Mostanában úgy hozza a helyzet, hogy rengeteg időm van filmet nézni (hogy miért, azt itt és most ne annyira részletezzük) és ilyenkor az ember hajlamos minden szutykot berakni a lejátszóba. Na a most következő film nem erre lesz példa…

A magyar keresztségben a rettenetesen szánalmas Halálos hajsza címet kapó Running scared 2006 nagy sikerfilmje… lehetett volna, ha az akciórajongók ismerték volna, hogy mi ez. Pedig a szereplőgárda nem teljesen no name színészekből áll, a sztori kiváló akcióalapanyag, és a rendező is tudhat már a háta mögött egy kult filmet a Cooler-t (A szerencseforgató).

Miről is van szó? Adva van egy piti bűnöző Joey Gazelle (Paul Walker a Halálos iramban és a Tenger vadjai főszereplője) aki a maffia egyik utolsó kifutófiújaként dolgozik. Egy félresiklott ügylet amiben részt vesz a bandájával, néhány mocskos zsaru halálával végződik és nem annyira venné ki jól magát, ha fény derülne rá, hogy nekik is közük volt a dologhoz, ezért azt a feladatot kapja, hogy tüntesse el a gyilkos fegyvereket. Csakhogy nem olyan hülye ő, mint a főnökei gondolják, megvan a maga terve is, amihez nem árt, ha van nála némi bizonyíték a fejesek ellen, úgyhogy a fegyverek a pincéje egyik titkos szobájában kerülnek elrejtésre. Sajnos nem végez túl jó munkát, a fia és a szomszédban lakó barátja megtalálják a pisztolyokat, amiből nem is lenne gond, ha az orosz fiút nem terrorizálná a nevelőapja… Még a vacsoraidő vége előtt a zsarugyilkos fegyver ismét elsül, ezúttal a szomszédot sebesíti meg. A fiú eltűnik, Joey pedig hatalmas bajban van: ha a rendőrök rájönnek, hogy a két fegyver egy és ugyanaz, nem lesz nehéz dolguk eljutni a maffiához. Márpedig ha egy ilyen banánhéjon csúsznának el, azt Joey főnökei biztos nem hagynák megtorlatlanul, szóval mindenki más előtt kell előkerítenie a fiút és a fegyvert. A helyzetét bonyolítja az is, hogy a meglőtt szomszéd az orosz maffia fejének (John Noble – Walter a Fringe-ből) az unokaöccse és ez akár még bandaháborúhoz is vezethet. A maffia sejti, hogy Joey nem teljesítette megfelelően a rábízott feladatot, egy korrupt rendőr (Chazz Palmintieri – a maffiafilmek állandó szereplője) pedig teljes bizonyossággal tudni véli és ebben a gyors meggazdagodás lehetőségét látja, szóval főhősünk igen nehezen lehetne ennél rosszabb helyzetben. Eleinte próbálja a lehető legfinomabb módszereket alkalmazni a fiú megtalálására, de ahogy egyre jobban sürgeti az idő, bekapcsolja a Jack Bauer üzemmódot és már nem igazán nézi, hogy milyen piti bűnözőkön kell keresztül gyalogolnia.

Oké kicsit bő lére eresztettem a leírást, de ez most így alakult. A lényeg, hogy ez egy kőkemény akciófilm, ami lassítás nélkül pörög gyakorlatilag az első perctől fogva. A fenti Jack Bauer-es hasonlat egyébként már csak azért is megállja a helyét, mert a film közel real time-ban játszódik, mindössze pár óra történéseit fogja át. A készítők nem is próbálkoztak azzal, hogy korhatárossá tegyék a Running Scared-et, az erőszakot kőkeményen ábrázolják, bemutatják a bűn legmélyebb legundorítóbb bugyrait is és a nyelvezetet tekintve sem fogták vissza magukat. Egy szóval minden egyben van egy igazi tökös akciófilmhez.

A film látványvilága is nagyszerű, képesek voltak a lassításokat és dinamikus kameramozgást úgy felhasználni, hogy nem vált öncélúvá, hanem sokat adott hozzá a film feszített hangulatához. Mint már említettem durvulnak itt rendesen, de azért azt sem viszik annyira túlzásba, hogy önmaga paródiája legyen, mint teszem azt a Végső állomás legutóbbi részei, vagy a friss Spartacus sorozat.

A szereplőgárda is remek, bár A listás sztárok nem játszanak a filmben, azért rengeteg ismerős arccal találkozhatunk itt. A már említett Paul Walker, Chazz Palmintieri és John Noble mellet feltűnik itt elég jelentős szerepben Elizabeth Mitchell is a Lost-ból és Vera Farmiga a Touching Evil-ből. Szóval ezek után elképzelni sem tudom, hogy miért sikkadt el így a süllyesztőben a Running Scared, pláne, hogy az IMDb-n a nézőktől 7,6-os átlagosztályzatot kapott.

Szóval ha valaki szereti a feszültséget, a tökös akciófilmeket, vagy a maffia világát, az a Running Scared-el egészen biztosan nem húz mellé, én legalábbis rég nem csalódtam ilyen kellemesen egy filmben.

Bevallom derekasan, mikor meghallottam, hogy Sherlock Holmes legújabb megjelenését a filmvásznon Guy Ritchie rendezi, kicsit megijedtem. Guy Ritchie volt az a rendező, aki a Ravasz az agy és két füstölgő puskacsővel, valamint a Blöffel üstökösként jelent meg a brit filmkészítés egén, hogy aztán a Madonnával kötött házassága alkotóilag olyan mély válságba lökje, ahonnan már látszólag nem volt kiút. Szinte nézhetetlen filmek kerültek ki a keze alól, aztán a Rockanrolla-val visszatérni látszott a helyes útra. A Holmes igen újító próbálkozásnak tűnt tőle, és mikor utoljára próbálkozott számára ismeretlen terepen, iszonyat nagy bukta és egy újabb nézhetetlen Madonna film lett az eredménye. Ezek után nem csoda, hogy vegyes érzelmekkel ültem neki a filmnek…

A vegyes érzelmek nem tartottak soká, gyakorlatilag pár perc alatt magával ragadt az egész hangulat ami körüllengi a filmet. Ritchie-nek tökéletesen sikerült visszaadnia az 1800-as évek Angliájának miliőjét és ami lényegesebb, úgy képes mozgatni ebben a környezetben a szereplőket, hogy az összhatás teljesen eredetinek tűnik, annak ellenére is, hogy alapjában véve a film jól ismert és már sokszor alkalmazott elemekből van felépítve.

Hogy mi is a sztori? Ott kapcsolódunk be a történetbe, hogy Holmes és Watson egy hosszú nyomozás után végre kézrekeríti lord Blackwood-ot az őrült, megalomániás gyilkost, aki okkultista módszerekkel igyekszik hatalmat szerezni magának. A lordot halálra ítélik, miközben az ő elfogása óta Holmes majd meg hal az unalomtól, amin az sem segít, hogy Watson elhagyni készül a Baker Street-i lakásukat, hogy összeköltözzön arájával. A talán soha nem múló apátiából az rángatja ki a legendás nyomózót, hogy a vele való beszélgetés Blackwood utolsó kívánsága. A rövid csevej után Blackwood-ot kivégzik, ám annak sikerességét illetően megoszlanak a vélemények, hisz másnap reggelre simán kisétál a kriptából ahova tették. Na ez már Holmes-nak való feladat, különösen, hogy közben feltűnik A Nő, aki csinossága mellett, még a jó nyomozónk intellektuális és rejtélyek iránti érdeklődését is képes kielégíteni. Így tehát a legendás páros megkezdi nyomozását a londoni alvilágban, még ha Watson nem is mindig egészen saját akaratából vesz részt a dologban.

Hogy őszinte legyek nem igazán emlékszem már az eredeti Sherlock Holmes könyvekre. Valamikor még tizenéves koromban olvastam őket, de ahhoz túl régen, hogy össze tudjam hasonlítani a filmes karaktereket az eredetiekkel. Az biztos, hogy Guy Ritchie eddig a filmvásznon nem igazán látott oldalát mutatta be a legendás nyomozónak. Iszik, verekszik és úgy általában véve doktorhouseosan szarik bele az egész világba úgy ahogy van, nyoma sincs annak a finom, kissé sznob úrnak, akit a Jeremy Brett féle feldolgozásokból ismerünk. Mondják, hogy Robert Downey Jr-é a hitelesebb, de amennyire az én homályos emlékeim nem csalnak, az igazság valahol a két karakter között fél úton van. Ami fontos, hogy az új megvilágítás nagyszerűen működik annak ellenére, hogy a történet fonala a könyveket tekintve sehova nem illeszthető be, hisz amennyire kiderítettem, nem volt Lord Blackwood nevű ellensége Holmes-nak, Dr Watson soha nem nősült meg a regények során, olyan sem rémlik, hogy elköltözött volna, ráadásul ha feltételezzük, hogy a film a Sir Arthur Conan Doyle féle regények után játszódik, akkor sincs minden rendben, hisz a filmben feltűnő egyik karaktert akkor már rég ismerniük kellett volna.

Szóval lehet szőrszálhasogatni, de én most tőlem szokatlan módon mégsem teszem. Nem, mert a film tényleg nagyon jól sikerült. Hogy holmes-i szempontból milyen, azt nem merem megítélni, de ha azt ki is vesszük a képletből, nagyon jó. Hallottam, hogy valaki az akciót keveselli benne, de hát ez alapjában véve mégis csak egy krimi, szóval ennél több nem is kellett bele. A rejtély érdekes, a karakterek nagyon jók, és a műfaj keretein belül meglepően humorosak is, ami szintén jó. Ha hasonlítanom kellene valamihez a Sherlock Holmes-ot én a Johnny Depp főszereplésével készült Pokolból-t mondanám. A stílus hasonló, ahogy a környezet is, épp csak a hangulat az, ami azért lényegesen oldottabb. Mindezek ellenére azt bátran ki merem jelenteni, hogy aki azt szerette, az ezt is fogja.

A színészek kiváló munkát végeztek, mondom ezt úgy, hogy én Robert Downey Jr. évekkel ezelőtt végképp leírtam és addig sem tartozott a kedvenc színészeim közé, Jude Law-t pedig kifejezetten nem bírom. Ettől elvonatkoztatva nagyszerű párost alkottak végig megvolt köztük a dinamika és kellő eredetiséget tudtak vinni a két már jól ismert figurába. Az már csak egy személyes megjegyzés, hogy ebben a filmben egyértelműen kiteljesedett a már régóta emlegetett Sherlock Holmes – Greg House; illetve Dr Watson – Dr Wilson párhuzam. Mintha a készítők direkt rá is játszottak volna, így minden eddiginél jobban látszik, hogy miért is hasonlítgatják össze az említett karaktereket, mióta Dr House botját először láttuk végigkopogni a Princeton Plainsborough folyosóin. A főgonosz Lord Blackwod szerepét a számomra teljesen ismeretlen Mark Strong kapta, de hogy nem most kezdte a színészkedést az nem is kétséges, hisz megfelelően karakteres ellenfele tud lenni Sherlock Holmes-nak és az őt alakító Robert Downey Jr-nak, ami mindenképp elárul valamit. A famme fatale szerepét, Holmes szerelmét Rachel McAdams játsza és ő az aki talán kicsit kilóg a sorból. A karaktere igazán jó, ő valahogy mégsem képes hozzátenni azt a pluszt, ami miatt a többiekkel egy lapon lehetne emlegetni, ennek ellenére persze azt nem mondanám, hogy nem hiteles, de emlékezetessé nem tud válni.

Összegzésképp a Sherlock Holmes egy nagyszerű film, amit szerintem mindenki szeretni fog, aki oda van a rejtélyekért, humorért vagy csak úgy általában az 1800-as évek végének világáért. Való igaz, hogy nem egy tökéletes alkotás, de elég közel áll ahhoz, hogy nálam kiérdemelje az év eddigi legjobb filmje díját.

Ha létezik az idei évben olyan film ami egyértelműen a “Na ezt meg mégis minek kellett?” kategória, akkor az egyértelműen a Valentin nap. Nem több mint megannyi tízpercnyi romantikus sztori lazán összefűzve egy két órás!
filmmé, kiegészítve egyetlen hatalmas rejtéllyel: hogyan tudtak ennyi “A” kategóriás színészt összecsődíteni egy ekkora nulla valamibe?

Nem, a felvezetésem ellenére a Valentin nap nem egy rossz film, nem is jó. Nem. A Valentin nap az a film, amit ha megnézel, két nap múlva már csak momentumait tudod felidézni, annyira jellegtelen. Most nem a romantikus film gyűlölő hímsoviniszta tört elő belőlem, vannak romantikus komédiák amiken nagyon jót tudok szórakozni, vagy elérzékenyülni, de most nem így éreztem, igazán  felkacagni csak egyszer tudtam, átérezni az érzelmi szálat egyszer sem. A drámai rész és a konfliktusok nevetségesen sablonosak voltak, a happy end pedig valami röhejesen életszerűtlen. Olyan módon, ahogy az egy romantikus filmtől is elfogadhatatlan.

Nagyon előreszaladtam. Miről is van itt szó? Adva van február 14, adva van egy csomó pár, akik életük és kapcsolatuk különböző szakaszaiban járnak és adva van néhány az első pillanattól kezdve borítékolható konfliktus. Kik is a főszereplők? A virágárus srác (Ashton Kutcher) aki frissen az ágyból kipattanva kéri meg üzletasszony barátnője (Jessica Alba) kezét. Van a virágárus srác régi jó barátnője (nem olyan értelemben véve) a tanárnéni (Jennifer Garner) aki úgy érzi megtalálta élete szerelmét a frissen elvált (na persze…) szívsebész (Patrick Dempsey) képében. Van a tanárnéni legjobb barátnője a valentin nap gyűlölő sajtós (Jessica Biel) aki egy kiöregedő félben lévő sztársportoló (Eric Dane a Grace klinikából) ügyeit rendezgeti. A sztársportolónak van egy menedzsere is (Queen Latifah) akinél épp egy beugrós recepciós dolgozik (Anne Hathaway) aki reggel még nem be, hanem egy pasi (Topher Grace, Azok a 70-es évek show) ágyából kiugrós volt, egyébként mindenféle férfiakkal beszél domina módjára a telefonon. A már említett tanárnőnek van egy kis diákja, aki valakibe nagyon szerelmes ám így Valentin napkor és minden energiáját abba öli, hogy megajándékozza, még ha látszólag az egész világ össze is esküdött ellene. A kis diák bébiszittere épp a szüzessége elvesztését tervezi a pasijával, mert az ugyebár Valentin napon a legromantikusabb. A srácnak van egy legjobb barátja is (franc se tudja hogy hívják gyerek a Twilight-ból) annak meg egy tipikus sötéééééét (nem a haja árnyalatáról van szó) szőke barátnője (Taylor valami a csaj neve, állítólag ő is híres, biztos az…). A már említett kisdiák valamiért a nagyszüleivel lakik (Hector Elizondo és Shirley MacLaine) akik már közel járnak az arany lakodalmukhoz és annyira mintaházaspár, hogy Bree a Született feleségekből valószínűleg a teljes Lila akác közt lemészárolná, ha cserébe ilyen kapcsolata lehetne. Van egy magát nagyon sikeresnek tartó sportriporter (Jamie Foxx) aki akkora szám, hogy jobb híján őt osztják be utca embere riportokat készíteni Valentin nap alkalmából, ilyen minőségében gyakorlatilag szinte az összes főszereplővel kapcsolatba kerül valahogyan. Na és végül de nem utolsó sorban ott van egy repülő két utasa (Bradley Cooper és Julia Roberts) akik összebarátkoznak út közben, de hogy a többi szálhoz hogyan kapcsolódnak az két jelenettel a vége előttig rejtély marad.

Szóval az látszik, hogy a szálak összefonása szempontjából a készítők kitettek magukért, nem különben a színészek összeválogatását tekintve. Ekkora sztárparádé valószínűleg a Sin City óta nem készült. A gond csak az, hogy hiába a szépen felépített váz és kiváló színészek, ha nincs a dolog tartalommal megtöltve. Romantikus filmhez képest túl sok az ellenszenves, vagy agyilag tök sötét karakter (ráadásul ez elsősorban épp a női felhozatalra érvényes, a pasik közül csak egy példa van rá, ez egy csajfilmnél minimum érdekes). Ott a rengeteg szenteskedés (a végzős középsulisok várjanak a szexszel, ha valaki igazán szeret, még a legdurvább árulást is megbocsátja, ráadásul pár óra alatt) és a kierőszakolt happy end SPOILERES MONDAT KÖVETKEZIK: ha valakivel pár órával korábban szakított a menyasszonya, akkor az teljesen boldog lehet, mikor összejön a csajjal, akire mindig barátként tekintett és aki épp most jött rá, hogy az álompasija nős és mindvégig hazudott neki. Mert a valóságban ez úgy megy, hogy az ekkora csapások kiheverése pár óra alatt megy az embernek, ugye? SPOILER VÉGE. Gyakorlatilag hosszú-hosszú oldalakat meg lehetne tölteni azzal, hogy hány sebből vérzik ez a film, ami lehetetlenné teszi, hogy akár egy percig is komolyan vegyük, vagy beleéljük magunkat valamelyik karakter helyzetébe. Az alapötlet jó volt (kár, hogy a sok szálon futó szerelmi történet ötletéből az angolok évekkel ezelőtt már készítettek egy kategóriákkal jobb filmet…) de gyakorlatilag minden más nélkülözi az eredetiséget, de még a kliséket sem képesek úgy beleépíteni a filmbe, hogy élvezhetővé tegyék vele.

Az meg már csak Jessica Alba rajongóként az én nagy kérdésem lenne, hogy ezért a szerepért miért kellett őt be-castingolni? Kapott összesen 4, írd és mondd négy jelenetet, amelyek közül az egyik csak annyiból állt, hogy odasétál egy recepciós pulthoz és szól két szót. A maradék három sem nagyon volt két-három percnél hosszabb, abból egy volt a lánykérés, egy egy nagyjából teljesen fölösleges beszélgetés, amiből már egyértelműen látszott, hogy mi lesz itt a konfliktus, és ott volt még ugyebár maga a konfliktus. Ennyi. A karaktere pedig a legjellegtelenebb volt az összes közül, gyakorlatilag egy töltelékkarakter, amit más filmekben abszolút no name színésznőkkel szoktak eljátszatni. És ha ez még nem lenne elég, nem is illett hozzá a figura aki ráadásul mindezek után még ellenszenves is volt. Ismét megkérdem akkor: mi szükség volt arra, hogy ő játssza el ezt a karaktert. Négy jelenet, abból három a vőlegényével miközben az szinte végig a vásznon volt és majdnem az összes karakterrel volt interakciója…

Ez mondjuk már csak amolyan személyes dohogás persze. A lényeg, hogy a Valentin nap az a film, amit én senkinek nem ajánlok moziban (vagy úgy általában véve sehogy) megnézni, ha valaki ilyesmire vágyik, még mindig ott van az Igazából szerelem, ami kategóriákkal jobb. A Valentin nap sok mindenre jó (na persze…), de egy igazán romantikus estét megalapozni vele… na arra aztán biztos nem.

Na ez a most következő bejegyzés tipikusan az amiről meg nem tudnám magyarázni, hogy eddig miért nem született meg. Annó a blog írásába részint pont az ilyenek miatt vágtam bele, eltelik közel egy év és még mindig nincs bejegyzés arról a tárgyról, ami egyértelműen a legközelebb áll a szívemhez… már a tárgyak közül persze.

Nagyjából két évvel ezelőtt, mikor még az előző munkahelyemen dolgoztam, olyan feladataim voltak, amikhez szükségem volt autóra. Az állás persze nem fizetett rosszul, úgy festett, hogy sokáig megmarad, ezért úgy döntöttem belevágok az autóvásárlásba. A párom is akkoriban tervezgette az autóvásárlást (ez még az összeköltözésünk előtt volt) így együtt vágtunk neki az autókereskedések zord világának. A párom nagyon körültekintően válogatott, rengeteg autótípust átnézett, kilistázta ami tetszett neki és ellátogattunk az olyan kereskedőkhöz, ahol lehetett olyan kocsit kapni. Én ennél kevésbé voltam megfontolt, két típust néztem ki, az egyik az eredeti, minden ráncfelvarrás előtti, tehát nem a hülye kacsaseggű Mégane Coupé, a másik pedig a Mitshubishi Lancer. Számomra megfizethető áron mindössze az előbbiből találtam autót a neten, szám szerint egyetlen egyet. A kocsivásárlás nem mehet durrbelebalázs módjára, az embernek jól meg kell vizsgálnia a kínálatot, mielőtt valamire kicsengetne súlyos százezreket. Igen. Ez a helyes módszer. Aztán van az, ahogy én vásároltam autót: megláttam élőben, a kereskedő beindította a motorját, anyám élettársa (kamionsofőr, ex-autószerelő) azt mondta jó állapotúnak tűnik és én már indultam is aláírni a szerződést.

És akkor itt kezdődjék a cikk elemzés része. Előre leszögezem, nem vagyok autószerelő és kábé annyit tudok az autók belsejéről, hogy a motorban dugattyúk vannak és nem benzinen élő törpék tekergetik a főtengelyt… Eleinte aggódtam a kocsim olcsó ára miatt (575 ezer volt, mikor általában a típus 700-nál kezdődött) de aztán az ebbéli félelmeim alaptalannak bizonyultak. Persze nem mondom, hogy makulátlan állapotban volt, mikor megvásároltam, de a francia autók átlagos híréhez képest azt hiszem nagyon jól szolgál azóta. Hogy milyen vezetni és ehhez hasonlók, arra később térek ki, előbb kezdem a megbízhatósági kérdéssel, hisz talán mégis ez a legfontosabb egy autónál.

Megbízhatóság/szervíz

Igen, ez egy francia autó esetében erősen sarkalatos pont. Az elektronika egy fos, de ha elromlik, akkor legalább drága szervizelni. Ezzel sajnos nem tudok vitába szállni, az én autóm esetében sincs másképp. Azonban a saját autómat meg kell védenem, mert amit szerelőnél eddig költenem kellett rá, az két kivétellel olyan problémák miatt volt, amikkel együtt vettem a kocsit, lám azért megvan miért volt olyan olcsó. A hátsó ablakok nyitása-csukása nem működik, ki nem szarja le, hátul úgy sem utazik senki (magyarázat később) A napfénytető nem nyílik (amúgy sem használtam volna soha). Ezek megjavítására nem is költöttem egy fillért sem. Ennél sarkalatosabb kérdés volt a fűtőmotor bekrepálása, amiről kiderült, hogy igazából nem a motorral volt gond, hanem a kapcsoló ellenállásával. Nem hangzik nagy gondnak, ugye? Egy ellenállás. Nos egy ilyen ellenállás Renault-éknál 15 ezer Forintba kerül… Az egyetlen elektronikai probléma ami már nálam jött elő, a motorvezérlő elektronikájával volt. Valami apróságot kellett benne cserélni, az egy tízesbe fájt. Szóval valóban nem olcsó ha már hozzá kell nyúlni az elektronikához, de két év alatt ennyi probléma igazán nem számít soknak. Ami az autó más területeit érinti: kipufogó: komplett csere (az előző gazda gányolt szart építtetett a gyári helyére); vízcső (gyári alkatrész 21 ezer Forint, nem gyári nem létezik hozzá…); fékpofa; vezérműszíj; olajszűrő; légszűrő; olajcsere; na meg egy eltömődött esőelvezető megreparálása ami miatt az esővíz egyenesen az utastérbe folyt. És ennyi. Az autó 14 éves, tehát azt hiszem a felsorolt lista nem számít túl hosszúnak, két év alatt ennyi szerviz bőven az elviselhető szinten belül van. Az össz szervízköltség nagyjából 150 ezer Forint ami igen barátságosnak mondható.

Biztonság

Méretes erős tárcsafékek, a kilencvenes évek közepén gyártott középkategóriás autók messze legmegbízhatóbb karosszériája vezető és (opcionálisan) utasoldali légzsák… kell ennél több?

Kényelem

Na igen, valakinek ez is szempont. A Mégane Coupé egy igazán kényelmes autó. Két személynek. Esetleg négynek is, ha a sofőr és a másik elöl ülő legfeljebb 170 centi és a maradék két fő akkora, hogy egy Lamborgini-be is csak sámliról tudna beszállni. Ez bizony kőkeményen két emberre lett tervezve, a hátsó ülés inkább csak amolyan dísznek van beépítve és épp ezért is nem zavar, hogy a hátsó ablakok nem nyílnak ki. Az elől ülők ellenben minden kényelmi berendezést megkapnak, ami az autó gyártásának idején elvárás volt. Az ülések körülölelik az embert, még egy sportosabb kanyarvétel esetén sem csapódunk az ajtónak/ülünk az útitársunk ölébe. A kocsi alja közelebb van az úthoz és keményebbek a rugói, mint a négy illetve öt ajtós kivitelűeknek, ami a sportosságnak jót tesz, de ennek köszönhetően centire pontosan meg tudjuk mondani, hogy milyen mély kátyún hajtottunk át. A sportosságnak van még egy hátránya kényelmi szempontból: a hangerő. Rövid távon brutálisan jó, de egy hosszú út esetén a motorhangra kevésbé izgulók (magyarra fordítva: a csajok) valószínűleg már más véleményt mondanának róla. A kormány és az ülések pozíciója annyiféleképp állítható, hogy gyakorlatilag bárki megtalálja a számára kényelmes vezetési pozíciót. A középkonzol vezérlőelemei logikusan vannak megtervezve, különösebb odanézés nélkül is használhatjuk őket. A kormány mellett két bajuszkapcsolót helyeztek el, amikkel az összes igazán fontos funkciót elérhetjük. Erről vezérelhetjük a fedélzeti computert is, aminek mondjuk sok funkciója nincs, mégis igazán hasznos tud lenni, ha nem fejben kell kiszámolnunk, hogy mekkora az autó fogyasztása, vagy hogy kábé meddig jutunk el a jelenlegi benzin mennyiséggel. A csomagtartó nemcsak kupéhoz képes kellemesen nagy, egy családi autóban is elférne ekkora.

Design

A design a kornak megfelelő módon lett kialakítva. Semmi extra, mindenhol műanyag, szövet és némi műbőr borítás. Nem a legdrágább minőség, de az idő próbáját megfelelően kiállja és látványnak sem zavarja az ember szemét. Az ergonómikus elrendezésnek és barátságos beltérnek köszönhetően az ember otthonosan érzi magát az autóban ülve, amit a  sportos műszerfal igazán feldob. Ennél nagyobb elvárás részemről nincs is egy kocsi belsejével szemben. És ami a külsőt illeti: szerintem ilyen szép autóhátsót azóta sem láthattunk középkategóriás autón (ez a kitétel kizárólagosan a Coupé-ra vonatkozik, a négy és öt ajtós verziók itt semmiben nem különböznek az átlagtól) szégyen, hogy a francia designerek pont ezt a rész tervezték át, az újabb verzióban… Kívülről a kocsi úgy fest, mintha a tervezőktől az összes vonalzót elvették volna, így minden idom megrajzolásához körzőt kellett volna használniuk. A sok lekerekített forma könnyen mehetne a sportos külső kárára, valahogy mégis az ellenkező hatást éri el: a kocsi robosztus és kecses is egyben. Már ránézésből is az az érzése az embernek, hogy ez a kocsi tapad az útra. Ezt a hatást a motor beindítása csak erősíti. Bár nem a külső designhoz tartozik, de a motor tervezői valami fantasztikus munkát végeztek az erőforrás hangjának kalibrálásakor. Ez a kocsi megszólalásig sportos, vajon utána is…?

Vezetési élmény

Igen. Ez az a rész, ami miatt azt mondtam: ez az a tárgy ami a legközelebb áll hozzám. Már a motor beindításánál elönti az embert az érzés, hogy “Padlógázzal irány a versenypálya!” aztán ahogy a kocsi megindul ez csak fokozódik. Csodálatosan gyorsul (10 másodperc alatt van százon, ez ahhoz képest, hogy csak sportOS autó és nem ténylegesen sportkocsi, határozottan jó), szinte bármennyire alacsony sebességről, bármely fokozatban képes már az első gázfröccsre ugrani. Nagyszerű úttartása van és a rövid tengelytávnak köszönhetően hihetetlenül kicsi a fordulóköre. A futómű kiválóan van kalibrálva, az ember az út minden rezdülését érzi. Persze az már, hogy ez jó vagy rossz, már mindenkinek egyéni ízlése, egy kupé esetében én mindenképpen a pozitív kategóriába sorolnám. A sportos hatásba egyetlen egy dolog rondít csak bele: a váltó. Sajnos jó francia autóhoz méltón a váltó hosszú úton jár és kissé nyúlós hatást kelt. Ezzel nincs is gond egy családi autóban, de egy kupéba sportosabb váltó kellene. Szerencsére azonban annyira nem rossz azért ez a váltó, hogy lerontsa az autó nagyon jó összképét. Igazán sportos persze hátsókerék hajtással lenne, de ezt gyakorlatilag már az első kanyar után képes feledtetni az emberrel. A Mégane Coupé nem az az autó ami egyszerűen eljuttat A pontból B pontba. A Mégane Coupé az az autó ahol magát az utat élvezi igazán az ember.

Összegzés

A Mégane Coupé egy nagyszerű autó a maga nemében. Ezen az áron ilyen vezetési élményt nem sok kocsi nyújt. Mindemellett kifinomult szép formája és biztonságos kivitelezése bárki számára jó alternatívává teheti, aki szereti a sportos autókat, de a sebesség mellett egyéb elvárásai is vannak. A fogyasztása 2 literes autóhoz képest meglepően barátságos, országúton akár 7 liter alatt is lehet tartani, de óvatos vezetéssel városban sem sokkal több 9 liternél. Egyedüli ellenérvként az igen drága alkatrészeket és a nem túl megbízható elektronikát mondhatnám, de ezek olyan gondok, amik azért a tíz évnél öregebb nem német autók kilencven százalékára ugyanúgy igazak.

Végezetül egy kis Mégane parádé:

BARNEY STINSON egy igazán jóképű férfi, akire bárki nyugodtan rábízhatja a dögös lányát és a leginkább talán a blogszféra megreformálásáról híres a www.barneysblog.com-mal, nameg arról, hogy kétszáznál is több nővel feküdt le.

Barney 83 különböző nyelven beszél, képes tárgyakat mozgatni az elméjével, professzionális atléta, amatőr nyelvbűvölő és elképzelhető, bár nem bizonyított, hogy a kémkedés szexi világában tevékenykedik. Óh és minden évben árvaházakat, vagy kutakat, vagy miket létesít a világ szegény részeiben, amennyiben téged ez izgat fel.

Ez most komoly?

Volt még a kilencvenes évek végén egy játék, ami azóta is minden idők legjobb autós játékai közé tartozik. Valószínűleg mikor a rally világbajnok Collin McRae aláírta a szerződést a Codemasters-szel, nem sejtette, hogy ez legalább akkora ismertséget hoz neki, mint a bajnoki címe. Sajnos ő időközben tragikus körülmények között elhalálozott és ez aztán a játék szellemiségére is durván rányomta a bélyegét. Ami annó egy WRC szimulátornak indult az mostanra nem több mint egy sokadrangú arcade Need for Speed klón aszfaltos utcai pályák helyett murván és agyagon és talán épp ezért is került ki a legenda neve a játék címéből.

Kicsit durva vagyok? Lehet. De bocsássa meg nekem mindenki. Ha egy játék a legendás Collin McRae Rally utódjának tartja magát, akkor tegyen is meg azért mindent, hogy annak tekinthessük. Ha én leveszek a polcról valamit ami rally játéknak hirdeti magát, akkor nem rallycrossra, nem hillclimb futamokra és nem idióta kitalált soha nem létezett versenyformákra vagyok kíváncsi. Márpedig a Dirt 2 esetében szinte csak olyanokat kapunk, a hagyományos rally megmérettetések mindössze a játék 20! azaz húsz százalékát teszik ki. És ami rally, az sem rendes rally, hanem csak néhány rövid gyorsasági, teljes versenyhétvége még véletlenül sem kapott helyet a játékban. És nem csak ebben lett kevesebb még az előző Dirt-höz képest is a Dirt 2. Az ugyebár általános, hogy egy folytatás, legyen az film, könyv, videójáték, több szebb és jobb, mint az előző, ehhez képest a Dirt 2-ben a pályák rövidek, többségében könnyűek is, havas verseny továbbra sincs!!! (rallyról beszélünk vagy mifene) versenymódból ugyan van egy csomó (ezekre semmi szükség nem lenne), de játékmódból szinte semmi nincs (hadd ne kelljen már a játék elindulásától tíz percet szarakodnom csak azért, hogy kipróbálhassam a versenyzést), gyakorlatilag vagy karrier módban versenyzünk, vagy sehogy. Emellé kapunk még egy csomó tök fölösleges továbbnyomhatatlan ismertető és átvezető videót, értelmetlen “barátkozzunk a többi versenyzővel” célokat és egy csomó olyasmit amire aztán semmi szükség nincs. Gondolok itt a koponyás, vagy hawaii lányos díszekre amiket a műszerfalon helyezhetünk el, dobókockás autóillatosítókra… ezek mégis minek??? Az autókínálat durván megfogyatkozott még úgy is, hogy Subaru Impreza-ból vagy négy fajta kapott helyet a listában. Ezzel szemben például nincs se C4 WRC, se Focus WRC, amelyek ugyebár a jelenlegi egyedüli gyári WRC-k. Tehát ami igazán számít bármit egy autós játékban abban a Dirt 2 kevesebb lett minden elődjénél. Amiben pedig több, az is csak az arcade vonulatot erősíti, ilyen például az, hogy ha elbaltázunk egy kanyart, akkor visszatekerhetünk pár másodpercet és a hiba elkövetése előttről folytathatjuk a játékot… De ugyanilyen baromság a Need for Speed-ből már unalomig ismert, “futam közben rádión csevegünk a vetélytársakkal” dolog. Ezek minek kellettek? Ha már egyszer rally játék, miért kell ilyen komolytalan baromságokkal telepakolni?

Hogy mi az ami miatt mégsem mondom, hogy egy nagy kalap sz@r az egész? A grafika. Pont. Ennyi. Az autók irányítása élvezetes, oké elismerem, de ez korábban is ilyen volt, ebben nem léptek vissza, tehát megint csak ott tartunk, hogy a Dirt 2-ben egyedül a grafika az ami számít bármit is. Gyakorlatilag mostanra már tényleg lehetetlenség megkülönböztetni egy Dirt 2 ingame videót egy rallyversenyen felvett videótól. Tényleg gyönyörű, ez nem vitás. Versenyezni a dzsungelben, vagy Kína rizsföldjein tényleg lélegzetelállító élmény. De ezért tényleg megéri beújítani kemény Forintokért egy új játékot? Nem. A Dirt 2-t már képtelenség komolyan venni, gyengébb grafikával ezt a játékot a hipermarketek akciós termékei között láthatnánk. Így a név és a csilli-villi külső eladja ennyiért a gyanútlan vásárlóknak és az arcade játékok szerelmesei talán nem is csalódnak olyan hatalmasat, de bárki más, aki még a nagy öreg McRae bácsi hagyatékát keresi a Dirt 2-ben, hatalmasat fog csalódni. Ez már nem rally, csak Need for Speed köntösbe bújtatott rally szerűség.

A párom rábukkant egy oldalra, amit minden Avatar rajongónak látnia kell. Mindössze egy kép feltöltésével bárki megláthatja, hogy milyen Na’vi lenne belőle. Belőlem például ilyen:

Akit érdekel, a cím:

AvatarizeYourself.com

A Dark Angel, alias Sötét angyal ismét magyar televízióban. Valószínűleg az Avatar sikerén felbuzdulva az AXN úgy gondolta, hogy jó lenne elővenni újra James Cameron sorozatát, amelyre a többség azért mégsem az őszes hajú rendezőóriás, hanem Jessica Alba, Jensen Ackles, vagy Michael Weatherly miatt emlékszik. A sorozat az AXN SciFi-n fog futni idén tavasszal és bizony nem csak az eddig magyarul vetített első évadot tűzik műsorra, hanem a másodikat is. Ezzel az itthoni Dark Angel rajongók régi nagy álma válik valóra és remélhetőleg rengeteg új rajongót szerez azon kevesek közül akik fogják az AXN egyik kiseb csatornáját. Ha valaki esetleg nem tudná, hogy mi is a Dark Angel, az olvassa el a bejegyzésem róla.

Klikk ide

Ha van rá lehetőség, mikor sört rendel a tesóival, egy tesó mindig a lehető legnagyobb adagot választja, vagy hallgathatja a cikizést egész éjjel.


Ha nyitnál egy bárt, az biztos jóval menőbb lenne, mint ez.


Mindegy mennyi borravalót adsz neki, a dögös pultoscsaj úgysem lesz meg.


Ha tényleg szeretsz egy bárt, ne legyél ott, mikor felkapcsolják a lámpát az utolsó kör után.


Soha nem térsz vissza többet.


Ha ezt el tudod olvasni, túl józan vagy a dartshoz, karaokehoz, és a csajhoz a sarokban akinek a szemöldökei olyan hívogatóan remegnek feléd.

Egy tesó legalább egy adag alkoholos itallal többet visz magával tesója bulijába, mint amennyit meg tervez inni. Tehát ha a tesó egy hatos csomag sör benyakalását tervezi, akkor egy hatos csomagot, plusz legalább egy dobozt visz magával. Ha a buli szar, és/vagy túl sok pasi van jelen, a tesónak joga van távozni az általa hozott italokkal, de az etikett azt diktálja, hogy várnia kell, amíg senki nem figyel oda.

Maradj nyugodt, szép lassan sétálj arrébb és akkor soha senki nem fog rájönni, hogy te törted el.

Ha egy csajt próbálsz befűzni és ő a beszélgetés során háromnál többször említi a macskáját, húzd be a kéziféket és gyorsan állj odébb.

Hagyományos (Konzervatív) gazdaság:

• Van két tehened.
• Az egyiket eladod, és az árából veszel egy bikát. Az állatállományod gyarapodik, a jövedelméből nyugdíjba mész.

Indiai gazdaság:

• Van két tehened
• Szentként tiszteled őket. Éhen halsz.

Izraeli gazdaság:

• Egyetlen tehened sincs.
• Bejelented,  hogy  igényt  tartasz az indiai tehenekre. Felszólítod a világot,   hogy   nyújtson  segítséget:  az  USA  pénzt  adjon,  Kína katonailag  segítsen, Nagy-Britannia adjon harci gépeket, Olaszország ipari   berendezéseket, Németország technológiát, Franciaország tengeralattjárókat, Svájc nyújtson kedvezményes hiteleket, Oroszország szállítson gyógyszert, Japán pedig gyártósorokat – mindezt ingyen, kárpótlásként a történelem során elszenvedett üldöztetésekért. A kapott támogatásokból megveszed az indiai teheneket, majd deklarálod, hogy a világ kizsákmányol és gyűlöl téged.

Amerikai gazdaság:

• Van két tehened.
• Az egyiket eladod, a másikat pedig arra kényszeríted, hogy 4 tehén helyett tejeljen. Megdöbbensz, amikor a tehén váratlanul elpusztul. Az esetet ráfogod egy olyan országra, amelyiknek van tehene, és azokat természetes körülmények között tartja. Bejelented, hogy az ország veszélyt jelent az emberiségre. A világ megvédése érdekében megtámadod az illető országot és elkobzod a teheneit.

Francia gazdaság:

• Van két tehened.
• Sztrájkolsz, mert három tehenet akarsz.

Német gazdaság:

• Van két tehened.
• Továbbfejleszted őket, így 100 évig élnek, havonta csak egyszer esznek és megfejik önmagukat.

Angol gazdaság:

• Van két tehened.
• Mindkettő kerge.

Olasz gazdaság:

• Van két tehened, csak nem tudod, hogy hol vannak.
• Elmész sziesztázni.

Svájci gazdaság:

• Van 5000 tehened, de egyik sem a tied.
• Másokkal fizettetsz a megőrzésükért.

Japán gazdaság:

• Van két tehened.
• Átalakítod őket, így az eredeti méret 1/10-ére csökkennek és hússzor több tejet adnak, mint a normál méretű tehenek. Ezután cuki kis rajzfilmfigurákat készítesz róluk, és Cowkimon néven, az egész világon árusítod őket.

Orosz gazdaság:

• Van két tehened.
• Megszámolod őket, és azt tapasztalod, hogy öten vannak. Újra megszámolod, ekkor 72 tehén az eredmény. Megint megszámolod, most 17 tehenet találsz. Feladod és kinyitsz egy újabb üveg vodkát.

Roma gazdaság:

• Lopsz két tehenet.
• Az egyiket elcseréled egy demizson tablettás borra, a másikat eladod és eljátékgépezed, majd sírsz a kirekesztés miatt, hogy csak nem-romáknak lehet tehene.

Nigériai gazdaság:

• Van két tehened.
• Az egyiket megeszed, majd bejelented, hogy ellopták. A rendőrség megkezdi a nyomozást, és 100 km sugarú körön belül mindenkit letartóztat. Addig kínozza őket, amíg valaki be nem ismeri, hogy ő lopta el a tehenet. A rendőrség büntetésül minden letartóztatott személytől elkoboz 1-1 tehenet. Így most te visszakaptad a tehenedet, a rendőrségnek pedig van egy új tehénfarmja.

Magyar gazdaság:

• Van az államnak két tehene.
• A felelős vezető a tejet hazaviszi, majd bebizonyítja, hogy a teheneket privatizálni kell, hiszen az üzletág ráfizetéses. Elhatározzák a tehenek jelképes összegért történő eladását, majd meghirdetik a helyi újságban, amely egy példányos és csak a vezetőnek jár. A vezető megpályázza a marhaverseny pályázatot, és csodák csodája: meg is nyeri! Rögtön tart egy sajtótájékoztatót, hogy részéről mekkora áldozat a vállára venni ezt a két gyengén működő tehenet. Ezután politikai pályára lép, és ilyen módon az eredeti két tehénnel maga köré gyűjt még egy csomó marhát.

A fentiek nem az én fejemből pattantak ki én is csak kaptam e-mail-en, szóval nem engem kell dicsérni, vagy megkövezni érte.

Most hogy a remake-ek korszakát éljük a nagyemberek elővették a fiókból egy 1984-es sorozat ötletét, leporolták és a mai sorozatsztárok felhasználásával új szériát indítottak belőle. Na és hogy hogy sikerült? Ha engem kérdeztek nagyon jól. Ha a csatorna fejeseit, akkor rosszul.

Az alapötlet kicsit Függetlenség napja szerű csak annyi a különbség, hogy itt a Földhöz közeledő űrhajók nem lődözni jönnek, hanem látszólag barátkozni. Persze ez már az egyszeri nézőnek is gyanús az első pillanattól kezdve. Mindenesetre a “V”-k azt mondják, hogy új otthont szeretnének találni a Földön és ezért cserébe átadják nekünk embereknek a technológiájuk egy részét. Az érkezésüknek persze többségében nem örülnek az emberek, de a világ vezetői tárgyalásokba kezdenek velük. Aki viszont örül a “V”-knek, az annyira fanatikus, hogy még akkor sem gyanakodna, ha teszem azt felrobbantanák az USA keleti partját… A történet középpontjába egy FBI ügynöknő kerül aki az ilyen sorozatokhoz hasonlóan teljesen véletlenül keveredik az ügybe: egy nyomozás során ő és a társa egy terrorszervezet után nyomoz, amiről kiderül, hogy az valójában egy V ellenes csoport és nem is annyira biztos, hogy nem nekik van igazuk… Hasonló szerencsés módon keveredik az ügybe a másik főszereplő: egy pap, akit egy haldokló szavai vezényelnek a dolgok közepébe, ahonnan kikerülni már nem tud…

Lehet ez így leírva elég homályos, de akadnak már az első részben is meglepő dolgok, amiket nem akarok előre lelőni azoknak, akik még nem látták. Az első pár rész eddig kellő izgalmat tudott szállítani és képes volt fenntartani az ember érdeklődését az első pillanattól az utolsóig. Azt persze nem szabad elvitatni, hogy a néhány meghökkentő húzás mellett azért eddig a sorozat a már ismert panelekből építkezik. Ilyetén formán nem maradhatott ki az FBI ügynöknő lázadó fia, akinek a szájába az ember már két perccel a megismerése után szívesen belelépne egy vasalt orrú bakanccsal és a helyzet onnantól már csak rosszabb lesz… Akad itt karakter, aki a múltjától akarja megóvni a jelenlegi szerelmét azzal, hogy elhagyja, de képtelen elhatározásra jutni. Van enyhén kattant összeesküvés hívő, de az érkező idegenek hideg vezetője is ide tartozik. Persze az ismert elemeknek van egy előnyük is: máshol már beváltak és nyertes csapaton nem szabad változni. Nem kétséges itt is működik.

Ami a szereplőválasztást illeti, igazi kis sorozat-sztárparádét hoztak össze a készítők: ott van mindjárt a főszereplő, a Vészhelyzetből, Lost-ból és még megannyi más sorozatból ismerős Elizabeth Mitchell, de mondhatnám még a Taken-ben és 4400-ban megismert Joel Gretsch-et, Morena Baccarin-t a Firefly-ból (megjegyzem, itt már közel sem olyan gyönyörű mint ott volt…) Allan Tudyk-ot szintén onnan, illetve őt még a Dollhouse-ból is, Laura Vandervoort-ot a Smallville-ből, vagy Morris Chesnut-ot akitől így hirtelen nem jut eszembe semmi sem, de szintén igen ismert arc. Nekem ugyan nem ismerős, de Scott Wolf sem ma kezdete a szakmát, ő az Everwood megannyi részében szerepelt, valamint a Kerge városban. Persze akadnak itt ismeretlen arcok is, de gyakorlatilag a főszereplő gárda 90 százalékát le is tudtuk a fenti felsorolással.

Ekkora erőfeszítések után természetesen a stúdió sikereket vár el, de az hogy az eddig leadott négy rész alatt már három különböző ember irányította a sorozat munkálatait, azt jelenti, hogy nincsenek igazán megelégedve az eredményekkel. Szerintem igazán nincs rá okuk, de ennek ellenére sem jósolok túl hosszú életkort a sorozatnak. Épp ezért mondom, hogy én ajánlom minden sci-fi szeretőnek, de a rosszkor érkező cancel-ekre igazán érzékenyek talán mégis jobban tennék, ha várnának vele úgy a második évad végéig, hogy belevágjanak. Ahogy a dolog áll, lehet hogy olyan már nem is lesz. Pedig a koncepció és az eddigi történetvezetés alapján megérdemelné…

Még aszály idején is, egy tesó kétszer húzza le a WC-t.

Egy szakáll formázásával eltöltött óra, örökre elvesztegetett idő.

Onnan tudod, hogy megtaláltad a tökéletes fürdőszobai olvasnivalódat, hogy a lábaid teljesen elzsibbadnak.

Sokkal higiénikusabb lenne a világ, ha gyártanának mellformájú szappanokat.

MEGJEGYZÉS: El ne lopd a mellformájú-szappan ötletemet. Kezdek majd vele valamit.

Mármint nem ti, drága olvasóim, ez csak egy könyvnek a címe. Na igen, ha valakinek mond valamit az írónő, Sophie Kinsella neve, akkor mindjárt belekezd, hogy “Ne már tesó! Egy csajregény?” és hát valóban elsőre annak is tűnhet, de… DE mindazonáltal egy frenetikus vígjáték is egyben. Ezt bővebben ki kell fejtenem: A könyv sztorija nagyjából annyi, hogy van egy fiatal menedzsertanonc csaj, aki intelligens, de annyira önbizalomhiányos, hogy hozzá képest a Micimackó Malackája egy beképzelt seggfej. Ráadásul úgy nagyjából semmi nem akar neki összejönni az életben főleg a család kis kedvencéhez: az unokanővéréhez képest. Épp egy finoman szólva félresiklott tárgyalás után repül hazafelé, mikor a gép légörvénybe kerül és közel jár a lezuhanáshoz. A lány ettől annyira megrémül, hogy halálfélelmében az összes, írd és mond az ÖSSZES titkát ráborítja a mellette ülő pasira: ha felidegesíti a főnökasszonya, narancslével locsolja meg a virágát; egy irodai bulin lefénymásolta a fenekét, amiről a kép azóta is az iroda falán lóg és senki nem tudja kiről készült; leszbikus álma volt az egyik lakótársával; hazudik a pasijának a súlyáról; utálja a karácsonyra kapott tangát illetve a jazzt is, holott a pasija úgy tudja oda van mindkettőért; a szüzességét a saját házukban vesztette el, miközben a földszinten a szülei  Ben Hur-t nézték; meghamisította az érettségi jegyeit az önéletrajzán amit beadott a munkahelyére… egy szóval csupa olyan titkot, amiket az ember jó eséllyel még a legjobb barátjának sem tereget ki, hát még egy idegennek. A gép a lány szerencséjére, vagy pillanatnyi érzése szerint pechjére mégsem zuhan le, ő pedig ott ül megszégyenülve egy vadidegen mellett, aki mindent tud róla… Persze nincs semmi nagy gond, hisz úgy sem találkoznak többet, vagy mégis? A pasi hamarosan a legváratlanabb helyen tűnik fel és onnantól a lány egy merő frászban van, hogy tovább adja-e majd a féltve őrzött titkokat, vagy ami még rosszabb felhasználja-e ellene. Nem is sejti, hogy az eset mekkora változásokat hoz az életébe…

Szóval igen, kicsit Bridget Jones a regény, már csak az egyes szám első személybeli elmesélés és kissé esetlen, de igazán szerethető főszereplő miatt is. De kevesebb benne a szerelmi bénázás és több a humor. Dráma persze ebben is van, de mégis a humor dominál. Akadt olyan ahol két-három oldalon keresztül folyamatosan olyan dolgok történtek amin megállás nélkül vigyorogtam, aztán helyenként hangosan fel is röhögtem. Egyszerűen tényleg földön fetrengős néhol a történetmesélés és a legjobb sitcomokat is képes elhomályosítani, olyan sziporkázó az írónő humora. Ami a drámai részt illeti, én el tudnék fogadni olyan történetet is, amiből kimarad, de tudjuk, hogy olyan nem létezik és amit itt kapunk az sem rosszabb, mint bármely más hasonló filmben-regényben. Igaz, hogy a nagyszerű alapötlet mellett a könyv nagyrészt ismert, már-már elcsépelt elemekből van felépítve és a végkifejlet is előre borítékolható, de hát ez azért mégsem egy Shayamalan krimi… nem, ezen valóban jól lehet szórakozni. Az olvasás első percétől az utolsóig.

Szóval kedves tesó társaim ez a könyv hiába az a kategória, amit illene elítélni és csajregény jelzővel illetni, sajnos nem lehet, ahhoz túl sokszor röhög fel az ember olvasás közben, hogy le tudja szólni. És hogy ciki olvasni ilyeneket? Hát csak van otthon egy keményfedeles W.E.B. Griffin regény, aminek a díszborítóját rá lehet tenni erre is, hogy a többi tesó ne lássa meg min szórakozunk ilyen jól…

Egy gravitáció nélküli környezetben, egy tesótól nem várható el minden helyzetben, hogy maga elé engedje tesóját. Ha teszem azt például az előbbi tesónak esélye van, hogy ő legyen az első tesó a holdon, de ehelyett azt mondja: “Nem, menj előre tesó, átengedem neked” akkor az bizony nagy hülyeség, tesó.

Csak éberen.

Néha a fedélzeti számítógép a te robot tesód, máskor megpróbál megölni.

Asz-TESÓ-nauta.

Érted? Érted?!

Immáron kilenc éve, hogy először láthattuk, hogy Jack Bauer hogyan vészeli át élete legnehezebb napját. Azóta több ilyen nagyon szar 24 órája volt amik megtekintése több-kevesebb izgalommal szolgált a nézők számára. Persze azért ezesetben a több a jellemzőbb, hisz igazán unalmas és/vagy gyenge 24 évad csak egy volt, az viszont annyira rosszul sikerült, hogy szerintem ha lenne szavazás ahol a legalább öt évadot megélt sorozatok közül kéne kiválasztani, hogy melyik a legrosszabb szezon, valószínűleg magasan utasítaná maga mögé még a Gilmore girls híresen szar hatodik évadát is…

Az előző évad azért szerencsére visszakanyarodott a 24-i útra, bár a régi nagyok színvonalát nem érte el, de legalább nem volt meg az az érzése az embernek, hogy inkább tolják ki a szemét, mint hogy még egyszer megnézze. Ez persze most csak szemétkedés, nem volt rossz a hetedik évad, épp csak kicsit túlzsúfolták és a szokásos egy évad – két leküzdendő főköcsög forgatókönyv helyett vagy négy egymáshoz relatív lazán kapcsolódó sztorit láthattunk amitől az évad – főleg a végére – nagyon elaprózottá vált. Ezek után a kérdés csak az, hogy vajon a nyolcadik évad végképp helyrelöki-e a széria szekerét, tartja az esett, de élvezhető színvonalat, vagy belöki a süllyesztőbe, egy hatodik évadoshoz hasonló trágyadombbal.

A válasz erre röviden… dobpergés… fogalmam nincs róla. De komolyan. Az első öt rész eddig nem rossz, de azért leginkább a “laposka” jelzőt érdemelte ki. Most szidtam itt a hatodik évadot, de az az elején brutálisan jó volt, azonban a nyolcadik eddig nem pörgi agyon magát. Az alaphelyzet (filmélményt elrontó spoilerektől mentesen) a következő: az iráni elnök (jó oké, én is tudom, hogy nem Irán az, hanem valami Arabisztán, de azért elég nyilvánvaló, hogy Iránt jelképezi) az ENSZ-ben tárgyal és nyal be mélyen az amcsi elnökasszonynak, aki mint a világ ura, ragaszkodik, hogy Arabisztánnak ne csak hogy atomja ne legyen, de efelől az USA bizonyosodhasson meg, mert hát végülis az ENSZ ki a francot érdekel. Kik ők, hogy az USA felett állnának, mi? Ha nem Amerika mondhatja meg, hogy kinek lehet atoma, akkó’ ki, nemde? Szóval zajlik a tárgyalás, amit Jack papa immár csak távolról szemlél, mert unokája van neki, meg heróltja a világmegváltástól. Utazna is el a lányával Kimbával, meg annak családjával el New York-ból Los Angeles-be, hogy boldogan amíg meg nem… de befut egy régi informátora, aki azt mondja, hogy infója van egy az arabisztáni elnök ellen készülő merényletről. Jack küldené a picsába, nem a CTU-ba, de aztán azért győz a hazaszeretet. Telefonoz a volt cégének, mert hát az megint van, mióta Taylor elnök meglátta, hogy a csúnya terrorista bácsikat csak Jack papa “térden lőjük, aztán tuti beszél majd” módszerével lehet megregulázni. Szóval Jack telefonoz a CTU-nak, akik megmondják neki, hogy merre kéne vinnie az informátort, hogy átadhassa az ügynököknek. Közben persze azért galibák lesznek, meg Jack megöl két bérgyilkost, de hát mind tudjuk, hogy ez neki olyan, mint másnak levinni a szemetet: napi rutin feladat. Az infó megvan, Jack a háta közepére nem kívánja ezt a nyomozósdit, de hát mégis ő a CTU legendája (mondjuk valami kis gyík az irodában még nem hallott róla, meg is kérdezi a többiektől, hogy ki a rák az a Jack Bauer, de abból ahogy ránéznek rögtön sejti, hogy valami olyasmit nem tud, ami valószínűleg a CTU kiképzés során legalább egy évfolyamnyi tananyag, szóval nem feszegeti tovább a kérdést) szóval nem marad ki a dologból. Ott van persze a CTU-ban Chloe is, aki kénytelen visszatérni a melóba, miután kenyérkereső férjura elvesztette állását. Ez még hagyján, de jelen helyzetben Chloe a frissember, akinek kurvára semmi fogalma nincs semmiről. Hoppá! Ilyet sem nagyon láttunk még, mi? Szóval zajlik az élet, képbe kerül még némi harcászati uránium, orosz, ex KGB-s maffiózók és csupa-csupa finomság. Persze nem 24 évad az, ahol valakinek a világ megmentése mellett nincs valami fontosabb dolga is. Ez a valaki idén a tepsi szájú Katie Sackhoff, aki produkálja azt a bravúrt hogy a karaktere nem csupán az ő rusnya pofája miatt unszinpatikus. Szóval az ő magánszála annyira kurvára érdektelen, idegesítő és legkevésbé sem sztoriba vágó, hogy az már botrányos, ráadásul mindig sikerül a készítőknek a legrosszabb időpontban előcitálniuk. Arról van szó, hogy a csaj vezető elemző a CTU-nál, meg minden, de feltűnik egy pasas, aki valamikor a fiúja volt és jó ideig börtönben ült valami csúnya dolog miatt. Na már most a csavar az, hogy a csajnak nem is az a neve, amit annó a CTU-s jelentkezési lapjára írt. Hoppá bizony! Most azon persze senki ne akadjon fenn, hogy hamis papírokkal hogyan képes valaki vezető elemzői pozícióig vinni az Amerika utolsó védőbástyájaként szolgáló CTU-nál. Szerintem a csajt már az ajtóban lekapcsolták volna a Patrióta törvény értelmében… Szóval kurva érdektelen szál, amire kábé akkora szükség van, mint piszoárra egy leszbibárban, ráadásul az eddigiekben teljes egészében úgy alakul, ahogy az ember már abban a pillanatban látta, amint a csaj telefonjába az expasija szólt bele. Van itt persze idióta CTU főnök is aki a Boomtown Fearless-eként még nem volt ilyen segg, de azért létszámnövelő karakternek jó lesz, már ha képes megtanulni az egyetlen örökérvényű szabályt, hogy Jack Bauer-nek MINDIG igaza van. És persze kell lennie valakinek, aki a CTU-t a terepen irányítja, erre a legmegfelelőbb a símaképű Freddie Prinz Jr. akit így ránézésből még Jack lánya, Kimba is leverne, mint vak a poharat.

Most persze rettentő szarkasztikus vagyok, nem olyan rossz ez az évad, ha tartja ezt a szintet, nézős lesz, de őszintén megvallva eddig ez a legérdektelenebb 24 szezonnyitány amit csak láttam. A javulás esélye megvan benne, hisz mindig elő lehet húzni a kalapból egy nagyobb összeesküvést, mint ami elsőre látszik, de ennyire nagy szüksége még soha nem volt rá a 24-nek. A jelenleg felvázolt szituáció ugyanis elég harmatos egy teljes, de még akár egy fél évad kitöltéséhez is.

Vannak sorozatok amiket már a megjelenésük előtt az ember tűkön ülve vár. Vannak amiket csak a főszereplőjük miatt, de akad olyan is, aminek a sztorija olyan frenetikus, hogy előzetesen kihagyhatatlannak tűnik. Na és aztán ott van az a kategória is, ami felett az ember valamiért átsiklik és ha egyáltalán észreveszi valaha és úgy dönt hogy megnézi, akkor is inkább amolyan “Tudjuk le, hogy aztán többet ne is gondoljunk rá” stílusban. Na számomra valamiért ebbe a kategóriába tartozott a White Collar. Igazából semmit nem tudtam róla még a sztoriját sem, olyannyira, hogy mikor a párom mondta, hogy van ez az új sorozat, nézzünk bele, teljesen idegen volt számomra a dolog. Még csak nem is hallottam róla és ez gyanús volt: ez tuti nem lesz nagy szám, mindegy azért egy részt tuti túlélek belőle…

Nos abból azóta már kilenc rész lett, szóval az előzetes idegenkedésem igen nagy baromságnak bizonyult. Ezért kell elolvasni egy sorozat sztoriját, mielőtt minimális ítéletet hoznánk róla, ugyanis ha tudtam volna miről szól, kapva kaptam volna hogy megnézzem. A történet annyi, hogy van egy fiatal nagypályás szélhámos Neal Caffrey, aki pár hónappal a többéves börtönbüntetésének lejárta előtt megszökik a sittről. Hogy miért azt senki nem érti, de gyorsan utánaszalajtják Peter Burke-öt az FBI ügynököt aki annó elkapta. Most ez nem telik sok időbe, Caffrey kezén úgy csattan újra a bilincs, hogy magába roskadva ül egy lakásban és a legkisebb ellenállást sem tanúsítja. Másnap hívja az ügynököt a börtönbe, hogy kössenek alkut: segít neki az éppen zajló nyomozásban, ha cserébe kihozza a börtönből. Burke rövidebb habozás után beleegyezik a dologba, így lesz az FBI-nak egy benfentes csalója/szélhámosa/műkincshamisítója/tolvaja, akit egy nyomkövetős bokaperec segítségével két mérföldes pórázon tarthatnak. Persze Caffrey nem az igazságszolgáltatás iránti elkötelezettsége miatt jelentkezik FBI-os tanácsadónak: a szerelme váratlanul eltűnt és azt gyanítja, hogy valaki fogságban tartja. Ez egyébként a sorozat, vagy legalábbis az első évad főszála.

A sztori nagyjából ennyi. A történetet meg lehetne fogni a véresen komoly oldalról is, de a készítők inkább egy könnyed nyomozós szériát akartak készíteni és nagyon jól sikerült eltalálniuk a rejtély-akció-humor arányt. Igaz, hogy sok újdonsággal nem találkozunk benne, de a már ismert elemeket igazán élvezetesen elegyítik benne. Ott van például a zsaru filmek egyik legrégebbi összetevője, a nagyon-különböző-habitusú-társak-akik-barátokká-válnak aminek milliónyi változatát láttuk már és itt is működőképes. A nagydumás, találékony, szabályokat rugalmasan kezelő Caffrey és a kissé merev mindent a nagykönyv szerint csináló Burke kiváló párost alkotnak. Szerencsére azért amennyire lehet, a kliséket kerülik, tehát itt például nincs válófélben lévő, vagy elvált nyomozó, akinek a felesége/exfelesége nem érti meg a munkája iránti elkötelezettségét. Amennyire lehet, mindig csavarnak a sztorin és igyekeznek már ennyire az elején is frissen tartani a sorozatot azzal, hogy a műfaj keretein belül mozogva minden epizód más forgatókönyv szerint zajlik.

Ami a szereplőket illeti: a sorozat főszereplője Matthew Bomer aki a Tru Calling és a Traveller című sorozatokból lehet ismerős, de én azt hiszem a White Collar-ral valószínűleg igazán komolyan sikerül majd befutnia. Kiválóan alakítja a nagystílű, meggyőző, de mégis szerethető szélhámost és gondolom a csajok nem csak a karakter egyénisége miatt fogják szeretni. Burke szerepére a sorozatok veteránjának számító Tim DeKay-t választották, aki az IMDb tanúsága szerint kismillió olyan szériában játszott, amit nézek, mégsem ismertem sem az arcát, sem a nevét… mindezek ellenére képes bizonyítani, hogy nem véletlen az a temérdek epizódszerep és megérdemelte, hogy egy sorozatban végre főszerephez juthasson. Ami a mellékszereplőket illeti: a sorozat legnagyobb nevét egyértelműen ott találjuk: Burke feleségét El-t Tiffani Thiessen alakítja, akit valószínűleg senkinek nem kell bemutatni. Ott van még rajta kívül a Vészhelyzet Gallant dokija, Sharif Atkins, valamint Willie Garson és James Rebhron akik névről valószínűleg senkinek nem ismerősek, de biztos vagyok benne, hogy az arcukat látva mindenki a homlokára csap, hogy: “Ó én ezt a palit már ezer filmben láttam!”

Röviden a White Collar könnyed, szórakoztató kikapcsolódás bárkinek aki nem keresi sznob módon minden sorozatban-filmben, hogy valami egészen újat mutasson. A formula szerintem működőképes, és bár nem ismerem a nézettségi adatait, de meglepődnék, ha ez a sorozat csak egy évadot élne meg.

Az elmúlt hetekben igen keveset foglalkoztam a bloggal. Ennek igazából egyetlen oka van: az, hogy amikor a gépnél ülök, akkor az időm 99%-át a Dragon Age: Vérvonalak című játék előtt töltöm. Ritka az a játék, ami ilyen jellegű függőséget képes okozni, de ennek sikerült.

Hogy miről is van szó? A Dragon Age, egy szerepjáték, mégpedig a jobb fajtából való. Az elmúlt évben a videójátékokkal kapcsolatos szavazásokon gyakorlatilag fej-fej mellett hozta el a díjakat a Call of Duty: Modern Warfare 2-vel, és ez bizony nem is véletlen. Az alapsztori és a játék teljes világa hihetetlen részletesen lett kidolgozva, nagyon látszik, hogy erre nem pár hónapot áldoztak csak… A történet amúgy tipikus fantasy, de nem az a fajta ami egy Uwe Boll agyából pattanna ki. Igazán újat nem hoz, de az ismert elemeket nagyszerűen ötvözi és már önmagában ez is képes órákra a képernyő elé ragasztani az embert. A játék egy középkor szerű fantáziavilágban játszódik, ahol vannak még varázslók, sárkányok, elfek, törpék, griffek (illetve ők már nem, mert a játék jelenére kihaltak) és egy csomó olyan lény is akivel az ember nem csak egy kihalt sikátorban nem akarna találkozni. Több évszázadonként egy vezérdémonnak sikerül feljönnie az alvilágból és a mélység teremtményeinek az “éjfattyaknak” az élére állva a világ elpusztítására tör, ezt a köznyelv “Veszedelemnek” hívja. Van egy lovagrend, a “Szürke kamarások” amely elsődleges feladata, hogy ezt megakadályozza. Mivel a történet kezdetekor már nagyon sok évszázad telt el az utolsó Veszedelem óta, a Szürke kamarások lassan megfogyatkoznak és a köznép úgy tartja, már csak a múltjukból élnek. Azonban közeleg az új Veszedelem és a Szürke kamarások embereket toboroznak a harchoz. Mi itt csatlakozunk bele a játékba, hogy milyen faj sarjaként, azt mi dönthetjük el. Lehetünk elfek, törpék, és természetesen emberek, de azokon belül is több háttérsztorival vághatunk neki a játéknak. Besoroznak minket a Szürke kamarások közé és rögtön a dolgok sűrűjében találjuk magunkat. A király serege elpusztul egy magas rangú hadúr hataloméhes árulása miatt, de a dolgot mégis ránk, azaz a Szürke kamarásokra kenik. Innentől kezdve az a feladatunk, hogy a kicsiny csapatunk élén végigkalandozzuk Ferelden országát, sereget toborozzunk az éjfattyak és az áruló hadúr ellen, valamint bizonyítsuk saját ártatlanságunkat. Nem kis feladat tekintetbe véve, hogy a Szürke kamarásokkal kölcsönös segítségnyújtási szerződést kötő elfek, mágusok, törpék és az egyetlen szóba jöhető emberi nemes úr éppen hatalmas kulimászban van, amiből ki kell húznunk őket ahhoz, hogy segítségünkre lehessenek. A történet nagy vonalakban ennyi, de rengeteg mellék küldetés is van, amik teljesítése nem kötelező, ellenben nagyon hasznos a karakterünk, illetve a csapatunk tagjainak fejlesztése és pénzszerzési szempontból. Akad például olyan küldetés, aminek teljesítésével új útitársra tehetünk szert. Új útitársak egyébként döntéseinktől függően is csatlakozhatnak hozzánk. Az egyetlen problémánk csak az lehet, hogy akárhány társat szedünk is össze, egyszerre csak hármat vihetünk magunkkal. Én szinte teljesen kezdő vagyok RPG szempontból, így igen nehezen boldogultam eleinte, de hamar bele lehet tanulni a négy ember irányításába.

Nagy szerep jut a játék során a hozott döntéseinknek. Nem csak hasznos társak esetleg muníció, pénz vagy ehhez hasonló szerzése függhet a helyes út választásától, de akaratunkon kívül akár egy kényes szituációban a rossz mellé is állhatunk, ha nem megfontoltan döntünk. Ezek nagy része persze nem olyasmi, ami józan paraszti ésszel megoldhatatlan lenne, de mégis tetszetős az, hogy mi alakíthatjuk a történet folyását és nem csupán a szereplők pályákon való végigrugdosása a feladatunk és akad azért olyan döntés is, ami valamely karakter halálát eredményezheti és nem olyan egyszerű megítélni, hogy végülis az-e a rossz… A rengeteg lehetőségnek köszönhetően, ha a fő vonalakat figyelmen kívül is hagyjuk, rengeteg olyan apróbb történetszál van, amit kibogozhatunk, ilyenek a csapatunk tagjainak háttértörténetei például. Ha már a csapat tagjairól beszélünk, bizony itt az sem mindegy ám, hogy milyen viszonyt alakítunk ki velük. Ki ügyességgel magunkba bolondíthatjuk őket, de adott esetben ha szemetek vagyunk velük, még akár az életünkre is törhetnek. Ezek megint csak olyan finomságok, amik rengeteget tesznek hozzá a játék összképéhez.
Tovább »

Egy tesó mindig szereti a hazáját, kivéve ha az nem Amerika.

Ha valami öntelt állampolgár emlékeztet arra, hogy ő fizette a kiképzésedet, abszolút elfogadható, ha demonstrálod megszerzett tudásodat egy jól irányzott tökön rúgással.

A “Mi nem kérdezzük, ha te nem mondod” elv a fingásra is érvényes.

Ha netalán New York-ban vagy a Haditengerészeti héten és úgy alakul, hogy meglátsz engem amint egy dögös csajjal dumálok a kölcsönzött tengerész egyenruhámban, akkor az maradhatna esetleg kettőnk között?