illetve őt még a Dollhouse-ból is, Laura Vandervoort-ot a Smallville-ből, vagy Morris Chesnut-ot akitől így hirtelen nem jut eszembe semmi sem, de szintén igen ismert arc. Nekem ugyan nem ismerős, de Scott Wolf sem ma kezdete a szakmát, ő az Everwood megannyi részében szerepelt, valamint a Kerge városban. Persze akadnak itt ismeretlen arcok is, de gyakorlatilag a főszereplő gárda 90 százalékát le is tudtuk a fenti felsorolással.

Ekkora erőfeszítések után természetesen a stúdió sikereket vár el, de az hogy az eddig leadott négy rész alatt már három különböző ember irányította a sorozat munkálatait, azt jelenti, hogy nincsenek igazán megelégedve az eredményekkel. Szerintem igazán nincs rá okuk, de ennek ellenére sem jósolok túl hosszú életkort a sorozatnak. Épp ezért mondom, hogy én ajánlom minden sci-fi szeretőnek, de a rosszkor érkező cancel-ekre igazán érzékenyek talán mégis jobban tennék, ha várnának vele úgy a második évad végéig, hogy belevágjanak. Ahogy a dolog áll, lehet hogy olyan már nem is lesz. Pedig a koncepció és az eddigi történetvezetés alapján megérdemelné…

Még aszály idején is, egy tesó kétszer húzza le a WC-t.

Egy szakáll formázásával eltöltött óra, örökre elvesztegetett idő.

Onnan tudod, hogy megtaláltad a tökéletes fürdőszobai olvasnivalódat, hogy a lábaid teljesen elzsibbadnak.

Sokkal higiénikusabb lenne a világ, ha gyártanának mellformájú szappanokat.

MEGJEGYZÉS: El ne lopd a mellformájú-szappan ötletemet. Kezdek majd vele valamit.

Mármint nem ti, drága olvasóim, ez csak egy könyvnek a címe. Na igen, ha valakinek mond valamit az írónő, Sophie Kinsella neve, akkor mindjárt belekezd, hogy “Ne már tesó! Egy csajregény?” és hát valóban elsőre annak is tűnhet, de… DE mindazonáltal egy frenetikus vígjáték is egyben. Ezt bővebben ki kell fejtenem: A könyv sztorija nagyjából annyi, hogy van egy fiatal menedzsertanonc csaj, aki intelligens, de annyira önbizalomhiányos, hogy hozzá képest a Micimackó Malackája egy beképzelt seggfej. Ráadásul úgy nagyjából semmi nem akar neki összejönni az életben főleg a család kis kedvencéhez: az unokanővéréhez képest. Épp egy finoman szólva félresiklott tárgyalás után repül hazafelé, mikor a gép légörvénybe kerül és közel jár a lezuhanáshoz. A lány ettől annyira megrémül, hogy halálfélelmében az összes, írd és mond az ÖSSZES titkát ráborítja a mellette ülő pasira: ha felidegesíti a főnökasszonya, narancslével locsolja meg a virágát; egy irodai bulin lefénymásolta a fenekét, amiről a kép azóta is az iroda falán lóg és senki nem tudja kiről készült; leszbikus álma volt az egyik lakótársával; hazudik a pasijának a súlyáról; utálja a karácsonyra kapott tangát illetve a jazzt is, holott a pasija úgy tudja oda van mindkettőért; a szüzességét a saját házukban vesztette el, miközben a földszinten a szülei  Ben Hur-t nézték; meghamisította az érettségi jegyeit az önéletrajzán amit beadott a munkahelyére… egy szóval csupa olyan titkot, amiket az ember jó eséllyel még a legjobb barátjának sem tereget ki, hát még egy idegennek. A gép a lány szerencséjére, vagy pillanatnyi érzése szerint pechjére mégsem zuhan le, ő pedig ott ül megszégyenülve egy vadidegen mellett, aki mindent tud róla… Persze nincs semmi nagy gond, hisz úgy sem találkoznak többet, vagy mégis? A pasi hamarosan a legváratlanabb helyen tűnik fel és onnantól a lány egy merő frászban van, hogy tovább adja-e majd a féltve őrzött titkokat, vagy ami még rosszabb felhasználja-e ellene. Nem is sejti, hogy az eset mekkora változásokat hoz az életébe…

Szóval igen, kicsit Bridget Jones a regény, már csak az egyes szám első személybeli elmesélés és kissé esetlen, de igazán szerethető főszereplő miatt is. De kevesebb benne a szerelmi bénázás és több a humor. Dráma persze ebben is van, de mégis a humor dominál. Akadt olyan ahol két-három oldalon keresztül folyamatosan olyan dolgok történtek amin megállás nélkül vigyorogtam, aztán helyenként hangosan fel is röhögtem. Egyszerűen tényleg földön fetrengős néhol a történetmesélés és a legjobb sitcomokat is képes elhomályosítani, olyan sziporkázó az írónő humora. Ami a drámai részt illeti, én el tudnék fogadni olyan történetet is, amiből kimarad, de tudjuk, hogy olyan nem létezik és amit itt kapunk az sem rosszabb, mint bármely más hasonló filmben-regényben. Igaz, hogy a nagyszerű alapötlet mellett a könyv nagyrészt ismert, már-már elcsépelt elemekből van felépítve és a végkifejlet is előre borítékolható, de hát ez azért mégsem egy Shayamalan krimi… nem, ezen valóban jól lehet szórakozni. Az olvasás első percétől az utolsóig.

Szóval kedves tesó társaim ez a könyv hiába az a kategória, amit illene elítélni és csajregény jelzővel illetni, sajnos nem lehet, ahhoz túl sokszor röhög fel az ember olvasás közben, hogy le tudja szólni. És hogy ciki olvasni ilyeneket? Hát csak van otthon egy keményfedeles W.E.B. Griffin regény, aminek a díszborítóját rá lehet tenni erre is, hogy a többi tesó ne lássa meg min szórakozunk ilyen jól…

Egy gravitáció nélküli környezetben, egy tesótól nem várható el minden helyzetben, hogy maga elé engedje tesóját. Ha teszem azt például az előbbi tesónak esélye van, hogy ő legyen az első tesó a holdon, de ehelyett azt mondja: “Nem, menj előre tesó, átengedem neked” akkor az bizony nagy hülyeség, tesó.

Csak éberen.

Néha a fedélzeti számítógép a te robot tesód, máskor megpróbál megölni.

Asz-TESÓ-nauta.

Érted? Érted?!

Immáron kilenc éve, hogy először láthattuk, hogy Jack Bauer hogyan vészeli át élete legnehezebb napját. Azóta több ilyen nagyon szar 24 órája volt amik megtekintése több-kevesebb izgalommal szolgált a nézők számára. Persze azért ezesetben a több a jellemzőbb, hisz igazán unalmas és/vagy gyenge 24 évad csak egy volt, az viszont annyira rosszul sikerült, hogy szerintem ha lenne szavazás ahol a legalább öt évadot megélt sorozatok közül kéne kiválasztani, hogy melyik a legrosszabb szezon, valószínűleg magasan utasítaná maga mögé még a Gilmore girls híresen szar hatodik évadát is…

Az előző évad azért szerencsére visszakanyarodott a 24-i útra, bár a régi nagyok színvonalát nem érte el, de legalább nem volt meg az az érzése az embernek, hogy inkább tolják ki a szemét, mint hogy még egyszer megnézze. Ez persze most csak szemétkedés, nem volt rossz a hetedik évad, épp csak kicsit túlzsúfolták és a szokásos egy évad – két leküzdendő főköcsög forgatókönyv helyett vagy négy egymáshoz relatív lazán kapcsolódó sztorit láthattunk amitől az évad – főleg a végére – nagyon elaprózottá vált. Ezek után a kérdés csak az, hogy vajon a nyolcadik évad végképp helyrelöki-e a széria szekerét, tartja az esett, de élvezhető színvonalat, vagy belöki a süllyesztőbe, egy hatodik évadoshoz hasonló trágyadombbal.

A válasz erre röviden… dobpergés… fogalmam nincs róla. De komolyan. Az első öt rész eddig nem rossz, de azért leginkább a “laposka” jelzőt érdemelte ki. Most szidtam itt a hatodik évadot, de az az elején brutálisan jó volt, azonban a nyolcadik eddig nem pörgi agyon magát. Az alaphelyzet (filmélményt elrontó spoilerektől mentesen) a következő: az iráni elnök (jó oké, én is tudom, hogy nem Irán az, hanem valami Arabisztán, de azért elég nyilvánvaló, hogy Iránt jelképezi) az ENSZ-ben tárgyal és nyal be mélyen az amcsi elnökasszonynak, aki mint a világ ura, ragaszkodik, hogy Arabisztánnak ne csak hogy atomja ne legyen, de efelől az USA bizonyosodhasson meg, mert hát végülis az ENSZ ki a francot érdekel. Kik ők, hogy az USA felett állnának, mi? Ha nem Amerika mondhatja meg, hogy kinek lehet atoma, akkó’ ki, nemde? Szóval zajlik a tárgyalás, amit Jack papa immár csak távolról szemlél, mert unokája van neki, meg heróltja a világmegváltástól. Utazna is el a lányával Kimbával, meg annak családjával el New York-ból Los Angeles-be, hogy boldogan amíg meg nem… de befut egy régi informátora, aki azt mondja, hogy infója van egy az arabisztáni elnök ellen készülő merényletről. Jack küldené a picsába, nem a CTU-ba, de aztán azért győz a hazaszeretet. Telefonoz a volt cégének, mert hát az megint van, mióta Taylor elnök meglátta, hogy a csúnya terrorista bácsikat csak Jack papa “térden lőjük, aztán tuti beszél majd” módszerével lehet megregulázni. Szóval Jack telefonoz a CTU-nak, akik megmondják neki, hogy merre kéne vinnie az informátort, hogy átadhassa az ügynököknek. Közben persze azért galibák lesznek, meg Jack megöl két bérgyilkost, de hát mind tudjuk, hogy ez neki olyan, mint másnak levinni a szemetet: napi rutin feladat. Az infó megvan, Jack a háta közepére nem kívánja ezt a nyomozósdit, de hát mégis ő a CTU legendája (mondjuk valami kis gyík az irodában még nem hallott róla, meg is kérdezi a többiektől, hogy ki a rák az a Jack Bauer, de abból ahogy ránéznek rögtön sejti, hogy valami olyasmit nem tud, ami valószínűleg a CTU kiképzés során legalább egy évfolyamnyi tananyag, szóval nem feszegeti tovább a kérdést) szóval nem marad ki a dologból. Ott van persze a CTU-ban Chloe is, aki kénytelen visszatérni a melóba, miután kenyérkereső férjura elvesztette állását. Ez még hagyján, de jelen helyzetben Chloe a frissember, akinek kurvára semmi fogalma nincs semmiről. Hoppá! Ilyet sem nagyon láttunk még, mi? Szóval zajlik az élet, képbe kerül még némi harcászati uránium, orosz, ex KGB-s maffiózók és csupa-csupa finomság. Persze nem 24 évad az, ahol valakinek a világ megmentése mellett nincs valami fontosabb dolga is. Ez a valaki idén a tepsi szájú Katie Sackhoff, aki produkálja azt a bravúrt hogy a karaktere nem csupán az ő rusnya pofája miatt unszinpatikus. Szóval az ő magánszála annyira kurvára érdektelen, idegesítő és legkevésbé sem sztoriba vágó, hogy az már botrányos, ráadásul mindig sikerül a készítőknek a legrosszabb időpontban előcitálniuk. Arról van szó, hogy a csaj vezető elemző a CTU-nál, meg minden, de feltűnik egy pasas, aki valamikor a fiúja volt és jó ideig börtönben ült valami csúnya dolog miatt. Na már most a csavar az, hogy a csajnak nem is az a neve, amit annó a CTU-s jelentkezési lapjára írt. Hoppá bizony! Most azon persze senki ne akadjon fenn, hogy hamis papírokkal hogyan képes valaki vezető elemzői pozícióig vinni az Amerika utolsó védőbástyájaként szolgáló CTU-nál. Szerintem a csajt már az ajtóban lekapcsolták volna a Patrióta törvény értelmében… Szóval kurva érdektelen szál, amire kábé akkora szükség van, mint piszoárra egy leszbibárban, ráadásul az eddigiekben teljes egészében úgy alakul, ahogy az ember már abban a pillanatban látta, amint a csaj telefonjába az expasija szólt bele. Van itt persze idióta CTU főnök is aki a Boomtown Fearless-eként még nem volt ilyen segg, de azért létszámnövelő karakternek jó lesz, már ha képes megtanulni az egyetlen örökérvényű szabályt, hogy Jack Bauer-nek MINDIG igaza van. És persze kell lennie valakinek, aki a CTU-t a terepen irányítja, erre a legmegfelelőbb a símaképű Freddie Prinz Jr. akit így ránézésből még Jack lánya, Kimba is leverne, mint vak a poharat.

Most persze rettentő szarkasztikus vagyok, nem olyan rossz ez az évad, ha tartja ezt a szintet, nézős lesz, de őszintén megvallva eddig ez a legérdektelenebb 24 szezonnyitány amit csak láttam. A javulás esélye megvan benne, hisz mindig elő lehet húzni a kalapból egy nagyobb összeesküvést, mint ami elsőre látszik, de ennyire nagy szüksége még soha nem volt rá a 24-nek. A jelenleg felvázolt szituáció ugyanis elég harmatos egy teljes, de még akár egy fél évad kitöltéséhez is.

Vannak sorozatok amiket már a megjelenésük előtt az ember tűkön ülve vár. Vannak amiket csak a főszereplőjük miatt, de akad olyan is, aminek a sztorija olyan frenetikus, hogy előzetesen kihagyhatatlannak tűnik. Na és aztán ott van az a kategória is, ami felett az ember valamiért átsiklik és ha egyáltalán észreveszi valaha és úgy dönt hogy megnézi, akkor is inkább amolyan “Tudjuk le, hogy aztán többet ne is gondoljunk rá” stílusban. Na számomra valamiért ebbe a kategóriába tartozott a White Collar. Igazából semmit nem tudtam róla még a sztoriját sem, olyannyira, hogy mikor a párom mondta, hogy van ez az új sorozat, nézzünk bele, teljesen idegen volt számomra a dolog. Még csak nem is hallottam róla és ez gyanús volt: ez tuti nem lesz nagy szám, mindegy azért egy részt tuti túlélek belőle…

Nos abból azóta már kilenc rész lett, szóval az előzetes idegenkedésem igen nagy baromságnak bizonyult. Ezért kell elolvasni egy sorozat sztoriját, mielőtt minimális ítéletet hoznánk róla, ugyanis ha tudtam volna miről szól, kapva kaptam volna hogy megnézzem. A történet annyi, hogy van egy fiatal nagypályás szélhámos Neal Caffrey, aki pár hónappal a többéves börtönbüntetésének lejárta előtt megszökik a sittről. Hogy miért azt senki nem érti, de gyorsan utánaszalajtják Peter Burke-öt az FBI ügynököt aki annó elkapta. Most ez nem telik sok időbe, Caffrey kezén úgy csattan újra a bilincs, hogy magába roskadva ül egy lakásban és a legkisebb ellenállást sem tanúsítja. Másnap hívja az ügynököt a börtönbe, hogy kössenek alkut: segít neki az éppen zajló nyomozásban, ha cserébe kihozza a börtönből. Burke rövidebb habozás után beleegyezik a dologba, így lesz az FBI-nak egy benfentes csalója/szélhámosa/műkincshamisítója/tolvaja, akit egy nyomkövetős bokaperec segítségével két mérföldes pórázon tarthatnak. Persze Caffrey nem az igazságszolgáltatás iránti elkötelezettsége miatt jelentkezik FBI-os tanácsadónak: a szerelme váratlanul eltűnt és azt gyanítja, hogy valaki fogságban tartja. Ez egyébként a sorozat, vagy legalábbis az első évad főszála.

A sztori nagyjából ennyi. A történetet meg lehetne fogni a véresen komoly oldalról is, de a készítők inkább egy könnyed nyomozós szériát akartak készíteni és nagyon jól sikerült eltalálniuk a rejtély-akció-humor arányt. Igaz, hogy sok újdonsággal nem találkozunk benne, de a már ismert elemeket igazán élvezetesen elegyítik benne. Ott van például a zsaru filmek egyik legrégebbi összetevője, a nagyon-különböző-habitusú-társak-akik-barátokká-válnak aminek milliónyi változatát láttuk már és itt is működőképes. A nagydumás, találékony, szabályokat rugalmasan kezelő Caffrey és a kissé merev mindent a nagykönyv szerint csináló Burke kiváló párost alkotnak. Szerencsére azért amennyire lehet, a kliséket kerülik, tehát itt például nincs válófélben lévő, vagy elvált nyomozó, akinek a felesége/exfelesége nem érti meg a munkája iránti elkötelezettségét. Amennyire lehet, mindig csavarnak a sztorin és igyekeznek már ennyire az elején is frissen tartani a sorozatot azzal, hogy a műfaj keretein belül mozogva minden epizód más forgatókönyv szerint zajlik.

Ami a szereplőket illeti: a sorozat főszereplője Matthew Bomer aki a Tru Calling és a Traveller című sorozatokból lehet ismerős, de én azt hiszem a White Collar-ral valószínűleg igazán komolyan sikerül majd befutnia. Kiválóan alakítja a nagystílű, meggyőző, de mégis szerethető szélhámost és gondolom a csajok nem csak a karakter egyénisége miatt fogják szeretni. Burke szerepére a sorozatok veteránjának számító Tim DeKay-t választották, aki az IMDb tanúsága szerint kismillió olyan szériában játszott, amit nézek, mégsem ismertem sem az arcát, sem a nevét… mindezek ellenére képes bizonyítani, hogy nem véletlen az a temérdek epizódszerep és megérdemelte, hogy egy sorozatban végre főszerephez juthasson. Ami a mellékszereplőket illeti: a sorozat legnagyobb nevét egyértelműen ott találjuk: Burke feleségét El-t Tiffani Thiessen alakítja, akit valószínűleg senkinek nem kell bemutatni. Ott van még rajta kívül a Vészhelyzet Gallant dokija, Sharif Atkins, valamint Willie Garson és James Rebhron akik névről valószínűleg senkinek nem ismerősek, de biztos vagyok benne, hogy az arcukat látva mindenki a homlokára csap, hogy: “Ó én ezt a palit már ezer filmben láttam!”

Röviden a White Collar könnyed, szórakoztató kikapcsolódás bárkinek aki nem keresi sznob módon minden sorozatban-filmben, hogy valami egészen újat mutasson. A formula szerintem működőképes, és bár nem ismerem a nézettségi adatait, de meglepődnék, ha ez a sorozat csak egy évadot élne meg.

Az elmúlt hetekben igen keveset foglalkoztam a bloggal. Ennek igazából egyetlen oka van: az, hogy amikor a gépnél ülök, akkor az időm 99%-át a Dragon Age: Vérvonalak című játék előtt töltöm. Ritka az a játék, ami ilyen jellegű függőséget képes okozni, de ennek sikerült.

Hogy miről is van szó? A Dragon Age, egy szerepjáték, mégpedig a jobb fajtából való. Az elmúlt évben a videójátékokkal kapcsolatos szavazásokon gyakorlatilag fej-fej mellett hozta el a díjakat a Call of Duty: Modern Warfare 2-vel, és ez bizony nem is véletlen. Az alapsztori és a játék teljes világa hihetetlen részletesen lett kidolgozva, nagyon látszik, hogy erre nem pár hónapot áldoztak csak… A történet amúgy tipikus fantasy, de nem az a fajta ami egy Uwe Boll agyából pattanna ki. Igazán újat nem hoz, de az ismert elemeket nagyszerűen ötvözi és már önmagában ez is képes órákra a képernyő elé ragasztani az embert. A játék egy középkor szerű fantáziavilágban játszódik, ahol vannak még varázslók, sárkányok, elfek, törpék, griffek (illetve ők már nem, mert a játék jelenére kihaltak) és egy csomó olyan lény is akivel az ember nem csak egy kihalt sikátorban nem akarna találkozni. Több évszázadonként egy vezérdémonnak sikerül feljönnie az alvilágból és a mélység teremtményeinek az “éjfattyaknak” az élére állva a világ elpusztítására tör, ezt a köznyelv “Veszedelemnek” hívja. Van egy lovagrend, a “Szürke kamarások” amely elsődleges feladata, hogy ezt megakadályozza. Mivel a történet kezdetekor már nagyon sok évszázad telt el az utolsó Veszedelem óta, a Szürke kamarások lassan megfogyatkoznak és a köznép úgy tartja, már csak a múltjukból élnek. Azonban közeleg az új Veszedelem és a Szürke kamarások embereket toboroznak a harchoz. Mi itt csatlakozunk bele a játékba, hogy milyen faj sarjaként, azt mi dönthetjük el. Lehetünk elfek, törpék, és természetesen emberek, de azokon belül is több háttérsztorival vághatunk neki a játéknak. Besoroznak minket a Szürke kamarások közé és rögtön a dolgok sűrűjében találjuk magunkat. A király serege elpusztul egy magas rangú hadúr hataloméhes árulása miatt, de a dolgot mégis ránk, azaz a Szürke kamarásokra kenik. Innentől kezdve az a feladatunk, hogy a kicsiny csapatunk élén végigkalandozzuk Ferelden országát, sereget toborozzunk az éjfattyak és az áruló hadúr ellen, valamint bizonyítsuk saját ártatlanságunkat. Nem kis feladat tekintetbe véve, hogy a Szürke kamarásokkal kölcsönös segítségnyújtási szerződést kötő elfek, mágusok, törpék és az egyetlen szóba jöhető emberi nemes úr éppen hatalmas kulimászban van, amiből ki kell húznunk őket ahhoz, hogy segítségünkre lehessenek. A történet nagy vonalakban ennyi, de rengeteg mellék küldetés is van, amik teljesítése nem kötelező, ellenben nagyon hasznos a karakterünk, illetve a csapatunk tagjainak fejlesztése és pénzszerzési szempontból. Akad például olyan küldetés, aminek teljesítésével új útitársra tehetünk szert. Új útitársak egyébként döntéseinktől függően is csatlakozhatnak hozzánk. Az egyetlen problémánk csak az lehet, hogy akárhány társat szedünk is össze, egyszerre csak hármat vihetünk magunkkal. Én szinte teljesen kezdő vagyok RPG szempontból, így igen nehezen boldogultam eleinte, de hamar bele lehet tanulni a négy ember irányításába.

Nagy szerep jut a játék során a hozott döntéseinknek. Nem csak hasznos társak esetleg muníció, pénz vagy ehhez hasonló szerzése függhet a helyes út választásától, de akaratunkon kívül akár egy kényes szituációban a rossz mellé is állhatunk, ha nem megfontoltan döntünk. Ezek nagy része persze nem olyasmi, ami józan paraszti ésszel megoldhatatlan lenne, de mégis tetszetős az, hogy mi alakíthatjuk a történet folyását és nem csupán a szereplők pályákon való végigrugdosása a feladatunk és akad azért olyan döntés is, ami valamely karakter halálát eredményezheti és nem olyan egyszerű megítélni, hogy végülis az-e a rossz… A rengeteg lehetőségnek köszönhetően, ha a fő vonalakat figyelmen kívül is hagyjuk, rengeteg olyan apróbb történetszál van, amit kibogozhatunk, ilyenek a csapatunk tagjainak háttértörténetei például. Ha már a csapat tagjairól beszélünk, bizony itt az sem mindegy ám, hogy milyen viszonyt alakítunk ki velük. Ki ügyességgel magunkba bolondíthatjuk őket, de adott esetben ha szemetek vagyunk velük, még akár az életünkre is törhetnek. Ezek megint csak olyan finomságok, amik rengeteget tesznek hozzá a játék összképéhez.
Tovább »

Egy tesó mindig szereti a hazáját, kivéve ha az nem Amerika.

Ha valami öntelt állampolgár emlékeztet arra, hogy ő fizette a kiképzésedet, abszolút elfogadható, ha demonstrálod megszerzett tudásodat egy jól irányzott tökön rúgással.

A “Mi nem kérdezzük, ha te nem mondod” elv a fingásra is érvényes.

Ha netalán New York-ban vagy a Haditengerészeti héten és úgy alakul, hogy meglátsz engem amint egy dögös csajjal dumálok a kölcsönzött tengerész egyenruhámban, akkor az maradhatna esetleg kettőnk között?

Egy tesó soha nem visel szandált zoknival. Megtervez egy koherens lábviselet összetételt és ahhoz ragaszkodik.

A “fürdőruha nem kötelező” strand, tesóknak nem jelenti ténylegesen azt, hogy “fürdőruha nem kötelező”.

Az emberek félnek a cápáktól, de ha úgy vesszük valamilyen módon nem épp ők az óceán tesói?

Egy fixírozott bikinifelső soha nem kapcsolódik ki.

?

Törzsgyökeres Pókember rajongóként olyan jó hírt olvastam a minap, hogy órákig madarat lehetett velem fogatni. A Pókember 4 project éléről távozott az Evil dead trilógia óta csak hányadékot gyártó Sam Raimi, aki a legszuperebb szuperhősből lúzer óvodást csinált. Ami még jobb hír, hogy vele együtt búcsút inthetünk a kacsaszájú antiszínész Tobey McGuire-nek is, tehát lehet, hogy a következő Pókember nyomokban már emlékeztetni is fog a képregény eredetire. Ideje volt már. Nem tudom mit várhatunk, de nagyon remélem, hogy a milliószor elcsépelt tinifilmes vonulatot végképp magunk mögött tudhatjuk majd. Nekem színész ötletem most így hirtelen nem lenne Peter Parker szerepére, de az is tökéletesen megfelelő, ha egy feltörekvő fiatal színészt választanak, feltéve ha az a barátnője elvesztése felett érzett fájdalmát képes lesz széles vigyor nélkül a pofáján játszani…

Már egy jó ideje terveztük a párommal, hogy megnézzük a Millenáris CSI kiállítását, amire végre a tegnapi nap folyamán alkalmunk is nyílt.

Hogy őszinte legyek, nem mondhatnám, hogy a legnagyobb CSI fanatikusok közé tartozom, de azért kedvelem a sorozatot és a bűnüldözéssel kapcsolatos dolgokt mindig érdekesnek találtam, így egy percig sem ellenkeztem, mikor a párom kitalálta, hogy meg kéne nézni a kiállítást.

Először is szögezzük le, ez a kiállítás nem a sorozatról szól, az csak keretet ad az igazi témának, ami a bűnüldözésben alkalmazott technikákról szól. A megvalósítás szinte nem is lehetne ennél eredetibb: a kiállítás egész területén kihelyezett monitorokon az első CSI szereplői kalauzolnak minket végig a saját szakterületükön, miközben mi magunk nyomozunk a három lehetséges ügy valamelyikén. Van ott helyszín, áldozat és minden felszerelés, ami a nyomozáshoz kellhet. Persze azért nem kell Poirot szürkeállományával rendelkeznünk ahhoz, hogy felderítsük az eseteket, én inkább a technikákra való figyelést emelném ki mindenkinek, különben nem lesz idő végigcsinálni mind a három ügyet, márpedig az sok érdekes dologról való lemaradással jár. Tényleg minden részletre kiterjedő ismereteket kapunk, hisz betekintést nyerünk a DNS vizsgált, ballisztika, arcrekonstrukció, drogvizsgálat és minden ezekhez hasonló illetve kapcsolódó technika világába. Persze csak a dolgok felszínét kapargatjuk meg, de még így is igazán érdekes és tapasztalat a kiállítás.

Nem is igazán tudnék negatívumot kiemelni, talán csak azt, hogy az ügyek lehettek volna nehezebben megoldhatóak, de mint említettem, itt a technika megismerése volt a cél, szóval csak szőrözés lenne. Én mindenkínek ajánlom a kiállítást akit érdekel a bűnüldözés világa, még akkor is, ha esetleg amúgy a CSI franchise összes tagját a pokolba kívánja.

Egy tesó nem marhulhat, ha le kell vetkőznie más tesók előtt az öltözőben.


Ne ítéld el a tesót, aki arra kéri a csajokat, hogy figyeljék őt fekvenyomás közben. Azt a tesót ítéld el, aki ezt erekcióval teszi.


Az Isten nem srácok számára teremtette a sztreccset.
Kivétel David Lee Roth a 80-as években, az valahogy működött.


Sérülésig menni, csak hogy nagyobb súlyt emelj meg, mint a melletted lévő srác, nem bizonyít semmit… mindössze azt, hogy mennyire király vagy.


Meglepetés! Nem te vagy az egyetlen srác aki azért jár erre az aerobik órára, hogy csajokkal ismerkedjen.


Fecske a boxer előtt.


A lábgépet arra találták ki, hogy villogtasd a vádlid, combod és quadricepszed, nem pedig az aszott heréid.


Légy kedves minden nővel az edzőteremben, hisz ismered a régi mondást:
“A ma kövér csajai, a jövő dögös csajai”
MEGJEGYZÉS: Kivéve, ha görény arcuk van, amely esetben viselkedj velük úgy ahogy tetszik.


Ha az a terved, hogy addig ülsz a szaunában, amíg valami más lép be, mint egy elhízott kelet-európai, akkor bizony pajtás, remélem szereted a hőgutát.

Egy tesó soha nem emeli a feje fölé a kezeit tánc közben.

Két tesó mindig megtartja egymástól az egyméteres távolságot, miközben azonos parketten táncolnak, még akkor is ha a késharcot adják elő a “Beat It”-ből, amit gondolom két tesó amúgy sem tenne, vagy legalábbis nem túl sűrűn.

Eszedbe se jusson nyakláncot viselni.

ROHADT NAGY ZAJ VAN ITT, UGYE?

Előre is le szeretném szögezni, hogy bár jó ideje játszom videójátékokkal, a Call of Duty féle első nézetes akciójátékok eddig szinte teljesen kimaradtak az életemből, szóval a kritikára is így tessék tekinteni.

A Modern Warfare a nagyközönség által talán leginkább várt idei játék és meglepő módon többé-kevésbé képes is megfelelni a vele szemben támasztott teljesíthetetlen elvárásoknak. Ami rögtön az ember szemébe ötlik, az a játék csodálatos grafikai kidolgozottsága. Gyakorlatilag amint nekivágunk a történet játékmódnak, rögtön egy sivatagi támaszponton találjuk magunkat, szinte az azonnal az akció sűrűjében. Itt elsajátíthatjuk az alapvető fogásokat. Én minden játékot gamepad-del játszom, de ugyebár egy PC-s FPS esetén ez teljességgel megvalósíthatatlan, szóval kénytelen voltam megszokni a billentyűzet + egér kombinációt, de ez meglepő módon könnyű volt, ezért mindenképp pluszpont jár a készítőknek.

Ami miatt már nem jár dicséret, az a történet mód pofátlan rövidsége. Abszolút kezdőként is alig 6 óra volt a teljes végigjátszása, ami nagyon rövid. Ellenben az is igaz, hogy a Modern Warfare 2 célközönsége egyértelműen az online játékközösség, márpedig a multiplayer játékra az MF2 tökéletes választás. Visszatérve a történetre: a rövidségért cserébe kárpótolnak az igazán ötletesen kidolgozott küldetések. Van itt gyakorlatilag minden nemű harci tevékenység, ami a valóságban előfordulhat. Érezhetjük magunkat a Sólyom végveszélyben klausztrofób városi körülményei között, ostromolhatjuk a Fehér házat, a magukat oda bevető terroristák kiszorítása céljából, de van itt rejtett beszivárgás katonai bázisra, olajfúrótorony visszafoglalása, vagy kivonási pontra jutás ellenséges területen. A küldetések izgalmasak, pörgősek, illetve feszültséggel teliek és egy percig sem unja őket az ember. Gyakorlatilag tökéletes harci szimulációt kapunk a fejlövés fájdalmas lehetősége nélkül. Harci helyzetben halljuk ahogy a lövedékek elsüvítenek a fülünk mellett, ha villanógránát robban másodpercekre megvakulunk, de még helikopter balesetet is átélünk, tehát gyakorlatilag mindent megkapunk, hogy valóban a harctéren érezzük magunkat. A társaink és az ellenségünk intelligenciája meglepően magas, gyorsan reagálnak bármilyen helyzetben, összehangoltan mozognak, fedezik egymást, mindent úgy tesznek, ahogy valódi katonák is tennék azonos helyzetben. Egy lövöldözés játék esetében nem is kérdéses, hogy a fegyver felhozatal alapvető fontosságú, nos itt abból is kapunk szép számmal. A legmodernebb gépfegyverek ugyanúgy szerepet kapnak, ahogy például az AK 47-es, vagy a Dragunov távcsöves mesterlövész puska. A hangulat tényleg fenomenális, nem csoda, hogy ekkora siker lett a játék. A történet módról már csak annyit, hogy hiába a küldetések változatossága, de maga a sztori egy hatalmas nagy nulla. Számomra az sem túl pozitív dolog (bár tudom ez másokat nem zavar), hogy a játék során több karakter bőrébe bújunk, tehát kicsit nehezebb így kötődni az épp aktív karakterhez. Ez persze már inkább csak kötekedés.

Van itt a multiplayer játékmód mellett egy másik is, amely gyakorlatilag különböző rövidebb küldetések összessége. Itt nincs sztori, ami összekötné a jeleneteket, szimplán megyünk és lőjük az ellent (vagy osonunk el a háta mögött). Ez már félig-meddig tekinthető multiplayer-nek is, hisz ezeket társainkkal co-operálva is teljesíthetjük.

Sajnos egyelőre idáig jutottam a játékkal, a tényleges multiplayer kipróbálásáig nem jutottam még el, mert túlságosan kezdőnek érzem magam hozzá, ahhoz meg semmi kedvem, hogy tízéves gyerekek öt másodperc alatt rongyosra rugdossák a seggem.

Konklúzió: a Modern Warfare 2 tökéletes választás az FPS játékok szerelmeseinek, megfelelő vassal pedig a látvány is valami csodálatos. Ha pedig harci szimuláció szempontjából nézzük? Nos, akkor sincs oka szégyenkezni, ennél reálisabban nem igazán lehetne visszaadni a harcok valódi természetét.

Kethrine (Izzie a Grace klinikából) Heigl és Gerard (Leonidas király a 300-ból) Butler összeállt egy könnyed, de azért nem teljesen szokványos romantikus komédiára. És az eredmény? Az bizony egy olyan film, amit minden csajnak látnia kell, és bizony a pasik is jól szórakoznak ahelyett, hogy a romantikus gejtől hányingert kapnának.

Abby (Heigl) egy helyi TV csatorna közepesen sikeres hírműsorának producere. A munkájának él és őszintén szólva a pasiszerzéshez kábé annyit ért, mint Kiszel Tünde a magfizikához, talán épp ezért él egyedül a cicájával. Egy rettenetesen szar napja után véletlenül meglátja Mike (Butler) műsorát a TV-ben, ami épp az ő problémájára jelenthetne megoldást. Ennek ellenére nem igazán nyeri el a tetszését a dolog, hisz Mike tömör véleménye annyi, hogy a férfiak szívének meghódításához a legrövidebb út a köldökig kivágott dekoltázs és fenékig felvágott szoknya ráadásul ezt nem a legszalonképesebb formában adja a nagyközönség tudtára. Ezek után még sokkolóbb a lánynak, mikor másnap a főnöke bejelenti, hogy a hírműsort Mike ismerkedési tanácsadós blokkjával fogják feldobni. A viszonyuk ezek után a kendőzetlenül őszinte Mike-kal cseppet sem felhőtlen, egészen addig, amíg a férfi ajánlatot nem tesz neki: segít neki meghódítani a frissen megismert szomszédot, ha cserébe Abby nem próbálja kifúrni a műsorból. Bár a lány minden porcikájával ellenkezik betartani a férfi tanácsait, azok igen hatásosnak bizonyulnak…

A csúf igazság legfőbb erénye nem a meglepetés, hiszen igen kiszámítható, hogy mi lesz a végkifejlet, de nem is ez a fontos, hisz az odatartó út rengeteg sírvaröhögős poénnal van kikövezve. Már eleve is Mike karaktere ontja magából a poénokat (mondjuk azokon lehet lesznek csajok, akik nem annyira röhögnek…) de Abby néha kissé mániás depressziós viselkedése sem kevés vicc forrása. A bugyis jelenet meg… szóval nekem senki ne mondja, hogy Katherine Heigl nem jó színésznő.

A csúf igazság minden kétséget kizáróan a tavalyi év egyik legjobb vígjátéka, olyan mintha az ember másfél óra tömény sitcom-ot nézne. Bár sok újat nem mutat, mégis képes maradandó szórakozást nyújtani mindkét nem számára, márpedig ezt igen kevés romantikus komédia mondhatja el magáról.

Abban az esetben, ha egy tesó két tesójának is odaígérte az örökös első ülésen ülés jogát, a következőknek kell meghatározniuk, hogy ki lesz a navigátor: (a) futóverseny az autóig, (2) néma aukció, vagy abban az esetben, ha az út hosszabb, mint 600 kilométer, (3) halálig tartó, szabályok nélküli ketrecharc.

Egy tapintatos tesó lehúzza az ablakot, mielőtt kivillantaná a seggét az autóban.

Ha azt mondom hozz Dorritos-t, akkor “Cool Ranch Doritos”-ra gondolok. Emlékezz rá mikor megállunk a pihenőnél, mert ha nem teszed, lazán visszaküldelek a boltba érte.

Ha egyszer csak Montana-ban lyukadsz ki, valahol valaki nagyon elszúrt valamit.

Hatalmas elvárásokkal telve dumáltam rá a páromat, hogy nézzük meg ezt a filmet. Ő már Tarantino nevének említésénél kibukott egy kicsit én csak később csatlakoztam az ő negatív véleményéhez. Hogy miért? Több oka van annak. Egyrészről elismerem, hogy a Brigantyk a maga módján rengeteg zseniális húzást tartalmaz. Kétségtelen, hogy jobbnál jobb alakításokkal találkozhatunk és a színészek lubickolnak a tarantino-s karaktereikben. De van egy óriási hiba: a sok feszültségfokozós jelenet mellett a történet tényleges vezetése teljesen elsikkad és a nagy csavar, vagy a fantasztikus finálé is elmaarad.

Nem mondom, hogy rossz ez a film, de háborús mozinak nem nevezném. Gyakorlatilag szinte akármikor, akármilyen helyzetben játszódhatna, a háború inkább csak a hátteret adja meg. Talán éppen ezért is harc tulajdonképp egyáltalán nincs a filmben. Igen, a háború borzalmaiból kapunk ízelítőt, de ennyi szadizmus eddig minden Tarantino filmben volt, szóval ezt sem emelném ki. A sztori amúgy annyi lenne, hogy a második világháború elején egy francia zsidó lány családját egy náci tiszt kiirtatja. A lány évekkel később új néven egy mozit üzemeltet Párizsban. Beleszeret egy náci kiskatona, aki épp a Harmadik Birodalom hőse, film is készült róla, amit a zsidó lány (persze a fiú nem tudja, hogy a csaj zsidó) meghódításának céljából szeretne annak mozijában bemutattatni. A bemutatón ott lesz a náci vezetés krémje, így a lány elérkezettnek látja az időt, hogy bosszút álljon családja haláláért. Mellékszálként (és ezt tessék komolyan venni, mert bizony a film címszereplői, a Brigantyk nevű nácivadász banda valójában csak háttéralakként van jelen a filmben) ott van a Brad Pitt vezette zsidó katonákból álló különítmény, akik különös kegyetlenséggel öldösik a németeket válogatás nélkül. Amint tudomásukra jut a filmbemutató ők is tervbe veszik a náci vezetés kiírtását. És ennyi a sztori. Kész. Sehol egy csavar, akció, vagy bármi, ami igazán érdekessé tehetné azt a közel két és fél órát. Ez persze apró túlzás, de nagyjából ez a helyzet. A történet kábé egy másfélórás filmre lenne elég, de Tarantino a hosszú, elnyújtott és persze be kell ismernem néhol zseniális jelenetekkel túlhúzta ezt két és fél órára. Valahogy az volt az érzésem végig, hogy Tarantino szinte minden hosszabb jelenettel olyan maradandót akar alakítani, amit Michael Mann a Szemtől szemben szenzációs De Niro – Pacino párbeszédjével. A baj az, hogy igazából tényleges történetet nem tett mögé, ráadásul a harmadik hasonló jelenetnél már nem üt akkorát az egész.

Igaz ami igaz, a színészek valószínűleg az összes Oscar kategória jelöltjei között ott lesznek, mert szenzációsat alakítottak, a baj csak az, hogy tették ezt egy végtelenül unalmas, már-már művészfilmes tempójú alkotásban. Persze tudom, szinte egyedül vagyok a véleményemmel, de nekem a Brigantyk az év csalódása volt. Én háborús filmet vártam Tarantino stílusában, ez pedig szinte nem is állhatna távolabb attól…

Az elmúlt néhány napban nem igazán volt meg az a haj de nagy blogírós kedvem, de így az ünnepek végeztével tervezem, hogy újra beindul az üzlet Az ünnepek alatt láttunk jó néhány filmet, amikről majd nekilátok kritikákat írogatni. Ezek közé tartozik a Becstelen Brigantyk, Csúf igazság, X-Men Origins: Rozsomák (hogy száradt volna le a keze annak aki Farkasnak fordította), Transformers 2. Az új gépnek köszönhetően kipróbáltam pár játékot, amikkel valószínűleg soha nem fogok eleget játszani, hogy kritikákat tudjak írni róluk, de a lehetőség megvan. NBA 2k10, CoD: Modern Warfare 2, Dirt 2, Dragon Age: Origins. Az új géphez új oprendszer is dukált, így a Windows 7-es ismerkedésről is tervezek bejegyzést. De persze személyes jellegű élményekről is fogok írni, valamint a Bro on the Go fordítások sem maradnak el.

Apropó, ha már Bro on the Go… ha valakinek megvan a könyv nyomtatott formában, és kedvet érez segíteni nekem, kérem jelezze. Annyiról lenne csak szó, hogy össze kellene hasonlítani az én PDF verziómat a nyomtatott formával, mivel gyanúsan kevésnek tűnik a PDF tartalma. A segítséget előre is köszi mindenkinek.