Most mondja valaki, hogy nem ilyenek a macskák

Ahogy azt már Letschow kolléga jelezte korábban: a Bro on the Go magyar ebook készülőben volt és mostanra már készen is van. A könyv formába szedés ezúttal nem az én érdemem, Letschow dolgozott rajta éjt nappallá téve, hogy elkészüljön, én csak a fordításért és a borítóért vagyok felelőssé tehető Bár tisztában vagyok vele, hogy a Bro on the Go lényegesen kevésbé ismert mint a nagy Tesó kódex, azért remélem így is tart majd számot némi érdeklődésre. A képre kattintva már tölthető is.

Böngésztem az IMDb-n és ezt a videót találtam. Igaz elég messze van még a bemutatója, de azért közel annyira várós filmnek tűnik, mint a Machete, vagy az Avatar volt.

Tesóim az Úrban! Mint azt a blog egyik olvasójától (ezúton is köszönöm Letschow) megtudtam Barney csak a Tesó kódex-hez mérhetően legendás könyve a The Playbook is kiadásra kerül hamarosan! Illetve annyira nem hamarosan, hiszen október 5-ig kell várnunk, hogy a boltokba kerüljön, azt pedig ember nincs aki megmondja, hogy hazánkban mikor lesz beszerezhető, de a lényeg az, hogy MEGJELENIK! Csak győzzük kivárni… (A képre kattintva eljuthattok a kiadó oldalára, ahonnan már elő lehet rendelni)

A Sniper: Ghost Warrior az a játék, amely esetében a címéből még az is kitalálja, hogy miről szól, aki még soha nem hallott róla. Az egész alapja az a nagyszerű ötlet, hogy ideje lenne már a hentelős FPS-ek piacára egy olyan játékot hozni, ahol fontosabb a lopakodás, a higgadtság és a biztos kéz, az esztelen lövöldözés helyett. Az ötlet valóban nagyszerű, a játék gyakorlatilag leginkább a CoD: MW2 lopakodós küldetéseihez hasonlít, azzal a különbséggel, hogy havas helyett trópusi esőerdős környezetben. A sztorit lehetne ugyan kritizálni, de egy fikarcnyival sem gyengébb, mint a már említett Modern Warfare-é. Az sem volt túl fantáziadús, ez sem az. Az amerikai hadsereg mesterlövészeként azt a feladatot kapjuk, hogy csináljunk ki valami szemét drogbárót. Az akció félresiklik, a figura megszökik és innentől kezdve az lesz a feladatunk, hogy helyrehozzuk ezt a hibát. Közben képbe kerülnek fogságba esett DEA ügynökök, atomfegyverek és egy már kétszáz mérföldről előre látható fordulat, ami aztán a videójáték történelem legerőtlenebb fináléjához vezet. Ennyit a sztoriról. Egy FPS esetében ez amúgy sem ez a legfontosabb, más kérdés, hogy a “majdnem FPS” Splinter Cell széria ebben lényegesen jobbat tud mutatni, de ha egyszer a legnagyobb név, a CoD készítői sem fordítanak figyelmet arra, hogy a játék szóljon is valamiről, akkor a “legendás” City Interactiv stúdió miért tenné? Igen City Interactiv-ot írtam, de azért annyira nem kell megijedni…

Röviden leírva a játék lényege a lopakodás és az ellenfelek távoli kinyírása lenne, illetve néha az utóbbira nincs is szükség, mivel azzal csak felhívnánk magunkra a figyelmet. Ez így leírva egy igazán okos, taktikus játékot vetít elénk. A helyzet azonban ennél sajnos jóval árnyaltabb. A játék rendelkezik három ordas nagy hibával… Az egyik ezek közül a behatároltság. Hihetetlen, hogy néhány nagy pályát leszámítva csak az úton illetve az azt két méteres sávban övező susnyásban haladhatunk, az erdőbe a legritkább esetben juthatunk be. Durva bezártságérzés keríti hatalmába az embert, hisz miközben látjuk a hatalmas tereket, oda nem juthatunk el. Ennek megoldását is igen pofátlanul oldották meg a készítők, hisz néhol nem tudunk átkúszni, egymástól két méterre álló oszlopok között, elakadunk bokamagasságban lévő kidőlt fákban és apró kavicsokban, de néhol még láthatatlan falakba is ütközünk, ráadásul olyan helyeken is, ahol azoknak semmi értelmük nincs! Példa erre az egyik romváros kilátó része, ahol az egyik irányba nem indulhatunk el, holott arra egyébként is csak három-négy métert tehetnénk meg, mert ott van a perem. A második nagy hiba, hogy egy Sniper címmel illetett játékba hagyományos hentelős FPS pályákat is tettek! Ráadásul nem is működik jól, hisz az ellenfelek pofátlanul jól céloznak, miközben mi még a két méterre álló ellenfelekhez sem kapunk egy épelméjű célkeresztet, így a mesterlövész puskákon kívül nincs olyan fegyverünk amivel akárcsak nagyjából pontosan lehetne célozni. Ezen pályák beépítését azzal magyarázták, hogy el szerették volna kerülni a játék egyhangúváv válását. Ez jó érv, csak épp az a baj, hogy az ember azért játszik egy Sniper című játékkal, mert épp nincs kedve Rambosdit játszva egyszemélyes hadseregként aprítani az ellent. Mikor valakinek ahhoz lenne kedve előveszi a CoD-ot, Battlefield-et, vagy bármely ingyenes online alternatívájukat. A fenti két hiba persze inkább csak bosszantó, megbocsátható lenne, ha – és ez egy hatalmas nagy HA – nem követték volna el a harmadik hibát. A Sniper: Ghost Warrior alapja ugyebár két dolog lenne: mesterlövészkedés, lopakodás. Na ezek közül az első zseniálisra sikerült, de az utóbbi valami hihetetlenül borzalmsan elcseszett valami lett. Ha azt mondom, hogy botrányos, akkor azzal megsértek minden olyan dolgot amit ezelőtt valaki botrányosnak bélyegzett meg. Az még hagyján, hogy a hangtompítós mesterlövész puska elsütése után az összes ellenfél kétszáz méteres távolságban TUDJA hol vagyunk! Hiába fekszünk a susnyásban, ők rögtön tudják honnan jött az áldás, és már zúdítják is ránk a tüzet, méghozzá álló helyzetből közel olyan jól célozva az AK-val, mint mi az SR25-ös mesterlövész puskával! Szóval ez van, ha tüzelünk. A gond az, hogy néha még lövésre sincs szükség ehhez, mert nem egyszer előfordul, hogy éjszaka! egy fa árnyékában! álcagúnyában! a susnyásban tétlenül feküdve! húsz méterről kiszúrnak minket! Erről csak annyit, hogy a valóságban az álcagúnya olyan szinten eltünteti a viselőjét, hogy húsz méterről már viszonylag alacsony növényzetben nappali fényviszonyok között is csak akkor lehet észrevenni, ha az ember konkrétan ismeri a helyzetét. Tehát az ellenfeleinknek távcsöves infraszeme van, amit mi nem kapunk, hisz gyakran az egyszerű terepmitás ruhát viselő ellenfeleket is csak alig vesszük észre távcsővel. Mi egy dombon hasalunk a növényzet által rejtve, az ellenfelek tüzelnek ránk lentről (találnak is, holott abból a szögből egyszerű karabéllyal szinte lehetetlen) és még azt sem vesszük észre, hogy egyáltalán honnan lőnek. Ez kínosan sűrűn történik meg. Gyakorlatilag a lopakodásnak a játékban szinte semmi értelme. Erre azután jön rá az ember, hogy éjszaka átfutva az ellenséges táboron a kutya nem vesz minket észre! még akkor sem, hogy tíz méterre állnak és az irányunkba néznek! ezzel szemben a növényzetben kúszva szinte azonnal kiszúrnak! Ez egyébként annak köszönhető, hogy a lopakodásnál a rendszer előnyben részesíti azt, hogy meddig vagyunk az ellenség kvázi látószögében, mint azt, hogy mennyire vagyunk ténylegesen láthatóak. Van egy kis indikátor ami jelzi nekünk, hogy mennyire vagyunk észlelhetőek az ellenfelek szemében és ebből tisztán ki is derül, hogy hogyan is működik ez. Tahát a lopakodás pocsékul van megoldva, de ehhez tartozólag az ellenfelek mesterséges intelligenciája is valami botrányos. Említettem, hogy ha lelőjük valamelyiküket kétszáz méterről, akkor rögtön tudja mindenki, hogy hol vagyunk. Nos ez nem mindig van azért így. Néha a társ akivel a frissen leölt figura csevegett, nem is izgatja magát spanja hirtelen jött elhalálozásán. Vagy ha igen, akkor sem fedezéket keres, hanem csak összébb húzza magát és úgy próbálja meg árgus szemekkel kifürkészni, hogy honnan jött a halál. Persze az azért rendszeresebb, hogy ha látják, hogy meghal a társuk, akkor rögtön tudják, hogy hol vagyunk és tüzet nyitnak ránk.

Ezek után már bármilyen erős pozitív dolgok a játékban képtelenek átbillenteni az összbenyomást a jó oldalra. Pedig rengeteg pozitívum van. Példának okáért a játék másik fontos alapja ugyanis nagyszerűen sikerült. A mesterlövészkedésnél a program figyelembe veszi a távolságot, szintkülönbséget, szélirányt, tehát nem elég a célkereszt közepét a rosszfiúkra irányítani, néha felé, mellé kell célozni, amiben azért egy kisegítő kör nagy segítségünkre van alsóbb nehézségi szinteken. Van egy beépített bullet time kamera, ami a távoli fejlövéseknél végigkíséri a golyó útját, ami nagyon látványos. Néha persze zavaró tud lenni, de szerencsére a funkció kikapcsolható. A játék grafikája első ránézésre kellőképp szép, de jobban szemügyre véve sajnos nagyon bugos. Néhol a fűszálak a levegőben lebegnek, az árnyékok széle olyan kockás tud lenni, hogy az ember lépcsőnek nézi, és van ahol bele lehet esni láthatatlan gödrökbe. A küldetések azért legalább élvezetesek, bár az igazi mesterlövész feladatokhoz sok köze nincs a többségüknek (kétlem, hogy sniper-eket küldenének rejtve behatolni egy ellenséges bázisra. Az ilyesmire spec kommandósokat szoktak alkalmazni, pláne, hogy a mesterlövészek közelharci képességei igen korlátozottak…), de ezekkel együtt is a pályák behatárolt méretei ellenére igen változatosra sikerültek az elvégzendő feladatok. Persze akad egy-kettő amit mondjuk nem abból a szempontból játszhatunk, amelyikből érdekes lenne (egyszeű példa: van egy küldetés, ahol egy autóval utazó tetvet kell kilőni, az apró hiba csak az, hogy itt nem mi húzzuk meg a ravaszt, hanem csak a mesterlövész célzói vagyunk) de ez még az elrontott lopakodás rendszerhez képest igazán apró gond. Sajnos a játék botrányosan rövidre sikerült. Közepesen gyakorlott FPS játékosnak mindössze 10 óra a játékidő, és ebből legalább 4-5 az elcseszett lopakodás miatti folyamatos restartolásnak tudható be. Ha nem csalna néha pofátlanul a játék, akkor az ember egy ültő helyében végig tudná játszani (fanatikusok még így is). Általánosságban persze az  FPS-ek ereje nem az egyjátékos módban jön ki, hisz a CoD is alig volt több 10 óránál, csakhogy aztán a fanatikusok másik 100-at simán eltöltöttek online. A Sniper: Ghost Warrior sajnos etekintetben is le van maradva. Van ugyan multiplayer mód, de mivel abban csak sniperek küzdenek sniperek ellen, így az nem több egyszerű türelemjátéknál amit az veszít el, aki előbb dugja ki a fejét a bokorból… És hiába jól kitalált és megvalósított a konkrét mesterlövészkedés, ha egyszer igazi távoli harcra nagyon ritkán kerül csak sor. 100 méternél távolabbról szinte nem is kell tüzelnünk.

A Sniper: Ghost Warrior nagyobb kihagyott helyzet, mint Robben ziccere a VB döntőn. A játék egyértelműen hiánypótló céllal készült és ha egy kicsit jobban odafigyeltek volna a megvalósításra, akkor képes is lenne betölteni ezt a hatalmas tátongó űrt, de így maximum annyira foltozza be ezt a lyukat az FPS játékok piacán, mint egy parafadugó, egy árvízi gátat. Rossz látni, mikor valami ami legendás is lehetett volna, a hanyag megvalósítás miatt végül a kukában kell végezze… Igaz, hogy még így is tud élvezetes perceket hozni, de sajnos ugyanilyen mennyiségben hoz agyérgörcs közeli helyzeteket és így képtelenség igazán pozitív érzéssel felállni mellőle. Pedig milyen játék lehetett volna belőle…

Egyre közeledik a következő Tomb Raider játék megjelenési dátuma. Az eddigiektől kicsit eltérő stílusú lesz co-op móddal, és mint tudni lehet a legutóbbi nagyobb újítási kísérlet a széria esetében csúnya nagy bukás lett. Majd meglátjuk hogyan alakul, de ami biztos, hogy a trailer alapján nagyon akciódúsnak ígérkezik.

Hát véget ért ez a trágya amit a nagyobb nézettség elérésének céljával foci VB néven tuszkoltak le a torkunkon. Az elmúlt VB-k mindig azzal teltek, hogy az emberek sajnálták a csapatokat (pl a két idei döntőbe jutott csapat) akik fantasztikusan játszottak, megértemelték volna a győzelmet, de végül elcsúsztak egy banánhéjon. Hát az idei nem ilyen volt. Ez volt talán a VB-k történelmében az első, amikor EGYETLEN csapat sem érdemelte meg a trófeát. Na jó talán csak a németek, mert a VB legnagyobb meglepetését hozva egyedül ők JÁTSZOTTÁK a focit, amit viszont a többiek műveltek…

Vuvuzela:

Már a tavalyi Konföderációs kupán is a frász kerülgetett ettől a dongóröpködést utánzó hangtól, de a VB-n aztán végképp kikészültem tőle. Elnyomtak vele minden szurkolói hangot, dobot, kürtöt, a játékvezető sípját, a játékosok egymás közötti kommunikációját, mindent aminek valóban köze lenne a labdarúgáshoz. Élettel teli stadion helyett csak egy böhöm nagy rovar zúgását lehetett hallani, ráadásul végig a mérkőzések 90 perce során megállás, vagy változatosság nélkül. Egyedül az utolsó pár mérkőzésen vittek valami ütemet is annak a szarnak a fújásába. Valaki igazán megfertőzhette volna azokat a tetves vuvuzelákat herpesszel, hogy a köcsögöknek akik fújják legalább fájjon… Persze a FIFA azt mondta, hogy hozzátartozik a szurkoláshoz és impotens módon nem tiltotta be. Erről csak annyit, hogy a VB-t nem egy ország lakosságának rendezik, hanem a világ többi 99,5 százalékának is, akik a falra másztak ettől a szartól.

Jabulani:

Úgy tűnik a technika fejlődése a sportszergyártókra negatív hatással van. Vagy legalábbis az egyikre…  Az Adidas VB-ről VB-re szállítja az egyre rosszabb labdáit, de a FIFA nem csak a szurkolók, hanem a játékosok véleményére is nagy ívből szarik és oda sem figyel a panaszaikra. Miért van az, hogy a Nike, Umbro, Puma, Mitre, stb labdáira soha nem érkezik panasz? Egyszer nem mondta még senki a Premier League-ben, hogy a Nike labdái össze-vissza szállnak. Az Adidas VB labdáira azonban igen és az ideiről még tudományos módszerekkel be is bizonyították. Vajon mégis mivel érdemelte ki az Adidas, hogy a folytonos kritikák ellenére még mindig ő szállíthatja a labdákat az összes világversenyre?

Bíráskodás:

Na ez önmagában megérdemelne egy külön posztot. A bírók működése ugyanis ezen a VB-n még a kritikán aluli szintet sem ütötte meg. Rengeteg dolgot nem vettek észre amit minden emberi számítás szerint észre kellett volna venniük. És itt nem olyan dolgokról beszélek amiket csak negyedszeri visszajátszásra szúr ki az ember. David Villa 22 centis lesgólja a kevés ellenpélda egyike és bár tudom, hogy a portugál szurkolók sokat picsogtak rajta, de a világon nincs ember, aki ezt ilyen tempóban szabad szemmel kiszúrta volna. De ez mint már mondtam a kevés ellenpélda egyike, a bírók csapatok négy éves munkáját voltak képesek elkúrni egyetlen szempillantás alatt, de még így sem ők voltak a legvérlázítóbbak a VB öt hete során, hanem a

FIFA:

Tehát az egy dolog, hogy a bírók hibáznak és hibázni emberi dolog, de amit a FIFA művelt, az egyértelműen szándékos. Miután egy nap alatt két ordas nagy bírói hibát is láttunk (az angolok meg nem adott szabályos gólja, valamint Tévez TELJESEN EGYÉRTELMŰ lestalálata) volt pofájuk kijelenteni, hogy ez a játékkal együtt jár, ettől is szép a foci!!! Kritizálták a helyi szervezőket, hogy a visszajátszáson a stadion többtízezer nézője láthatta, hogy Tévez akkora lesen volt, hogy már-már szándékosságot feltételez az ember az észre nem vételében. A FIFA szerint nem a bíró hibázott, hanem a helyi szervezők, hogy ezt mindenki láthatta! Ezt követően volt pofájuk kihagyni a hivatalos oldalon a jelentésekből és az összefoglalókból az inkriminált részleteket, sőt minden hozzászólást kimoderáltak ami csak említést tett bármelyikről. Méghogy a FIFA nem egy fasisztoid szervezet! Faisztoid, amit ráadásul kivénhedt trottyok vezetnek, akik a technika használatát még mindig sátánizálják, és úgy állítják be, mintha az kevésbbé emberközelivé tenné a focit. Kevésbé emberközeli??? Próbálj már meg C. Ronaldo-hoz odamenni az utcán autogrammot kérni tőle! Rögtön negyven testőr teperne a földre! Mikor ilyen szintű távolság van a játékosok és a szurkolók között, mit beszélünk még emberközeliségről? És különben is miből tartana egy olyan rendszer ami jelez ha gól született? A jégkorongban miért képes hosszú évek óta működni ez a rendszer minden különösebb probléma nélkül? És miért lenne gond az, ha már egyszer a TV társaságok úgyis nyolcvan kamerával vesznek minden meccset, hogy odaültetnének egy játékvezetőt (úgyis van belőle öt, mit számítana már egy hatodik?) a monitorok elé, aki egy les vagy tizenegyes gyanús helyzetet visszajátszana és kábé négy-öt másodperccel később már jelezné is a bírónak, hogy mi történt? Nem a bíró szerepét venné át, csak kisegítené azt a vitás helyzetek megítélésénél. Ki tudja megmondani, hogy mi lett volna, ha megadják Lampard gólját, vagy elveszik Tévez-ét? Senki. Lehet, hogy a négy közé jutásért Anglia-Mexikó meccset rendeztek volna, lehet, hogy maradt volna minden ugyanígy. De mindenképp fontos momentumai voltak a mérkőzéseknek, amit a FIFA nem hajlandó elismerni.

A mutatott játék:

Persze ezek a fentiek mind a kutyát nem érdekelnék, ha nem a defenzív, unalmas, fantáziátlan foci diadalmenete lett volna az egész világbajnokság. A nagy sztárok gyakorlatilag szinte kivétel nélkül betliztek. C. Ronaldo, Messi, Rooney, Kaká, Torres, Lampard, Gerard, Anelka, Ribéry, stb gyakorlatilag szinte észrevehetetlen volt az egész VB-n. Már ameddig játszottak… Igazán ironkikus volt, hogy az első időkben mindenki az európai csapatok mélyrepüléséről beszélt, aztán végül mégis mindenki más villámgyorsan elhullot, és egyedüli nem európaiként Uruguay jutott a négy közé. Egyedül ők is érdemelték meg (igen, hiába volt az a kezezés, megérdemelték, Ghána rúghatott amiatt egy tizenegyest, kihagyta, az eset nem maradt megtorlatlanul, ember nincs a világon aki Suarez helyében nem ugyanezt tette volna. Nem tudom mitől lett volna ez sportszerűtlenebb húzás, mint utolsó emberként felvágni a ziccer helyzetben kiugró csatárt…), mert amit a két sztárcsapat Barzília és Argentína megengedett magának az valami gusztustalan. A hollandok ellen Felipe Melo a VB legundorítóbb szabálytalanságát követte el (illetve nem, mert De Jong a döntőn sikerrel űberelte azt Xabi Alonso mellberúgásával) de a továbbiakban is a labda helyett az ellenfelet rúgták és teljesen egyértelmű szabálytalanságok után pofáztak a bírónak. Argentína dettó. Tévez hátulról a labda érintésének legkisebb szándéka nélkül letarolja Schwainsteiger-t aztán veszekszik a bíróval amiért az lefújta. Attól a perctől fogva, hogy hátrányba kerültek, mindkét dél-amerikai sztárcsapat elkezdett a játék helyett minden mással törődni. Dunga és Maradona sikerrel bizonyította, hogy játékosként mindketten nagyszerűek voltak, de edzőként Karafiáth Orsolya szintjét nem üti meg a tudásuk. Otthon hagyni a bombaformában játszó Ronaldinho-t, Zanetti-t és Cambiasso-t? Ez komoly? Az ilyen még edzőnek meri nevezni magát? Meg különben is, kontrákra építő Brazília? Hogy mi? A végső győztes Spanyolország sikere is egyértelműen a futball szégyene. Hét meccs alatt mindössze nyolc gól! A kieséses szakaszban négy 1:0-s siker! Ha nincs David Villa és az ő három villanása, akkor lehet, hogy már Portugália ellen elvérzik az armada, de hogy döntő közelébe nem jutnak az biztos. Unalmas tili-toli-foci mindenféle eredmény nélkül. Ha Robben a döntőben nem egy fasz kétszer is mikor kihagyhatatlan ziccerbe került, akkor most Spanyolország gyászba öltözve zokogna. Azt is érdemelnék.

Összegzés:

Én tisztában vagyok vele, hogy ez csak egy álomkép, de ideje lenne, hogy a FIFA tegyen valamit a defenzív foci megbüntetésére. Nem tudom mit, de ideje lenne. Nekem csak olyan járhatatlan dolgok jutottak eszembe, hogy ha egy csapat nem birtokolja legalább 40%-ban a labdát a meccs egészét tekintve, akkor a lefújást követően az ellenfél rúghat egy tizenegyest. Ennél talán megvalósíthatóbb lenne a jégkorong stílusú csere, ami nem biztos, hogy több gólt hozna, de biztosan növelné az iramot. Simán megoldható lenne, hogy a játékosok a mérkőzés megállítása nélkül váltsák egymást, és még plusz bíróra sem lenne szükség hozzá. Tudom, hogy ezzel a foci egyik legősibb szabálya kerülne felrúgásra, de felpörgetné a játékot, az biztos. És nem utolsó sorban talán kicsit csökkentené a játékosok leterheltségét, ami azt eredményezhetné, hogy a nagy világversenyekre nem végletekig kifacsart sztárok érkeznek. Nagyobb teret adna az edzőknek a pályán történtekre való reagálásra, megszűnne a cserével való időhúzás, és elősegítené a fiatal játékosok csapatba épülését, hisz bátrabban be lehetne küldeni egy 17-18 éves srácot, ha az edző tudná, hogy amennyiben baj van, visszateheti a csapatba a sztárjátékosát. Szerintem ha félretennénk az ilyen irányú szemellenzős konzervatívizmust akkor egy ilyen változtatás kizárólag pozitív változásokat hozna a játék számára. Szintén hozna némi pozitív változást, hogy ha a különösen durva azonnali piros lapot érő szabálytalanságok esetén a szenvedő fél kiállítás helyett kérhetne tizenegyest. Esetleg automatikusan járna egyszerre mindkettő. Pepe, Felipe Melo, De Jong, van Bommel vagy a teljes elefántcsontparti válogatott (a Brazília elleni meccsre gondolok) némely megmozdulásai annyira brutálisak voltak, hogy egy egyszerű lap nem elegendő büntetés érte.
Sajnos ez a VB kihozta a futball minden csúnyaságát és a szépségéből, amely miatt szeretjük ezt a játékot, igen keveset mutatott. Csak néhány élvezhető, jó meccs, azon kívül méla unalom, vagy ami rosszabb, nem focipályára való viselkedés. Én a magam részéről nem szeretnék még egy ilyen VB-t, EB-t látni. Sajnos azonban amíg a FIFA vezetősége kihalásos rendszerben működik, kétlem, hogy lesz bármilyen technikai, vagy a játék szépségét előmozdító újítás.

Közeleg a jelenleg kapható messze legjobb kosárlabdás játéknak a jövő évi kiadása, aminek ezúttal a borítóján nem egy mai sztár kap majd helyet. De azért nem hiszem, hogy túl sokan vannak akinek be kell mutatni az úriembert…

Na ebből vajon mi lesz? Tegye fel a kezét aki már várja…

Kis angoltudás szükségeltetik, mivel magyarul már nincs értelme:

- What’s the difference between a T-Bag and England?
- The T-Bag stays longer in the cup.

Amúgy sajnos ez igaz 

Írtam már korábban, hogy új design készítésébe fogtam. Hát nagyjából kész van, úgyhogy aktiváltam is. Azért a tökéletestől még messze van, szóval dolgozgatok még rajta, de abból a másikból már nagyon elegem volt.

A Harry Potter sorozat (egyértelműen anyagi megfontolásból) kettéosztott befejező részének első fele novemberben kerül a mozikba, de szerencsére addig azért csepegtetnek nekünk róla infókat. Elsőként kezdve egy jó minőségű trailerrel. Rajongóknak kötelező.

Sajnos nem egy új film, hanem “csak” egy játék. Azért sajnos, mert ezt a trailert elnézve valami brutálisan látványos film lehetne belőle. Star Wars és/vagy MMORPG játékok szerelmeseinek kötelező:

A másik nagy kedvenc sitcomom is elvonult nyári szünetre, így arról is írok most egy bejegyzést. Az nem is kérdés, hogy az idei szezonban (legalábbis számomra) a Big Bang Theory lépett elő első számú vígjátékká, mivel magasan verte a How I Met-et, de ennek ellenére azért mégsem tudok maradéktalanul elégedett lenni vele. Nem bizony, mert sajnálatos módon az alkotók képtelenek voltak megoldani egy olyan problémát, ami úgy tűnik mostanra egyértelműen a sorozatkészítők legnagyobb hiányosságává vált. Két éven keresztül húzták és húzták, hogy összehozzák Penny-t és Leonard-öt, hogy aztán a harmadik évadban az egészet úgy ahogy van rondán elcsesszék. Egyszerűen képtelenek voltak életre kelteni ezt a kapcsolatot, mindössze alig néhány poén kötődött hozzá (persze azok között akadt néhány ferge… most figyelj) ezzel szemben csak lógott a levegőben az egész. Amilyen jó volt az évődésük mielőtt összejöttek (…TEGES!) annyira ellaposodott a kapcsolatukban. Olyanokká váltak az évad során, mint egy évek óta együtt élő házaspár. Egyszerűen az olyan jelenetek amikben a két karakter külön-külön szerepelt sokkal viccesebbek voltak. Az ő összehozásukkal érthetetlen módon mintha kissé háttérbe szorították volna Howard-ot és Raj-t, akikre ugyan épült néhány epizód, de több olyan is volt amelyben szinte érezhetetlen volt a jelenlétük. Az évad legérthetetlenebb húzása ezek ellenére mégis maga az évadzáró volt, amit akárhogy is veszünk képtelenség évadzáróként értékelni. Ha a How I Met esetében azt mondtam, hogy az utolsó rész minden volt csak záró epizód nem, akkor ez a Big Bang esetében halmozottan igaz. Egy sitcom esetében az ember persze nem áll leesős cliffhanger-t vár el, de azért valamit kellett volna belerakni amitől most azt éreznénk, hogy véget ért az idei év. Ha nem tudnám, hogy az volt az utolsó rész, akkor a következő héten simán várnám a folytatást.

Ezekkel együtt is nagyszerűen sikerült ez az évad. Érzékelhető ugyan visszalépés az előzőekhez képest, de semmiképp sem mondanám ezt olyan mértékűnek, hogy akárcsak megforduljon a fejemben elpártolni tőle. Egyelőre nagyszerűen működik az, hogy Sheldon elviszi a hátán a sorozatot (Penny-vel karöltve) de ez azt is vonzza magával, hogy ha valaki őt nem bírja elviselni, vagy csak egyszerűen nem tartja humorosnak a rá épített poénokat, akkor annak a sorozat szintje a középszernél kicsit mélyebbre süllyedt. Akadnak néhányan akik szerint Sheldon néha picit már sok és ha valaki így érzi, megértem, hogy ha negatívabb véleménnyel van az idei évről. Én nem tartozom abba a táborba, még nagyon jókat tudok derülni a hozzá kapcsolódó poénokon.

Összegzésképp annyit tudok mondani, hogy bár a The Big Bang Theory idén nem hozta az első két évad színvonalát, de még így is képes volt az idei év legviccesebb sitcomja lenni. Az évad végén behozott új szál (már ha lesz belőle új szál és nem csak egyszeri poénnak szánják majd a dolgot) és egyéb évad végi történések pedig lehet, hogy egy jobb folytatást vetítenek előre.

Az idei sorozatévad egyik legnagyobb durranásaként indult a Flash Forward (magyarul “A jövő emlékei”), sokan már az új Lost-ot látták benne, de aztán a valóság mindenkit meglepett. Az alapötlet az elmúlt idők egyik legeredetibb szériáját jósolta (a világon minden ember egyszerre veszíti el az eszméletét pontosan 2 perc 17 másodpercre, amely idő alatt betekintést nyerhetnek a fél évvel későbbi jövőjükbe – már ha lesz nekik olyan) csakhogy az alkotóknak sikerült ezt igen silány megvalósítással annyira elrontaniuk hogy a túlzottan hosszúra nyúlt téli szünet utáni jelentős javulás sem volt képes megmenteni a sorozatot.

Hogy mi is volt a gond? Az alapötlet egy jó fantasy-t, akció sci-fi-t, vagy ehhez hasonlót predesztinált, de ehhez képest az évad első felében az alkotók a történet előre vitelével nem igazán törődtek, csak a szereplők meglehetősen mondva csinált gondjaival. Durván eltúlozták azt a lelki problémát amit a jövőbe való alig több, mint kétperces betekintés okozott. A főszereplők hosszú részeken keresztül csak a kitekintésekben látottakon siránkoztak úgy, hogy azok egy részének beteljesülése vagy egyszerűen elkerülhető volt, esetleg csak végtelenül érdektelen. A főszál ennek ellenére érdekes volt és tartalmazott meglepetéseket, így a rejtélyekre fogékonyaknak megérte végigszenvedni a harminc perces picsogást a maradék tíz perc izgalmaiért. Sokan azonban másképp gondolták…

A sorozat nagyjából féltávnál elvonult pihenni méghozzá kínosan hosszú időre ami végül jó eséllyel meg is pecsételte a sorsát. Nagy bátorság lenne azt kijelenteni, hogy az emberek “elfeledkeztek” a sorozatról, de ennek ellenére látszólag még is ez volt a helyzet, ugyanis a szünet sosem látott mélypontra lökte a széria nézettségét. A sors furcsa fintora, hogy a színvonal épp ekkor kezdett emelkedni, az arányok megfordultak és már harminc perc volt ami a sztorit vitte előre, az unalmas lelkizés a háttérbe szorult. A csatorna számára persze nem a színvonal, hanem a számok a fontosak, így pár rész után szóltak a készítőknek: annyira nem kéne folytatásban gondolkodni, jövőre nyugodtan kereshetnek munkát egy másik projectben. Ekkor jött az az ígéret, amiben minden cancellt kapott sorozat rajongója reménykedik: lesz lezárás! Így persze az ember nagy lelki nyugalommal ülhetett neki az utolsó epizód megtekintésének. Na persze, lezárás. Én kishíján belehajítottam a távirányítót a TV-be. Szó nincs lezárásról. Nem hogy részlegesről, hanem semmilyenről sem! Akkora cliffhanger-t kapunk az arcunkba az utolsó két percben, mint ide Shanghaj. Az még hagyján, hogy nem adnak magyarázatot EGYETLEN KÉRDÉSRE SEM, hanem még újabbakat is felvetnek. Ezek után csak két kérdésem lenne: 1, ha tudták hónapok óta, hogy nem lesz következő évad, mégis mi a qrv@ anyjukért nem voltak képesek kanyarítani egy lezárást? Kb a sorozatzáró utolsó húsz percét kellett volna másképp leforgatni, újraírni. 2, ha már voltak annyira pofátlanok, hogy nem zárták le a sztorit, miért terjesztették el, hogy igen?

Akkor vonatkoztassunk el a lezárás hiányától, akkor is akadnak a sorozatnak olyan hibái, amiktől az ember a haját tépi. Egyszerűen hihetetlen, hogy egy-egy csavar sztoriba erőltetéséért mennyire hülyévé voltak képesek tenni a szereplőket. Vagy lehet, hogy valóban ilyen magas az amerikai ügynökök értelmi szintje…? Elég riasztó gondolat. Csoda-e ezek után, hogy Jack Bauer-nek folyton egyedül kellett megállítania a terroristákat? Néhol az FBI két szuperügynöke, a főszereplő Bensford és Noh olyan amatőr módon viselkedett, hogy én szégyenlem magam helyettük. De ugyanez igaz Bensford feleségére is, aki haj de nagyon a férjével akart maradni, aztán mikor az nem hajlandó hátat fordítani egy olyan nyomozásnak ami emberek millióinak életét mentheti meg, egyszerűen otthagyta… Az egész sorozatra jellemző az a vonulat, hogy mintha a karakterek végiggondolnák a lehetőségeket és direkt a legnagyobb hülyeséget választanák.

Ha összegeznem kellene senkinek nem merném jó szívvel ajánlani a Flash Forward-ot. Az alapötlet nagyszerű volt, de a megvalósításba annyi hiba csúszott, hogy csak nagynehezen tudja kompenzálni az a néhány valóban izgalmas és pörgős rész, valamint áll leesős jelenet ami után az ember valóban megnyalja a tíz ujját. Csakhogy itt lép a képbe a lezárás hiánya, ami miatt az emberben marad egy olyan érzés az amúgy nagyszerűen sikeredett évadzáró (évadzárónak zseniális, sorozatzárónak viszont…) után, hogy talán jobb lett volna bele se kezdeni az egészbe. Kár érte, a főszál – szigorúan véve a főszál, Bensford felesége, a doki japánlányos szerelme, Bensford haverjának katonalánya nélkül – igazán eredeti és érdekfeszítő volt, akadtak érdekes karakterek, de a sorozat összességében sajnos messze nem teljesítette be a benne rejlő lehetőségeket.

Hát véget ért. Ki gondolta volna, hogy ilyen hamar eljön majd ez a pillanat: hétfő hajnalban a valaha volt legjobb akciósorozat örökre kilehelte a lelkét. Igazán kár érte, különösen, hogy ez a búcsú nem az a Kés/Alatt fajta lassú agónia utáni kimúlás volt, amit az ember már csak azért néz mert megszokta. Nem. A 24-nek is megvolt a maga mélyrepülése, sőt valószínűleg épp az tette sírba a szériát. A készítők produkáltak öt remek évadot egymás után, amit egy valóban minősíthetetlen hatodik követett. Elképesztő módon a széria történek talán legdurvább nyitányát egy olyan lagymatag unalmas állóvíz követte, amit sokan nem bírtak cérnával és elpártoltak Jack Bauer kalandjaitól. A széria számára az írói sztrájk is nagyon rossz időben érkezett, hisz fontos lett volna, hogy a gyenge szezont minél hamarabb töröljék az emberek agyából, ehhez képest a sorozat különleges koncepciója miatt nem vághattak bele egy fél évadba, tehát a folytatásra plusz egy évet kellett várni. Talán még az sem lett volna baj, de minden igyekvés ellenére az nem tudott akkorát ütni, hogy az egyre kevésbé lelkes rajongókat visszacsábítsa, vagy akár megtartsa. Nem volt rossz évad, de annyira elaprózták a sztorit, a karakterek annyi pálforduláson mentek át, hogy végül teljesen komolytalanná vált.

És így érkeztünk el a nyolcadik évadhoz, amiről azért talán még így is kevesen gondolták (én magam sem) hogy ez lesz az utolsó. Közepes tempóban indult a történet, kicsit fásult volt, hiányzott belőle a jó öreg 24 féle pörgés. Ráadásul ha ez még nem lett volna elég, a készítők beleszőttek a történetbe egy végtelenül idegesítő és – így az évad vége után nyugodt szívvel kijelenthetjük – teljes egészében felesleges szálat, ami ráadásul az első perctől fogva teljesen kiszámítható volt. Az évad tehát csordogált a maga tempós, de a 24-hez mérten kicsit lassúcska medrében, amikor is a Fox csatorna szólt a Fox filmstúdiónak, hogy ők köszönik szépen nem foXnak kérni még egy ilyen évadot, meg úgy általában véve semmilyet sem, úgyhogy tessék eszerint készülni a hátralévő részekkel. És akkor, úgy az évad felénél megtörtént a csoda, a 24 talpra állt. Na nem nézettségileg, sajnos az már esélytelen volt, hanem színvonalban. Talpra állt, de nem is akárhogy! Mintha nem lett volna az előző néhány év középszerűsége, mintha újra az első évadok valamelyikét néztük volna, úgy lendültek be az események. Akció, izgalmak, árulás, minden ami egykor ezt a sorozatot naggyá tette, minden abban a régi köntösben ami valaha emberek milliót szegezte a képernyők elé. Persze hogy ezt elérjék feláldozták a valódi real time-nak még a látszatát is, vagy New York ment annyira össze, hogy bárhonnan bárhova oda lehet jutni 10 perc alatt… De nem is ez a lényeg. Hosszú idő után az ember megint azzal a bizsergéssel ült le nézni az aktuális epizódot amivel rég, mikor a sorozat függőjévé vált. És ha már lúd, legyen kövér: a végére a készítők annyira bedurvultak, hogy a PTC-nél valószínűleg többen instant szívrohamot kaptak miközben azt nézték, hogy milyen jelenetek miatt kellene feljelenteni a Fox-ot. A hétfői dupla rész ehhez képest kicsit lenyugodott és szép csendesen az örökre szóló búcsú melankóliájával végleg átadta magát a televíziós történelemnek. A sorozat névjegyévé vált pittyogás utoljára szólt a 24. epizód végén, többet már nem halljuk.

Ha ez az írás két évaddal ezelőtt születik, valószínű más kicsengése lenne. Megérdemelt vég egy szebb napokat látott szériának. Így azonban, csak egy szenzációs hattyúdalról tudtam írni. Egy szenzációs hattyúdalról, amely egy ereje teljében lévő sorozat utolsó óráira visszahozta azt a régi bizsergést, mint a hosszú ideje tartó kapcsolatba az újra fellángoló szerelem a szenvedélyt.

Viszlát 24. Szép volt veled. Hiányozni fogsz… … …

Sajnálatos módon 8 évadot követően magyar idő szerint hajnalban véget ért a 24. Minden idők legjobb akciósorozata volt, ehhez nem is férhet kétség. Az utolsó évadról hamarosan írni fogok, de most egy olyan sorozatot szeretnék bemutatni, amelyet már így jó előre a 24 és a LOST közös utódjának tartanak. Nem is szaporítom tovább a szót, a trailer szerintem magáért beszél. Aztán lehet, hogy egy nagy rakás sz@r lesz…

A hét elején befejeződött a két első számú sitcomom idei évada, amelyek közül elsőként a How I Met Your Mother-rel fogok foglalkozni. Sajnos nem igazán tudok róla egy pozitív bejegyzést írni, mivel szerintem ez az év eddig nem látott mélyrepülést hozott a sorozat életében. Olyan szinten sikerült a készítőknek elrontaniuk az arányokat, hogy néhány rész nem hogy szórakoztató nem volt, hanem kifejezetten irritálóra sikerült.

De haladjunk csak szép sorjában. A How I Met annak idején két dolognak köszönhette a sikerét: az eredeti, de nem eltúlzott ötleteknek és Barney őrültségeinek. Az idei szezon úgy kezdődött, hogy az első néhány részben az utóbbit szinte teljesen kihúzták a sztoriból és nem igazán pótolták semmivel. Illetve próbálták, de az annyira erőltetett, izzadságszagú volt, hogy nehezen lehetne viccesnek mondani. Jellemzően az évad legjobb epizódja, az egyetlen idén ami a sorozat aranylapjaira kívánkozik (The Playbook) épp a szakítást követően jött. Azóta is kizárólag Barney az aki a régi fényt idézi néha, de ő sem minden részben. Úgy látszik, hogy ez az idei év jelmondata a sitcomokban, hogy “hogyan hozzunk össze egy olyan párkapcsolatot két főszereplő között, amit aztán sehogyan sem vagyunk képesek működésre bírni” hisz a Robin-Barney kapcsolathoz hasonlóan a Penny-Leonard viszony a Big Bag Theory-ban sem volt túl érdekes. Mindegy, erről majd abban a cikkben bővebben. Szóval a Robin-Barney kapcsolat még csak a kisebb baj, hisz Barney csajozása nélkül is működhetNE a sorozat, ha a többi viszonylatban a régi szintet tudná hozni, de nem teszi. Az alkotók képesek voltak végtelenül erőltetett poénokra egész epizódokat építeni (ilyen volt az a rész, amelyben Marshall minden közös estéről weblapot készített, meg dalt írt; de a nyúl-kacsa vita; a külön ágyas téma; vagy az este amikor kiderült, hogy Barney minden fotón ugyanúgy néz ki… szóval azok is mindennek voltak mondhatóak csak viccesnek nem) és ha maga a központi téma nem is volt erőltetett, a rész maga akkor sem hozta a korábbi szinvonalat. Az egész évadban alig volt néhány jobban sikerült epizód, a többi jó ha a közepes szintet elérte (akadtak olyanok is amelyekben nem is volt értékelhető poén) és ez az arány az évad végér csak romlott, hisz a szezonzárót leszámítva az utolsó pár rész kifejezetten gyengére sikerült. És azért amellet sem lehet csak úgy elmenni, hogy a szezonzáró bár résznek egész jó volt (már az idei évad szintjét nézve) de képtelenség szezonzáróként értékelni…

És ha a kevéssé sikerült epizódok még nem is jelentenének olyan nagy bajt, ott van az, hogy egészen durván elkezdték leépíteni a karaktereket. Marshall például mostanra már egy komplett idióta. Korábban is megvoltak neki a kis bolondságai, de sikerült eljutnia egy olyan szintre, hogy lassan már inkább szellemi fogyatékosnak tűnik. Lilly vagánysága is odalett, vicces helyett inkább már csak hisztis, de a pálmát egyértelműen Ted viszi el, aki lassan kifejezetten ellenszenves figurává vált. Egyedül Robin és Barney karaktere az ami normál mértékű karakterfejlődésen ment át leépülés helyett.

A sorozat egyik visszatérő momentuma már hosszú ideje hogy a készítők belógatnak egy találkozást AZ anyával, amiből aztán semmi nem lesz. Ezt mostanra már kifejezetten kezd dühítővé válni, főleg hogy a sorozat legundorítóbb húzásaként az előző évad vége maga volt az ígéret, hogy aztán az idei első részében jó alaposan a pofánkba vágják, hogy hoppá, mégsem. Egészen világossá vált, hogy a szingli Ted-del képtelenek mit kezdeni, ideje lenne hát bemutatni annak a bizonyos nőnek. Különösen úgy, hogy 2030-ban van nekik két 16-17 év körüli gyerekük, tehát az Anyának 2012-ben teherbe kellene esnie…

Ha ez az idei lett volna a sorozat első szezonja, valószínűleg már a felénél abba is hagytam volna, így azért még reménykedem a feltámadásban. Lassan eljut a széria arra a szintre ahonnan már nincs lejjebb, szóval remélhetőleg visszatalálnak a készítők a helyes útra. Ha nem, én még egy ilyen évadot nem nézek végig…

Először is tudom, hogy az “Perzsia hercege”, de ahogy a “Tomb Raider”-ből sem lett “Sírrabló” a moziban, én úgy erre is csak az eredeti címén tudok hivatkozni. Na de a lényeg: idén már láthattunk egy nagyköltségvetésű kosztümös filmet, amely szórakoztató volt, ámbár mérsékelten emlékezetes és én nekem a Prince of Persia-val kapcsolatban is ezek voltak az elvárásaim. Nulla sztori, látványos harcok és a végén a hős megkapja a lányt (a játékban köztudottan Prince-ünk nem annyira a monogámia híve, de ettől most vonatkoztassunk el) Ehhez képest nem egészen ezt kaptam. Mármint a látványos harcok megvannak, de a nulla sztori… na az hiányzik. A Prince of Persia ugyanis egy nagyszerűen eltalált film lett.

Miről is van itt szó? Adott egy igazságos király, aki a kíséretével egy piactéren átutazva meglátja amint egy nyolcéves forma kissrác (Dastan) harcba száll egy kisebb csapat katonával, hogy megvédjen egy másik gyereket. Persze ez még nem lenne semmi extra, csakhogy a fent nevezett gyerek olyan akrobatikus képességeket villant meg a harc közben (és teszi bolonddá az összes katonát), hogy tornász olimpiai bajnokok pironkodva adnák át neki az aranyérmüket, mondván, hogy nem méltók rá. Szóval a királynak megtetszik a fiú (nem úgy!) és maga mellé veszi fiának a már meglévő kettő mellé. Ugrunk 15 évet az időben: a nagyobbik vér szerinti fiú az apa nyomdokaiba igyekszik lépni, a kisebbik egy tenyérbemászó seggfej lett, a legkisebb, aki egyben a főhősünk, pedig a nép fiaként a legderékebb mind közül. Az ország egy kéme elfog egy fegyverszállítmányt amit egy elméletben baráti város küldetett az ellenségnek. Ez nem olyasmi amit figyelmen kívül lehet hagyni ezért, bár Dastan ellenzi a tervet, a nagytestvér parancsára, a király tudta nélkül harcba indulnak az amúgy szentként tisztelt város ellen. Főhősünk ügyességének köszönhetően a harc nem tart sokáig, hamar győznek, de a helyszínre érkező apjuk nem igazán dicséri meg fiait az előbb lövünk, az után kérdezünk felfogásban indított háborúért. Sajnos a király ezt követően igen hamar elhalálozik méghozzá olyan körülmények között, hogy mindenki számára nyilvánvalónak tűnik Dastan volt az ő gyilkosa. A fiú így menekülni kénytelen az elfoglalt város hercegnőjével Taminával az oldalán, akinek több titka van mint a komplett CIA-nak és a legkevésbé sincs ínyére olyasvalakivel mászkálni, aki nem egész egy napja még halomra aprította az otthona katonáit. És ez még csak a legkisebb gondjuk, ugyanis a király valódi gyilkosa miatt akár a teljes pusztulás fenyegeti a világot…

Igazából ez nem írja elég szabatosan körül a film sztoriját, de ennél jobban csak akkor tudnám ismertetni, ha elspoilerezném a film felét. Bár megszokhattuk, hogy Jerry Bruckheimer producer nem igazán adja gagyihoz a nevét, most még a tőle megszokott színvonalat is sikerült felülmúlnia. Az akció, látvány, humor és megfelelő történetvezetés nagyszerű elegyét sikerült az alkotóknak létrehozniuk és egy szórakoztató mozihoz más nem is igazán kell. Habár a sztori igazán új ötleteket nem vonultat fel, de mint a mellékelt példa is mutatja, a jól ismert elemekből is lehet olyan filmet kanyarítani a megfelelő körítéssel, hogy az ember megnyalja utána mind a tíz ujját.

Bevallom őszintén én igen régen játszottam a Prince of Persia játékokkal és sok dologra már nem emlékszem belőle (szinte semmire) szóval arról, hogy mennyire hű az eredetihez a film, nem tudok nyilatkozni. A blogokon olvasott általános véleményeket olvasva nem igazán. Amiben én is biztos vagyok biztos, hogy az akrobatikus háztetőkön ugrálás, ami a játék egyik védjegye az megmaradt, de az is tény, hogy az lényegesen sötétebb hangulatú volt, jóval kevesebb humorral. Ez egyrészről zavarna, ha PoP rajongó lennék (Mit zavarna? Anyáznék mint állat) de mivel nem vagyok, tudom pusztán a filmet értékelni. Persze mivel ez egy Disney film, így bolond volt az a PoP rajongó aki úgy ült be a moziba, hogy a játékot gondolta viszontlátni a vásznon… Ez egy igazi jófajta mese abból a fajtából ami a felnőtteknek is tetszik. Gyakorlatilag minden elemét tekintve felülmúlja a közelmúlt másik kosztümös moziját a Titánok harcát. Leszámítva persze a női főszereplőt, hisz az mindkét filmben ugyanaz Egy percre sem érezni azt hogy dadogna a sztori, a történet mögötti legenda is érdekes és ez képes az átlag nézőt a mozivászon elé szegezni hosszú időre (ha nem lenne ilyen drága a mozijegy én simán meg tudnám nézni még párszor). Igazából ha tudnék kritikát megfogalmazni a történettel kapcsolatban az az lenne, hogy már az első pillanattól megvan az ember gyanúja a főgonoszt tekintve és az igaznak is bizonyul. De emellett persze pluszpont, hogy legalább ezt nem nagy fordulatnak szánják és hamar kiderül. Akadnak ugyan sablonos karakterek a filmben, de valahogy mégsem tudnám ezt negatív pontnak mondani, hisz a jelenlétük színezi a filmet, nem lerontja.

Ami a színészi alakításokat illeti, engem Jake Gyllenhaal alaposan meglepett, hisz bár nem tartom rossz színésznek, de nem gondoltam volna róla, hogy jó Prince lesz belőle. Ehhez képest nagyon jól adta a szerepet. És nem csak ő, hisz a főhősnő Gemma Arterton is nagyszerű alakítást nyújtott, még ha bizonyos szempontból nem is rá írták a szerepet (értsd csinos lány, de annyira azért nem gyönyörű, hogy messze földön híres legyen szépségéről). Ami kettejükkel kapcsolatban talán a legfontosabb, hogy a szerelmi kémia nagyszerűen működik köztük, ahogy évődnek egymással végig ott van az a szikra ami hitelessé ÉS igazán szórakoztatóvá teszi az egészet. De a többi színész is mind kitett magáért. Ben Kingsley zsigerből hozza a karakterét, Alfred Molnia-nak sem okozott nehézséget a pénzéhes kereskedő eljátszása (megjegyzem én őt fel se ismertem amíg a végén ki nem írták a stáblistán) és a többiek is mind hitelesen alakítanak, egyenként nem emelnék ki mindenkit.

A Prince of Persia: Az idő homokja az elmúlt idők legjobb kosztümös filmje (bár a Robin Hood-ot még nem láttam, de az olvasottak alapján nem hiszem tetszeni fog) Szórakoztató, varázslatos, tehát olyan amilyennek egy mesének lennie kell. Sőt odáig mennék, hogy (bár Tomb Raider – a játék, és nem a film – rajongóként szégyenlem) a Prince of Persia minden idők legjobb videójáték filmje lett. Nagyon meglepődnék, ha nem lenne belőle folytatás.